Sikerül beteljesítenie a szadista
passiótörténet ígéretét
Irwin Allen producer katasztrófa-mozijaival szó szerint uralta a hetvenes évek saját maga által kikanyarított kis filmpiaci szeletét (népszerűségük az évtized pánikhangulatára vezethető vissza, lásd az Ómen-filmekről szóló cikkemet), melyek közül az első a sorban éppen e tárgyalt film volt, és többek között az óriási sikerű Pokoli torony követte (persze Allen gyakran mellényúlt: az olyan filmek, mint a Fire! és a Flood! ma már szinte senkinek nem mondanak semmit, és isten irgalmazzon annak a szerencsétlennek, aki kénytelen a When Time Ran Out-ot végigülni. Még a nyolcvanas években is megkísértette a szerencséjét (Cave In!), pedig akkorra már a felkiáltójeles! filmcímek! eleve cikinek számítottak.) Mára – még az omnipotens Pokoli torony is – filmtörténeti kuriózumnak, nevetséges anakronizmusnak hatnak. A Poseidon-katasztrófa éppen ebben különbözik tőlük leginkább: itt működik az az alapvetés, amelyet a többi katasztrófafilm gyakran nyögvenyelős narratívája, benne a sokszor kimondottan unalmas expozícióval kiolt, ennek a filmnek ugyanis, egy bizonyos szinten valóban sikerül beteljesítenie a katasztrófafilmektől általánosan elvárt, néha kellemetlenül szadista passiótörténet ígéretét.

A USS Poseidon New Yorkból Athénba tart, fedélzetén minden rendű és rangú (na jó, minimum a jegyet meg kellett tudni fizetniük) népséggel, a kapitányi hídon pedig Frank Drebinnel. Őszintén szólva, ha meglátnám, hogy a hajón, amelyen utazom, Frank Drebin osztogatja a parancsokat, én már Manhattannél a vízbe ugranék. Na mindegy, ezek az utasok biztos nem mentek fel a parancsnoki hídra. Vagy mégis: a film legidegesítőbb figurája, a tízéves forma kiscsákó még viharban is elvánszorog oda, csak hogy a tiszteket idegesítse (Emlékeztek az Airplane-ben erre a jelenetre?: „Billy, jártál-e már török börtönben?”) Frank Drebint és tiszti szolgáit idővel egy megtermett cunami lemossa az állomáshelyükről, magát a hatalmas óceánjárót pedig, a fejére állítja.

Ami felül volt, az van most alul, és fordítva. Sajnos a hatalmas bálterem, ahol épp az újévi vigasságot tartották, került legalulra – innen kell hőseinknek Scott tisztelendő (Gene Hackman) vezetésével felülre, a hajó aljába küzdeniük magukat, ahol állítólag olyan vékony a lemez, hogy kis műszeres segítséggel át tudják ütni, kiszabadulva a külvilágba. Természetesen minden ellenük dolgozik: a levegő fogy, a bezúduló víz pedig folyton a sarkukat nyaldossa (érdemes megemlíteni, hogy a csapat elképesztő készséget tanúsít arra, hogy a maguk mögött hagyott zsilipek ajtajait tárva-nyitva hagyja.)

A Poseidon-katasztrófa, mivel alaprajza a katasztrófafilm-műfajnak, természetesen rendelkezik annak hibáival is. Erőltetett szóviccel élve (miért épp most hagynám abba?), túlságosan mélyet akarva meríteni a társadalom széles tömegeiből, szélsőséges sztereotípiákkal kényszeríti azonosulni a nézőt. Az idős zsidó házaspár már-már paródiaszerűen van megírva, Hackman karaktere pedig, legelső jelenetében, röhögésre késztetett – valahogy viccesnek találtam, hogy egy luxus óceánjáró napozófedélzetén valaki fröcsögős teológiai vitát folytasson. „Wrong place at the wrong time.” A többiek sem ússzák meg (aúúúú!): a Nagyhangú Hülye, a Jólelkű Kurva, a Csendes Hős és a többiek mind itt vannak. Viszont el kell ismerni, hogy tényleg ez a film egyetlen hibája, és mivel első volt a sorban, ez bőven elnézhető neki.

„A puszta ima semmit sem ér.”

Meglepő, hogy A Poseidon-katasztrófa mennyire erősen domborítja ki központi témáját, a hit szükségességének problémáját. A Poseidon-katasztrófa istene nem az Újszövetség joviális Télapója, hanem az Ószövetség szadistája, aki ok nélkül tehet el bárkit láb alól, hozzon a szerencsétlen bármekkora áldozatot is. Mégis, ha van hited, legalább reményed van (túlélésre vagy üdvözülésre, most mindegy), és ebben a világban ez a legkevesebb remélhető – a Poseidon gyomrában pedig meg aztán főleg. Ugorjon a bálterem plafonjáról lelógó lány, elkapják-e a többiek? Higgyenek a papnak, aki arra buzdítja őket, hogy induljanak el felfelé, mert a bálterembe nemsokára betör a víz? Merüljön az idős Mrs. Rosen, az egykori úszóbajnok Scott tisztelendő után, annak ellenére, hogy utóbbi nem adott életjelet magáról? Sorban követik egymást az életveszélyes megpróbáltatások, és csak az éli túl, aki – mint ahogy a pap abban a bizonyos első jelenetében közhírré teszi – tesz is valamit ennek érdekében. „A puszta ima semmit sem ér.” Meghökkentő, hogy micsoda erővel sikerül a filmnek utóbbi üzenetet kommunikálni, persze ebben óriási szerepe van Hackmannak, aki a maga rendkívüli karizmájával uralja az egész filmet, végigordítja, prüszköli, verekszi, zihálja, szenvedi. Áldozata a film végén letaglózó erejű, szinte maga mögé utasít minden más addig látott eseményt, és egyértelművé teszi, hogy A Poseidon-katasztrófa alcíme Krisztus az Óceánjárón is lehetett volna…

És ráadásul mint zsánerfilm is működik! Aránylag rövid, rendkívül izgalmas és lendületesen megrendezett, a fent említett szubtextusnak köszönhetően pedig több mint a későbbi katasztrófa-mozik, amelyek gyakran sajnos maximum proto-slasherfilmeknek tekinthetőek. Annak ellenére, hogy a helyszín egy felfordult luxushajó, a produkció nem esik túlzásokba, a díszletek (aránylag) reálisak és klausztrofóbok, ezzel segítve a hisztérikus, nyomasztó atmoszférát, amelyet csak néha próbál felszaggatni a figurák dialógusaiból eredő kedves humor.

Messze ez a legjobb katasztrófafilm.