Száznál is több, fekete/fehér fotó helyezkedik el a földön, a Panthéon hatalmas terének középpontjában. Egyszerű emberek: papok és parasztok, pékek és tisztviselők, apácák és szomszédok arcmásai, akiknek volt merszük zsidó családok és gyerekek életét megmenteni a halálba deportálástól. A sírbolt kereszteződési pontján, ahol rendszerint a Foucault inga himbálódzik, kell szembenéznünk velük, amint egymás mellett állnak, mint nyitott könyvek, legtöbbször valóságos nevükkel megjelölve, de olykor Varda által készített fényképeket és figurákat is látunk közöttük, azoknak az ismeretlen ezreknek képviselőiként, akiket a „Névtelen Igazakként” kell tisztelnünk.

Az ismeretlen ezrek képviselői

A bekeretezett képek kör alakba rendezve sorakoznak; figyeljük mosolygós vagy aggodalmas arcukat és az egyszerű titokzatosságot: hősök, anélkül, hogy gondoltak volna rá, emberek, akik természetes ösztönből, puszta, magától értetődő segítőkészségből, sokszor életük kockáztatásával próbáltak valamit tenni: rejtekhelyet nyújtani, hamis papírokat készíteni, befogadni az üldözötteket. E a kisebb-nagyobb képek erdeje az installáció lelke. De Varda kompozíciója több rétegű. Először is be akarta hozni a természetet a Panthéon rideg falai közé: és egy hatalmas fa képét helyezte a hajó végébe, a falra. A fa csodálatos szépsége, az ágak és a zöld levelek koronája pusztíthatatlan erőt testesít meg. A gyönyörű fa mozdulatlanul áll, szemben a rémséges múlttal, és az emlékezés maradandóságát jeleníti meg. Igen, emlékezünk, emlékeznünk kell rájuk, mert megérdemlik, noha ezeknek az áldozatos embereknek az emlékét talán már többnyire eltemette a múló idő.

A legfontosabb esemény mégis Varda filmjeinek vetítése. A Panthéon négy falát befedve, ahol máskor a monumentális szobrok állnak, négy vászon vetíti a kivételesen tömör, rövid filmeket. Két filmet, amelyek összetartoznak, valami módon ismétlik egymást, és meg is másítják az úgynevezett eredeti dokumentumokat, amelyek a múltbeli atrocitások és megaláztatások jeleneteit idézik fel. A második film (mindkettő kétszer kerül vetítésre) színes, és bár részben megismétli a már látott jeleneteket, közelebb megy a történésekhez, és a maga költőibb módján erőteljes részleteket emel ki a komor évek félelmetes mindennapjairól, légköréről. Nyíló és csukódó ajtókat, rohanó gyereklábakat, cipőket látunk, egy létrát, mely a padláshoz vezet, ahol egy család bujkál. A nyomasztó félelem érzése a környezet és a tárgyak textúrájában elevenedik fel. Sötét istállók hatalmas lakattal zárt vásott faajtaja teszi érzékletessé a feszült atmoszférát. Fenyegető, sötét rendőrkocsik pásztáznak a nyitott tájban… Egy jelenetben a teljes esemény is lezajlik, ahol francia csendőrök és német katonák nyers kíméletlenséggel a sötét kocsikba zavarják az „elkapott”, leleplezett bujkálókat.

A kompozíció tudatosan, szándékosan töredékes, hogy hitelesen adja vissza a korszak nyugtalanító, zaklatott légkörét. Ezek a filmek, a maguk szokatlan tömörségével, kínzó érzelmi feszültséget hordoznak. Élet és halál nem a megszokott drámai alternatívában áll előttünk, hanem valóságos sorsok velejárójaként, és minél inkább átéljük a fenyegetettség, a veszély és menekülés kényszerének érzését, annál inkább a látottak fizikai hatása alá kerülünk. E lüktető ritmus erején kívül a legerősebb benyomást az teszi a nézőre, hogy a valóságos emberek és nyilvánvalóan nem professzionális színészek összjátéka milyen zavartalan. A különféle elemek szervesen illeszkednek. A portrékon látható feszült, fegyelmezett arcoknak az életteli tekintetek, érzelemgazdag arcvonások különleges szépséget kölcsönöznek. Az intenzitás ereje ad egyforma hitelességet nekik.

Kép-erdő a Panthéonban

Van valami példamutató Varda érzékenységében, aki a legvégletesebb életkörülmények és emberi magatartások rajzában képes arra, hogy elkerüljön mindenféle leíró tárgyszerűséget, anélkül, hogy sokkírozó jelenetekhez folyamodna. Az egyidejűség, a megkettőzés, illetve a bemutatás módosított formája mélyen újító, merész, és valami módon követi mai szokásaink és éhségünk természetét, arra vonatkozólag, hogy egyszerre párhuzamos és/vagy különböző eseményeket kísérjünk figyelemmel. Nemcsak a jellegzetes akciókra vonatkozik ez, hanem a már említett környezeti elemek és tárgyak láttatására is. A kopott, vásott ablakkeretek, a falusi élet kellékeinek, az állatok és szerszámok képeinek visszatérése; egy nehéz szalmazsák egy törékeny kamasz hátán, mind sokszoros jelentéssel terhesek. Elénk vetítik a korszak egész auráját, a köznapok nyomasztó komorságának súlyát. Egy egyszerű kőgerenda, vagy kerítés, mely időnként eltűnik, hogy aztán – homályosan -- újra megjelenjék egy másik kép hátterében, többet mond, mint a különös, alig megmagyarázható tárgy valósága: metaforává nő, mint valamely megnevezhetetlen emlékkép, mely egyszerre szól a „voltról” és az „azutánról”. A múlt befejeződhetett, de emléknyomai itt vannak közöttünk.

A kóda, a film befejezése a legmegragadóbb a maga minimalista hangszerelésében. Egy vad, gyönyörű vörös fa tűnik fel valahol, olykor a távolban; majd az említett rejtelmes kőtömb vagy korlát, végül egy még enigmatikusabb lebbenő függöny, vagy fátyol inkább? Amely egyszerre takarja el és villantja fel a teljes látványt. A feledés fátyla? Minden részlet az ihletett kompozíció eleme, és amint lassan  forognak, el tűnnek és csendben visszatérnek, elérkezünk a teljes sötétséghez, rajta a felirattal: „A Nemzet Tiszteletadása Franciaország Igazainak”.

Habár Agnès Varda ezeket a kulcsképeket a kollektív emlékezet részeinek tekinti, költői ábrázolásában mégis egyszeriek és személyesek lesznek; műve az emlékezés törékenységére és maradandóságára utal, és a kényszerre figyelmeztet, hogy ne hagyjuk közömbösen elfakulni őket.