Melyik az a játékfilm, amiből a legpontosabb képet kaphatjuk Rajk László külügyminiszter és társai koncepciós peréről? Pár héttel ezelőttig gondolkodás nélkül A tanút mondtam volna. Aztán megnéztem a Vallomás című francia politikai thrillert, és a legnagyobb döbbenetemre olyan gyakorisággal ejtették ki benne Rajk nevét, mint Mary Jane-ét egy szabadon választott Pókember-filmben.
Costa-Gavras alkotása megtörtént eseményeket dolgoz fel, a spanyol polgárháborúban harcoló, a II. világháborúban a francia ellenállás tagjaként ügyködő, majd a csehszlovák kommunista pártban magas tisztséget betöltő Artur London meghurcolását meséli el. Ahogy Rajk 1949-ben, úgy 1952-ben London is a párton belüli leszámolások áldozatává vált. A Slansky-perben 13 társával együtt bebörtönözték, hónapokon át kínozták, majd a nagy nyilvánosság előtt tartott tárgyaláson, egy előre bemagolt szöveget felmondva kellett beismernie bűnösségét.
A Vallomás Artur London és a felesége, Lise London 1968-ban publikált visszaemlékezése alapján készült, és a film elkészültében is tevékeny részt vállaltak. Rajk László is nagyon hasonló rémálmon ment keresztül, hiszen a keleti blokk kirakatperei egy központi forgatókönyv alapján, szovjet tanácsadók bevonásával mentek végbe. A módszerek megegyeztek, brutális módon, fizikai és lelki terrort alkalmazva törték le a fogvatartottak ellenállását, a cél pedig minden egyes kelet-európai országban egy új ellenségkép gyártása, a hidegháborús paranoia növelése, a diktatúra bebetonozása és a Sztálintól függő vezetői réteg pozícióinak megerősítése volt.
London és Rajk esetében csak a végeredmény különbözött: amíg London megúszta egy életfogytiglani ítélettel (1955-ben engedték ki a börtönből), addig Rajkot kivégezték. Mindketten elkötelezettek voltak a kommunizmus eszméje iránt, és magas tisztségük folytán fontos szerepük volt annak a diktatúrának a kiépítésében, ami aztán ellenük fordult. Van valami egészen abszurd abban, hogy többek között London is megszavazta a csehszlovák kommunista párt Rajkékat elítélő határozatát, hogy aztán pár évvel később egy cellában nyomorogva jöjjön rá, a magyar elvtársa ártatlan volt.
Costa-Gavras először az 1969-es Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája című alkotásával bizonyította, hogy egy alapjában véve kommersz műfaj, a thriller keretei között is képes komplex módon megmutatni egy politikai rendszer belső működését. Széles közönséghez akart szólni, ezért nyúlt újból és újból ehhez a nézőt végig izgalomban és feszültségben tartó zsánerhez, de sosem a szórakoztatás volt a végső célja, mindig valamilyen társadalmi igazságtalanság ellen emelte fel a szavát.
A politikai thriller a 60-as és 70-es években élte virágkorát, és a görög származású rendező volt az egyik legtehetségesebb és az egyik legnagyobb hatású művelője. Filmjeivel megmutatta, hogy egy thriller is tökéletesen alkalmas arra, hogy mélyítse a nézők tudását arról, mi folyik a világban, hogy megmutassa, egyes politikai rendszerek szépen hangzó jelszavai mennyire vannak összhangban a valósággal. A Vallomás és társai természetesen szigorúan vett thrillerként is működnek, érzelmi reakciót váltanak ki, felhergelnek, abban áll az egyediségük, hogy végső soron politikai állásfoglalást is kicsikarnak belőlünk.
Costa-Gavras szégyentelenül belerakta balos világlátását a filmjeibe, nem titkolta az elfogultságát, de ez nem akadályozta meg abban, hogy miután a Z-ben nekiment a politikai ellenfelét merénylettel kiiktató, szélsőjobboldali görög katonai juntának, egy évvel később a kommunista diktatúrák rémtetteiről rántsa le a leplet. A totalitárius rendszereket ugyanúgy elítélte, nem számított, hogy az bal- vagy jobboldali.
