A saját esetem némiképp rendhagyó, ugyanis forgatókönyvíróként jelentkeztem, de story editorként veszek részt a Script & Pitch kurzuson. Utóbbi a magyar terminológiában talán dramaturgnak felel meg; az a feladatom, hogy az oktatóval együtt dolgozva segítsek a csoportomban lévő négy írónak a filmötletéből profi forgatókönyvet fejleszteni. Nagy kihívás ez a munka, én magamtól nem is pályáztam volna meg, de Torinó előtt két héttel azzal hívtak fel a Holden Iskolából, hogy az önéletrajzom alapján editorként lenne rám nagyobb szükség. Mézesmadzagként még hozzátették, hogy ha elvállalom a feladatot, az egyébként igen borsos 1500 eurós részvételi díj több mint felét elengedik. Így hát megcselekedtem, amit megkövetelt az EU.
Nem bántam meg, ugyanis duplán jól jártam. Speciális helyzetemre tekintettel a szervezők és az oktatók is hozzájárultak, hogy ne pusztán editorként dolgozzak a többiek munkáin, de a saját ötletemet is fejlesszük együtt a csapattal, és lehetőségem nyílt részt venni a pitch órákon is.
A kurzus során a 16 forgatókönyvíró és négy story editor négy csoportban dolgozik, négy tanár felügyelete alatt. A különböző országból érkezett tanárok valódi profik, óriási tapasztalattal, a beszélgetések során hamar világossá vált, hogy kisujjukban van az összes klasszikus dramaturgiai szabály, kenik-vágják Field, Seger, McKee, Daniel és a többi forgatókönyvíró-guru által favorizált iskolákat. Az én csoportom vezetője a litván Lauris Gundars. Remekül kiegészítjük egymást a munka során, az ő szigorúan karakter-alapú és az én pragmatikus, strukturális megközelítésem nagyon jól működik együtt.
Egy londoni, egy bolognai, egy stockholmi és egy göteborgi forgatókönyvíróval dolgozunk együtt a csoporton belül. Az ötleteik kidolgozottságát tekintve meglehetősen eltérőek a munkáik. Az olasz fiú, Paolo treatmentje, a The God of the Hills az egyik legjobb filmötlet, amit hosszú ideje olvastam, egy háborús dráma, ami Szarajevóban játszódik 1992-ben. Rupert, a brit rendező Schuh című ötlete egy mágikus vígjáték. Ez a két terv egyelőre treatment formában létezik csak.
Nanna, a Svédországban élő finn lány Hello Kid! című sztorija egyelőre még inkább csupán egy kósza ötlet, mint kidolgozott történet. Számára az első komoly feladat megtalálni az ötlet mögött azt a kézzelfogható, erős történetet, amivel elkezdhet majd dolgozni a következő fázison. A legelőrehaladottabb állapotban a norvég Kjersti The Milky Way című, misztikus televíziós sorozatterve van, ő ugyanis már outline-nal pályázik hazájában támogatásért.
A workshop során először mindenki előadta a történetét hosszabb-rövidebb formában. Ezután egy órán keresztül a többiek csak kérdéseket tehettek fel a sztorival kapcsolatban. Ez igen hasznosnak bizonyult, ugyanis a kérdések jelentősen megdolgozták az írót, aki rengeteget tanult ilyen formában a sztori gyenge pontjairól. Ezután jöttem én, mint editor a javaslataimmal és észrevételeimmel a karakterek, a struktúra és a cselekményvezetés tekintetében. Ezt követően a többi résztvevő is elmondta a véleményét, majd végül Lauris, az oktató véleményezte az ötletet.
Lauris igen tapasztalt íróként és editorként is, és alapvetően mindig a karakterekre vezeti vissza a cselekményt. Saját módszere szerint legelőször is mindig meg kell találnunk, amit ő „központi paradoxonnak” nevez. Ez a fogalom némiképp hasonlít a klasszikus „cél/szükség/változás” dramaturgiai szentháromsághoz, de túlmegy rajta. Gyakorlatilag egy összetett mondatban megfogalmazható ellentét, amit a cselekmény során megpróbálunk feloldani.
Az én történetem központi paradoxona például: „A főhős azt akarja elérni, hogy mások önmagáért szeressék, de ezt képtelen elérni, mert ő sem szereti magát.” Ennek a cselekményhez első látásra semmi köze, és hosszas karakter-elemzésre volt szükség, hogy sikerüljön megállapítani, de valójában rengeteget segít ahhoz, hogy átlássam, miről is szól a történet, és megértsem a saját karakterem motivációit.
Az utolsó nap volt némi lázadás a csoport körében, ugyanis hárman – a két lány és a londoni rendező – nehezményezték, hogy túlságosan kíméletlen formában soroltam el a történeteik általam vélt gyenge pontjait. A „pozitívan kreatív környezet” fenntartása érdekében ezért megkértek, hogy a jövőben a jó dolgokkal kezdjem, és fokozatosan térjek át a hibákra. Lauris nem értette a kirohanást, ő ugyanis még úgy is érezte, hogy sokszor nem voltam elég nyomatékos. A kelet-európai és nyugati pedagógiai módszerek így feszültek egymásnak tehát Torinóban, de ennek hatására a jövőben feltétlenül igyekezni fogok megédesíteni a keserű pirulát mások munkájának értékelésekor.
Végül az én történetemet beszéltük meg, azaz eljött a bosszú lehetősége a csoport elégedetlen fele számára. A történet elemzése, ahogy az lenni szokott, nagyon hasznos volt számomra is; a sztori sokkal feszesebb és kevésbé kiszámítható lett Lauris és a kollégák tanácsai hatására. Természetesen minden csoportban másképp dolgoznak az oktatók. Ki-ki tapasztalatának és saját egyéni módszereinek megfelelően dolgozott a csoporttal. Olyan tanár is volt, aki a történetek kulcsjeleneteit eljátszatta a résztvevőkkel.
Bárkivel beszéltem a hallgatók közül, mindenki nagyon hasznosnak találta az első fordulót, és úgy érezte, sokat haladt előre filmötlete nívós kidolgozása felé. Nagy az esély, hogy ha a 17 forgatókönyv megvalósul és gyártásba is kerül, valóban széles közönségnek szóló, minőségi mozik születnek majd.
folyt. köv.
