A maga visszás módján még mindig jobbnak tűnt ez a meccs, mint a közkedvelt női kézilabda, amelynél durvább, hisztérikusabb csapatjátékot nem ismerek. Mihaszna bölcseleti következtetések helyett beérném tényekkel: a nők itt is, ott is kizárván a férfiakat a teljes küzdelemből, egymás letiprásáért harcolnak (ha szebben hangzik: sportolnak), s csak a a meccs lefújásakor rivallják: "győztünk!". Ennek nem mond ellent, hogy elfogadják a hím tapsoncok üdvrivallgását is. Párválasztáskor is ki fog tűnni, a gólerős csatárnő szemel ki magának férjet, vagy hogy is lesz?

Vannak üdítő kivételt képező sportágak. Ilyen, történetesen, a díjugratás. Kicsit proccízű versengő játék (az ugró lovak drágák, az edzés költséges, a segédszemélyzet szintén nem költségkímélő, a versenyekre történő utazgatás sok pénzt emészt), másfelől a nyerhető pénzdíjak is tetemes összegűek, a lényeg az, hogy az akadálypályákon nők és férfiak egyenlő eséllyel együtt versengnek s mindkét nembeliek szoktak nyerni is. Ez egy nagyon-nagyon korrekt sport. Tisztessége kiterjed a lovakra is. Mert egy herélt pej, kanca vagy csődör a versenypályán ugyanolyan magasságú, nehézség-fokú akadályokon kell, hogy átrepítse önmagát és kedvenc lovasát. Az adott pillanatban se szín, se származás, se nyertes múlt nem számít. Csak az összhang és az ugrókedv számít. A nyeregben ülő ember éppúgy hibázhat, akár négylábú versenytársa. Verőhibáért, vagy a paripa hirtelen ijedségéért se női, se férfi ugrató nem bünteti partnerét. A közönség mindenkinek szurkol! Ha belegondolunk: e nemes versengést a nyihogó állatok meglétének köszönhetjük. Ők képezik a kontinuitást harmonikus múltunkkal. Ez szép is, meg szomorkás is.