A dán-palesztin rendező Mahdi Fleifel, számos rövidfilm és egy egész estés dokumentumfilm után, első fikciós nagyjátékfilmjében is az Európába érkező közel-keleti és afrikai bevándorlók sorsáról mesél. Nem meglepő, hiszen ő maga is egy libanoni menekülttáborban született és nevelkedett, mielőtt Dániába költöztek volna a családjával.
Ettől függetlenül joggal merülhet fel a kérdés az egyszeri nézőben, mégis mi újat lehet még ebben a tárgykörben elmesélni, hiszen az elmúlt tíz év nyugat-európai filmgyártásának egyik leggyakrabban feldolgozott témájáról van szó. Az ismeretlenbe nem ad választ erre a kérdésre, nincs benne semmi, amit ne láthattunk volna korábban, ugyanakkor megerősíti az embert abban a hiszemben, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen muszáj újra és újra elmondani, hogy egy pillanatra se tompuljon a súlyuk a tudatunkban.
A két főhős Libanonból kelt útra Németország felé, az embercsempészek azonban csak Athénig juttaták el őket. Csatila (Mahmoud Bakri) feleségét és kétéves kisfiát hagyta hátra egy menekülttáborban, unokatestvére Reda (Aram Sabbah) pedig az édesanyját. A város utcáit róva piti rablásokból és sefteléssel próbálnak annyi pénzhez jutni, amiből hamis útlevelet és repülőjegyet tudnak venni. Amikor azonban a féltve őrzött pénz eltűnik, kénytelenek egyre szélsőségesebb megoldásokat keresni.
Fotó: Vertigo Média
Az ismeretlenbe legfőbb erénye, hogy az első perctől kiváló arányérzékkel képes egyensúlyozni társadalmi dráma és a krimi-thriller műfaja között. Miközben megismerjük a Görögországban rekedt palesztin bevándorlók és menekültek sanyarú élethelyzetét, – embertelen lakhatási körülményeiket, a bűnözés és a szerhasználat burjánzását, a társadalmi elszigetelődést és a kilátástalanságot – egy roppant izgalmas bűnügyi játszma is kibontakozik előttünk. Egy váratlan találkozás nyomán Csatila merész tervet eszel ki: embercsempésznek adják ki magukat, hogy aztán a kétségbeesett sorstársaiktól kicsikart pénzzel meglépjenek nyugatra.
Farkastörvények szerint működik a világ, a morális élet csak azok kiváltsága, akik megfelelő helyre és megfelelő társadalmi osztályba születtek. Jól tudja ezt Csatila is, aki ádáz módon, eltántoríthatatlanul vív szélmalomharcot a szabadulásért. Egyik kudarcba fulladt kísérlet után azonnal a másikra fordul, folyamatosan új terveket sző, nem rest feláldozni senkit és semmit azért, hogy közelebb kerüljön a megváltást jelentő útlevélhez. Vele ellentétben Reda összetört és megfáradt. Gyötri az élő lelkiismeret, tettei démonai, kétségbeesetten igyekszik kábítószerekkel elüldözni azokat, mindhiába.
Kettejük sorsa tragikus példázata annak, hogyan morzsolja fel a sarokba szorított ember túlélési ösztöne a lelket és az elmét, és ezáltal miként válik az egész arab világ reménytelenül elkeseredetté és dühössé. A remény, hogy egyszer majd nem kell így élni, hogy a létezés tartogathat valami többet, ami elérhető – ez az erő felülírja a pillanat összes szörnyűségét. Fleifel jó ütemben vezet végig Csatila és Reda lélektani elsorvadásán, ezzel együtt nem próbálja eltagadni vagy relativizálni a bűneik súlyát sem. Nem oldozza fel hőseit, ahogy ők sem próbálják magukat felmenteni. „Rossz emberek lettünk.” Hangzik el egyiküktől. A maga tömörségében, egyszerűségében is megrázó kijelentés, amelyben visszatükröződik minden velük történt és általuk elkövetett borzalom egyaránt.