A rendezőt ugyanaz a belső igazságérzet hajtotta, sokan voltak azonban olyanok, akik a Z-t még üdvözölték, mert egybevágott politikai elköteleződésükkel, a Vallomást viszont elutasították. A francia kommunista párt a saját fórumain támadta a filmet, és amíg a Z eljutott a keleti blokk mozijaiba – Magyarországra feltűnő gyorsasággal hozták be, 1969. november 9-én tartották a bemutatóját –, addig a Vallomás egyetlen szocialista országnak sem kellett.
A legtöbb filmnek, ahogy a slágereknek, van egy ritmusa, amit gyorsan fel lehet venni. Ezzel szemben a Vallomás hektikus, zaklatott vágása újból és újból kizökkent, ezzel adja vissza London állandó idegességét, aki kezdetben nem tudja kitalálni, miért követi őt a titkosrendőrség. Ez a hatás a későbbiekben csak tovább fokozódik, ahogy az őrök nem hagyják aludni a foglyot, úgy minket sem hagy megnyugodni a film.
Mintha egy kicsit a mi szemünkbe is világítana az egyenruhás, miközben ismételten azt parancsolja, hogy meséljük el az életünk történetét, és a legapróbb ellentmondásnál ránk ordít, hogy kezdjük elölről. A legkegyetlenebb kínzási módszereket amúgy nem emelték át a könyvből a filmbe.
Az algíri csata című forradalmi hevületű háborús film annyira valószerűen mutatta be a fegyveres ellenállás nagyvárosban alkalmazható módjait, hogy a Fekete Párducok, az IRA és a Pentagon is oktatási anyagként használta. A Vallomásnál is valami ilyesmit éreztem: annyira aprólékos és szisztematikus módon mutatja be egy ember megtörését, hogy ezt akár a mostani diktatúrák erőszakszervezetei is hasznosítani tudnák.
Megdöbbentő volt látni, hogy a propaganda működésében felfedezhetőek hasonlóságok az ötvenes évek sztálini módszerei és a mai állapotok között. Trockista, titóista, cionista, imperialista – eredeti jelentésüktől megfosztva, bárhova behelyettesíthető szitokszavakként vágják a foglyok fejéhez ezeket a vádakat. A propagandagépezetek a mai napig élnek ezzel az eszközzel, megalkotnak, illetve kisajátítanak szavakat, hogy aztán ezek segítségével uralják a közbeszédet, és megbélyegezzenek másokat.
A testi és lelki kínzással párhuzamosan egy keserű eszmélésnek lehetünk a szemtanúi a Vallomásban. Különös pikantériát ad London megtörésének, hogy egy olyan rendszer fordult ellene, amit segített kiépíteni, tévedhetetlennek gondolta a központi bizottságot, és vakon hitt az ideológiában. Hithű kommunistaként tagadja ugyan a vádakat, de akaratlanul magában is keresi a hibát. Kétségbeesett arcáról egy ideig még leolvasható a vágy, hogy megértse, mi folyik itt, aztán szépen lassan átveszi a helyét az apátia és a megadó engedelmesség.
Yves Montand rendkívüli átalakuláson ment keresztül Artur London szerepében: szigorú diétának vetette alá magát, lefogyott 13 kilót, sápadt, beesett arccal, kiüresedett tekintetű ember lett a film végére. Érezni akarta a fájdalmat, ezért olyan szoros bilincset kért, ami felhasította a bőrét, és ezt a jelenetek között is magán tartotta. Besötétített ablakú, puritán szobában lakott a forgatás idején, gyakran aludt a földön, több, egymást követő éjszakán is azt álmodta, hogy a cellájában van, a falak megindulnak felé, és összenyomják őt.
Kínozta a testét és a lelkét, hogy meggyőző módon mutathassa meg, milyen az, amikor egy embert megfosztanak a fizikai erejétől, a hitétől és az akaratától. A francia sztár film iránti eltökéltsége és páratlanul erős színészi teljesítménye abból is fakadhatott, hogy ha nem is olyan kegyetlen módon, mint Artur, de ő is átment egy keserű eszmélésen. Feleségével, Simonet Signoret-vel elkötelezett baloldaliak voltak, sokáig hittek abban, hogy a keleti blokk országaiban egy jobb világ épül.
