Wes Anderson legújabb filmjének főszereplője Benicio del Toro, azaz Anatole Zsa Zsa Korda, akinek neve Gábor Zsa Zsa színésznő és Alexander Korda rendező összetételéből született. Az erős filmes reflexió és az Old Hollywood-érzés műfaji szinten is megjelenik – A főniciai séma egyszerre heist-film, komédia és bűnügyi történet, de elsősorban egy apa-lánya sztori. Az iparmágnás és fegyverkereskedő Korda igazi Wes Anderson-i apafigura: szűkszavú, zord és érzelmileg teljesen elérhetetlen. Három halott felesége van, tíz gyereke, és ahány csodálója, legalább annyi ellensége. Úton-útfélen fel akarják robbantani, meg akarják mérgezni, vagy el akarják gázolni, a történetbe is egy ellene elkövetett légi merénylet során kapcsolódunk be.
Hősünk látszólag elpusztíthatatlan, mégis érzi a halál árnyékát, ezért életműve lezárásaként még egy utolsó nagyszabású, abszurd infrastrukturális projektbe fog Fönícia napszítta, geopolitikailag képlékeny tájain. Fú gyerekei közül többet is örökbefogadott, azzal a nem titkolt céllal, hogy hátha egyikük lesz a következő Einstein. Korda mégis egyetlen lányában bízik, az apácának készülő Liesl-re (Mia Threapleton) akarja bízni az örökségét – próbaként élete utolsó és legnagyobb szabású üzleti útjára vinné őt magával. A zárdában felnőtt Liesl gyanakvóan fogadja eddig hiányzó apja közeledését, és úgy sejti, hogy anyja halálához Kordának is bőven van köze, így félig kíváncsiságból, félig gyanakvásból, de végül belemegy az alkuba. Asszisztensként csatlakozik a norvég akcentussal beszélő bogárkutató (Michael Cera), és elindul az utazás.
A kaotikus expedíció során egyik üzleti partnertől a másikig, Tom Hanks-től Scarlett Johanssonig repülünk, az újabb merényletektől sem mentes utazás célja egyre zavarosabb lesz. A nagy cselszövések sorozata a klasszikus Wes Anderson-i mise en scéne-el együtt egy nagy, fényűző üvegpalota, amit a rendező és a társíró Roman Coppola azzal rendez be, ami igazán érdekli. Túlzás lenne azt állítani, hogy a forma fölé emelkedik a tartalom, de a cselekmény szövevényessége arra enged következtetni, hogy az író-rendezőt valójában nem is foglalkoztatja, hogy pontosan mi történik, csak el akarta mesélni, hogy Zsa Zsa Korda a halál árnyékában meglátta, hogy valójában mi az igazán fontos az életben.
Ahogyan az Utazás Darjeelingbe esetében, úgy A föníciai séma kaotikus odüsszeiája is végső soron egy célt szolgál: hogy a széthullott család újra, vagy legalább részben, összeálljon. Hiába csordul itt több vér, mint Anderson bármely korábbi filmjében, hiába álmodik Korda fekete-fehérben szakállas istent játszó Willem Dafoe-val, a főhős újra és újra makacsul kijelenti: ő bizony nagyon is biztonságban érzi magát. Ez a már-már mantraszerű mondat egy időzített bomba felbukkanásának árnyékában tökéletesen összegzi a rendező sajátos humorát.
Korda az eddigi életmű szempontjából is izgalmas karakter, nemcsak egy elszigetelt apafigura, hanem egy veszélyes, erkölcsileg megkérdőjelezhető alak. Karaktere egyértelmű utalás a mindenhová magángéppel járó oligarchákra és világot mozgató „pénzemberekre”, de ez a társadalomkritika finoman, hajszálvékonyan szövődik be a cselekménybe. A föníciai séma elsősorban variáció ugyanazokra a témákra, amiket már jól ismerünk a rendező életművéből – a diszfunkcionális családra, a bűntudatra, a gyermekded ambíciókat hajhászó, mégis szeretetéhes hősökre. Mert nemcsak Korda, Liesl is egy érzelmileg elszigetelt figura, egy igazi apáca ruhába bújtatott Margot Tenenbaum. Apjához hasonlóan meleg szívét vastag kéreg fedi, amiből elsőre csak a bogárkutató Björnek sikerül picit lefejtenie.
A visszatérő szereplőgárdába frissen belépést nyert Mia Threapleton és Michael Cera valószerűtlen párosa hozza a film legjobb pillanatait. Benicio del Toro ugyanazzal az fapofával vonul végig a százkét perces játékidőn, Scarlett Johansson mintha csak átlibbent volna az Asteroid City-ből, Benedict Cumberbatch isteni antihős meseszerű oroszos szakállban, és még sorolhatnánk, de a Threapleton- Cera párosnál valahogy lehull az Anderson-i stilizált színpadiasság leple. Kettősük tinis esetlenségének minden perce arany.
A világ fénysebességgel változik, de úgy látszik, a Wes Anderson-multiverzum nem: édes-melankolikus, konstruált valóságok, kicsit üresek, kicsit unalmasak, centiről centire kimértek, de nagyvásznon igazi ajándék nézni őket. A főniciai séma senkit sem fog meglepni, de nem biztos, hogy ez baj azoknak, akik nem vágynak többre, mint arra a megbízhatóan magas minőségre, amit a szimmetria játékos mestere nyújtani tud.
