Mozsukhin a némafilm legnagyobb sztárjai közé tartozott. Érte rendeztek, és nem őt rendezték. Számos forgatókönyvet neki írtak, hogy minél jobban kihangsúlyozzák színészi tehetségét. Pályafutását színészként kezdte Kijevben, majd nagy moszkvai filmstúdiókhoz (Hanzsankov, Jermoljev) szerződött. Jakov Protazanovval, Alekszandr Volkoffal és Nyikolaj Toporkov operatőrrel forgatta legtöbb filmjét. Az emigráció után Jermoljev párizsi stúdiójában az Ermolieff-cinemában és az Albatroszban dolgoztak együtt, szoros művészeti közösséget alkotva. Egymás nélkül félkarú óriások voltak, bizonyítja ezt az is, hogy külön-külön valamennyien megpróbáltak Amerikában sikereket elérni, de megbuktak.

A „Mozsukhin- alkotógárda” a modern filmművészethez a dramaturgiát megújítva jutott el. Lélektani drámákat, önreflexív filmeket készítettek. Ahhoz, hogy ezek az alkotások megszülethessenek, szükség volt Mozsukhin színészi játékára, aki képes volt megformálni a legbonyolultabb jellemeket is, bármiféle teátrális allűr nélkül. Filmjeiben a szereplőkben lejátszódó lelki folyamatok lesznek a fontosak, a külső történetbonyolítás helyett. A modern lélektani drámák csoportjába a Protazanov által rendezett Pikk dáma (Pikovaja Dama, 1916), a Morphii (1919-1920) és a Szergej atya (1918) tartozik. Mind a három film egy megbomlott személyiségről szól. Mozsukhinnak mindhárom szerepben sikerült szuggesztív arcjátékával a jellemek kettős énjét megmutatni.

A Puskin művéből adaptált Pikk dámában nyújtott alakítását talán legjobban a német expresszionista színészek játékához lehetne hasonlítani. A szerepben alig mozog, csak ül és áll egyhelyben, és meredten néz maga elé, miközben sorra jelennek meg körülötte megbomlott agya fantáziaképei. Rezzenéstelen arcával éri el azt a többletet, ami az abnormalitás érzékeltetéséhez szükséges, hogyan lesz egy visszahúzódó melankolikus fiatalemberből, mániákus szerencsejátékos, majd szalmaszálakkal kártyázó őrült az őrültekházában.
A Morphiiban a parlamenti képviselő Baudelaire Mesterséges Paradicsomok című kötete által „megihletve” morfinista lesz, elveszti politikai tekintélyét és felesége szeretetét is. Egyik éjjel morfiuméhségtől hajtva belebotlik egy emberbe, aki tökéletes hasonmása, és megkéri őt, helyettesítse az életben, míg ő távol a világtól szenvedélyének él. Mozsukhinnak tehát két szerepet kell lejátszania egy időben és képkivágatban (ez nem csak színészi, hanem technikai bravúr is!). Az egyik alak erősen elmaszkírozott, üres tekintet, imbolygó határozatlan mozgás jellemzi, a másik épp ennek ellentéte, határozott és dinamikus. A két alak közötti kapcsolatot a rendező és a színész remekül megteremtették.

A Szergej atya elbeszélése egy egész emberöltőn átível. Mozsukhint először mint engedetlen tizennyolc éves kadétot látjuk, aki később katonaként beleszeret a cár egyik udvarhölgyébe. Az eljegyzés napján szerelme bevallja neki, hogy a cár szeretője. Szerelmi bánata elől szerzetesnek menekül, de soha nem tudja gondolataiból kiűzni a lány alakját. Sok év eltelik, mikor egy nő elmegy hozzá és kísértésbe hozza. Az atya vágyai kiélése helyett a szenvedést választja: baltával levágja az ujját. Mikor a könnyűvérű asszony látja, hogy mit tett, apácának áll.  Szergej atyát ettől kezdve szentként tisztelik a hívők, ő azonban belátja, hogy nem tud sem önmagában, sem Istenben hinni, és inkább koldus lesz. A cár katonái elfogják, és mint csavargót Szibériába viszik.  Az utolsó beállításban a cár egyik katonája kivezeti a képből a fogolytábor kapuja felé. A film végig a szerelmi szenvedés nézőpontjából ábrázolja a férfi életét. Mozsukhin törekedett a pszichológiai realizmusra, képes volt úgy megformálni Szergej atya alakját, hogy a szerep a nagy időellipszisek ellenére ne essen szét, érthető legyen minden lelki rezdülés.

