- Miért ezt a filmet csináltad meg, mi izgatott benne?
TPP: Évtizednél is hosszabb munkakapcsolat okán az Ateliers et Presses de Taizé, az ismert francia ökumenikus szerzetesközösség egyebek között filmkészítéssel is foglalkozó műhelye kért fel arra, hogy készítsünk egy filmet a közösségben élő, a fazekasművészetben világszerte jól ismert idős mester, Daniel de Montmollin, azaz Dániel testvér elképzelései alapján. A forgatókönyvben, amelyet Philippe Borrini rendezőtársam segítségével írt, Dániel testvér nem csupán azt összegezte, amit a fazekasságról, a kerámia művészetéről, hanem azt is, amit az életről és benne az ember hivatásáról tud, gondol és felfedezett. Félreértés ne essék: ennek a mélyen hívő embernek szerzetesi mivoltáról csak nagyon érintőlegesen szólunk. Azonban, ha valaki elmélyülten közelít meg valamely számára fontos tárgyat - legyen az egy mesterség akár -, akkor végül nem a tárgyhoz (a mesterséghez), hanem a tárgyat működtető, átszellemítő értelemhez jut el szükségképpen. Nagyszerű dolog volt ezzel a kreatív, tiszta gondolkodású, őszinte és önzetlen emberrel - aki mellesleg az egyik legjelentősebb keramikus - együtt dolgozni, tanulni tőle. Azt hiszem, látszik a kész művön, amely persze sokban eltér az eredeti elgondolástól, az az öröm és belső béke, amellyel készítettük. Talán ezt honorálta a novemberi Ökumenikus Filmnapok zsűrije is, amikor rendezői díjban részesített bennünket.
- Hogyan állt össze a stáb és a film anyagi háttere?
Több mint egy évig forgott a film, évente két-három alkalommal töltöttem két-három hetet Taizében e célból. Magam voltam operatőre és vágója is. A “stáb” pedig néhány segítőbol állt mindössze, akik között legfontosabbak voltak az éppen ott tartózkodó s a filmben is meg-megjelenő gyerekek. Ottani viszonyokhoz képest szerény költségvetésből készült, ám, mivel minden szükséges eszköz helyben rendelkezésre állt, kiegyensúlyozott körülmények között jött létre A termékeny káosz.
- Mi tette emlékezetessé a forgatást?
A baráti hangulat. Az, hogy volt idő mindenre. Hogy a vitás kérdéseket a nyelvi nehézségek ellenére is könnyedén meg tudtuk vitatni. Dániel lelkesedése. A fantasztikus természeti környezet.
Az anekdota is ehhez fűződik. Az egyik alkalommal, nyáron, hazautazás elott épp elbúcsúzni mentem a stúdióba, amikor bemászott egy kígyó. Azon a vidéken előfordul, nem nagyon veszélyes, a stúdió pedig konkrétan a kertre néz, még küszöb sincs. Nekiláttunk elűzéséhez. Dániel filmben is szereplő tanítványa (egy testvér) egy husánggal kopogott a bemondófülke padlóján: az alá mászott be a hüllő, és nem szereti a vibrációt. A producer (egy másik testvér) egy asztallal próbálta az ajtó felé terelni, amikor végül menekülőre fogta az állat. Én meg mindezt jól lefilmeztem (a kígyó néhány másodpercnyi vágóképként szerepel is). Végtére is: csinálja mindenki azt, amihez ért.
- Milyen hatását érezted eddig a tavaly elfogadott Filmtörvénynek a filmkészítés során?
Mivel ez a film Franciaországban készült - semmilyet. Hál’ Istennek. Mert amúgy egyelőre csak a nevetségesen megnövekedett adminisztrációt sikerült megtapasztalnom belőle (egy másik film kapcsán), továbbá azt a furcsa helyzetet, hogy ebben az országban nem tud olyasmi történni, ami mindenki számára pozitív bírna lenni, csak átmenetileg is. Talán ismeretes, hogy a törvény megszületése után percekkel már kitört a vita a játék- és a dokumentumfilmesek között arról, hogy előbbiek használnak-e fel mindent, vagy vetnek valami maradékot az utóbbiaknak is. Piaca továbbra sincs a magyar dokumentumfilmnek, anélkül meg az egész roppant szerény hatékonyságúnak tűnik. A Filmtörvény csak egy papír. A realitás az, hogy a Magyar Televízió egy filmemért fél év után utalta át az érte kialkudott összeget, amely összeg pedig percre lebontva nem egészen fele akkora, mint a tizenkettő (12!) esztendővel ezelőtti percdíjak.