Montand nem volt a francia kommunista párt tagja, de sok mindenben támogatta őket. 1949-ben a Rajk-, 1952-ben pedig a Slansky-per helyességében is hitt. A kommunizmus iránt érzett szimpátiája miatt koncertturnéra mehetett a vasfüggöny másik oldalán elhelyezkedő országokba, néhány hónappal az ‘56-os forradalom leverése után Magyarországon is fellépett. Fokozatosan ismerte fel, hogy naivitása miatt kihasználták őt. Hitt egy ideológiában, annak nemes célkitűzéseiben, de emiatt az arcát, a hírnevét egy alávaló politikai rendszer propagálásához használták fel. Nagy Imre kivégzése hozta el a fordulópontot, a magyar miniszterelnök felakasztása volt az első alkalom, amikor nyilvánosan ítélte el egy szocialista ország tettét.
Londonra a film folyamán többször is hegesztőszemüveget adnak a fogvatartói, az egyik legfeszültebb jelenetben is azt viseli, mikor kivezetik az épületből, felállítják egy emelvényre, és eljátsszák, hogy felakasztják. Montand évekkel a forgatás után tudta meg, hogy Nagy Imrére is ilyen szemüveget adtak, amikor Romániából visszahozták Magyarországra kivégezni.
A Vallomást úgy is lehet értelmezni, hogy ezzel tanúsított bűnbánatot Yves Montand. Egyúttal kiállt egy fontos elv mellett: a társadalmi igazságtalanságokat elkövető kormányok megítélésekor nem számíthat, hogy milyen politikai oldalhoz tartoznak.
Simone Signoret
A tanú a szatíra eszközeivel, humoros formában dolgozta fel az ötvenes évek abszurditásig fokozott elnyomását. Ugyanezt az embertelen időszakot a Vallomás rideg, kék képeken, a nézőt egy kafkai labirintusba beterelve és állandó nyomás alatt tartva mutatta be. De Costa-Gavrasnál is eljön az a pont, amikor annyi stressz, fájdalom és tanácstalanság gyülemlett fel mindenkiben, hogy nincs más lehetőség, nevetni kell egy nagyot. A nyilvános, egész Csehszlovákiában sugárzott tárgyaláson az egyik drámaian lesoványodott vádlottról lecsúszik a nadrág. Erre a teremben mindenki, egyenruhások és öltönyösök, vádlók és vádlottak hangosan kacagni kezdenek. Szürreális pillanat.
A tanú utolsó jelenetében sok-sok év után egy villamoson találkozik Pelikán József és a hajdani magas rangú pártfunkcionárius, Virág elvtárs. Egy hasonló rész a Vallomásban is van, Artur London a szabadulása után az utcán találkozik a vallató tisztjével (Gabrielle Ferzetti), a férfi fecsegni kezd, semmi jele az arcán a szégyennek, a megbánásnak, még egy italra is megpróbálja meghívni Arturt. Ismét csak egy szürreális pillanat, amin jobb híján csak keserűen nevet az ember. Megszoktuk már, hogy a mi térségünkben rendszeresen következmények nélkül maradnak a bűnök.
Elsőrangú politikai thriller, amely hiába készült ötven éve, merész filmnyelvi megoldásainak köszönhetően mai szemmel nézve is eleven, Montand önfeláldozó játéka miatt letaglózó erejű és üzenete is aktuális maradt. Nem szabad vakon elköteleződni politikai rendszerek mellett, újra és újra meg kell őket vizsgálni, hogy összeegyeztethetőek-e a saját értékeinkkel.
A cikk megírásához forrásként használtam Hervé Roman és Patrick Roman életrajzi könyvét Yves Montandról (You See, I Haven’t Forgotten) és John J. Michalczyk monográfiáját Costa-Gavrasról (The Political Fiction Film).