Az orosz emigránsok Franciaországban látványos kosztümös filmeket hatalmas színészi gárdával álmodtak vászonra. Ezekben a filmekben Mozsukhin színészi játéka megváltozik, sokkal könnyedebb lesz, már nem a lelki drámát kell arcával érzékeltetnie, inkább a kalandok egymásutánja szerint kell arckifejezéseit váltogatni. Az igazi jutalomjáték a Casanova (1927) volt számára. A filmnek nincs is igazi története, csak bonyodalmak és kalandok sorjáznak egymás után.

Mozsukhin 1923-ban Izzó szenvedély (Le Brasier ardent) címen önállóan rendezett egy filmet. A film hihetetlenül merész formai elemeket tartalmaz, a kor francia avantgárd törekvéseinek megfelelően. Filmjét látva nyilvánvalóvá válik, mennyire rányomta kézjegyét minden alkotásra, amiben részt vett.

A fesztivál másik nagy blokkjában Cooper és Schoedsack szerzőpáros filmjei voltak láthatók. Legismertebb filmjük a King Kong (1933) voltaképp a természetfilmesek rettegett rémálmairól szól. Mindketten még az első világháborúban kezdték a filmezést, majd dokumentumfilmesek lettek. Filmművészetüket három D-vel, a Distant, Difficult, Dangerous jelzőkkel szokták jellemezni. Minden filmjük emberfeletti bátorságról és kitartásról tesz tanúbizonyságot. Az amerikaiak számára addig ismeretlen világokat, kultúrákat hoztak közelebb filmjeikkel. Pályafutásuk alatt a tiszta dokumentumfilmektől, a megrendezett életképeken, dokumentarista játékfilmeken át jutottak el a kaland és fantáziafilmekig. Első filmjeik egyike a Grass: A nation’s battle for life (1925) egy baskír törzs vándorlását mutatja be. A film láttán nem is tudom eldönteni, min csodálkoztam jobban, azon, hogy egy ötvenezer fős törzs több mint félmillió állatával együtt vállalja a megpróbáltatásokat, és átkel a jeges örvényekkel teli Karun folyón, majd utána rögtön megmássza a havas sziklás Zargosz hegyeit, vagy azon, miként született meg ez a film. A két filmes vállalta az életveszélyes kalandot és az emberfeletti megpróbáltatásokat, hogy lefényképezze, hogyan jut el egy nép a sivatagból a füves legelőkig.

A fesztiválon számos filmtörténeti ritkaságot is bemutattak. Ilyen volt Mary Shelley rémregényének első filmes adaptációja, az 1910-ben az Edison cégnél gyártott Frankenstein. A szörny egy üstben születik: a csontvázra egyre több húscafat tapad rá, míg végül megszületik a magas homlokú loboncos hajú, púpos hátú rém. Frankenstein állandó rettegésben tartja az őt megálmodó tudóst, mígnem egyszer a film furcsa és frappáns befejezéseképpen a tükörben átalakul szülőatyjává. A tudós tükörképe ezután ez a szörnyből született képmás lesz.
A német expresszionizmus egyik előfutárfilmjét, az Otto Rippert által rendezett Homunculust (1916) is bemutatták. Homunculus Frankensteinhez hasonlóan egy laboratóriumban született, az emberektől csupán egy tulajdonsága különbözteti meg, nem tud szeretni. A főszereplő végig fekete köpenyt visel, arca fehérre maszkírozott, szemöldöke félelmetesre húzott. Arcjátéka minimális, inkább a szemeivel sugallja az érzéktelenséget, majd a félelmetességet. Színészi játéka ugyanolyan passzív, mint az expresszionistáké.

A fesztivál különleges filmcsemegéi közé tartozott a Richard Dix főszereplésével készült indiánfilm, a Redskin (1929). A film érdekessége, hogy az indián életképeket bemutató jeleneteket technicolorra forgatták.

Idén  ünnepelte századik születésnapját A nagy vonatrablás (Edwin S. Porter). A film az első western tematikájú bűnügyi filmek közé tartozik. Egyik különlegessége, hogy feliratok nélkül készült, így is érteni lehet a sokatmondó címmel egybefoglalt sztorit. A film az utolsó képkockáig borzolja a nézők kedélyeit, végén a vonatrabló premier plánban rászegezi fegyverét a közönségre.

Aki e szűkös keresztmetszet alapján kedvet kapott hozzá, hogy megismerje a filmművészet első harminc évének csodáit, az látogasson el a fesztivál honlapjára http://cinetecadelfriuli.org/gcm/ , és még idejében regisztráltassa magát.