Sajnálatos módon a befejezés felé haladva Az ismeretlenbe egyre inkább átadja magát a művészfilmes kliséknek. Noha kezdettől egyértelmű, hogy a film sokat merít az olasz neorealizmus remekműveiből, főként a Biciklitolvajokból és olyan új-hollywoodi klasszikusokból, mint az Éjféli cowboy, a Madárijesztő és a Kánikulai délután, a fináléra ez bőven túllépi az omázs fogalmának kereteit. A legnagyobb probléma nem is a könnyen tetten érhető formai és narratív átemelésekkel van, hanem azzal, hogy a kiváló ritmusban fokozódó és bonyolódó krimi szál egyik pillanatról a másikra tűnik el, miközben a lélektani dráma is a legkiszámíthatóbb fordulatokban kulminálódik. Ennél pedig jóval ígéretesebb filmet nézhetünk az azt megelőző két harmadban.
Fotó: Vertigo Média
A csalódástkeltő befejezés mellett a film másik fő gyengesége a rémesen papírízű dialógusokban rejlik. Fájdalmasan sok információt tudunk meg párbeszédeken keresztül, amiket aztán gyakran helyzetbe ágyazva is újra megtudunk. Az embernek olykor az az érzése támadhat, mintha egy avíttas színdarabot nézne. Esterházy híres példamondata – „Atyánk, mint tudod, gabonakereskedő volt” – tökéletesen lefesti, milyen stílusban beszélnek egymással ebben a filmben az emberek.
Szerencsére a színvonaltalan dialógusokat és a karakterek (különösen a mellékszereplők) olykor alulmotivált viselkedését nagyban ellensúlyozza a remek tempó és az az atmoszférateremtő erő, amellyel Fleifel felfesti a sötét sikátorok, lelakott lakótelepek és kiégett fűtől sivár parkok között egyre kétségbeesettebben bóklászó menekültek nyomasztó, mégis sokszínű világát. A kameramunka lendületes és elegáns, a zene a maga visszafogottságában is sokoldalú, kiemelkedően jól erősíti a jelenetek érzelmi töltetét. Összességében elmondható, a film formailag ugyan nem bravúros, de minden technikai aspektusát tekintve magas színvonalú.
Az ismeretlenbe – végtelenül komor és nyomasztó témája ellenére – organikusan elegyíti a feszült és suspense-vel teli thriller elemeket a karakterközpontú drámával. Stílusa és hősei a filmművészet rég letűnt, jóval dicsőségesebb időszakait idézik meg (olykor a kelleténél nagyobb tételben is átemelve megoldásokat azokból), miközben nagyon is mai történetet mesél el. Minden hiányosságával együtt is olyan film, amely – már csak témája okán is – minél több emberhez kellene eljusson. Túlságosan kitolódott az ingerküszöbünk, a ránk özönlő információmennyiség és az aljas politikai machinációk nyomán mára oda jutottunk, hogy szinte lehetetlen értelmesen beszélgetni arról, mi történik Palesztinában, egyáltalán az egész világban.
A személyes, érzelmileg telített és a néző kíváncsiságát is felkorbácsoló történetek (márpedig Az ismeretlenbe ilyen történet) segítenek visszatalálni a lényeghez. Nem véleménycsatákat kell nyerni, nem a múlt bűneinek relativizálásával jutunk közelebb a megoldáshoz, csakis az emberségesség vezethet ki a káoszból. Függetlenül nemzetiségtől, vallástól és bőrszíntől, csakis az számít, mennyit tudunk segíteni azon, aki arra szorul. Persze hasonló mondatok hemzsegnek mindenfelé médiumban, emiatt a szolidaritás és a szeretet fogalma is elinflálódott. Hát ezért van szükség filmekre, mert nem elég mondani. Éreztetni is kell.
