Mielőtt elmerülünk a magyar kísérletezésben, jöjjön előtte egy rövid fogalmi áttekintés. A kísérleti vagy experimentális film műfaja nem egy konkrét irányzatot jelöl, sokkal inkább egy absztraktabb, ha úgy tetszik ‘elvontabb’ filmnyelvet próbál meg érvényesíteni. Egyik legfőbb jellegzetessége, hogy a hagyományos, történetmesélő társaival ellentétben, a kísérleti film nem a dramaturgiára helyezi a hangsúlyt, hanem sokkal inkább a vizuális megvalósításra. Forma és tartalom harcában az előbbi arat győzelmet – a mit? helyett sokkal fontosabbá válik a hogyan? kérdése.
Ebbe az irányba indulnak el az 1910-es és 20-as évek legismertebb avantgárd úttörői: (a szürrealista) Luis Buñuel, és (a dadaista) Viking Eggeling például egészen különböző stílusban forgatják a filmeket, a történet mellőzésében és a vizualitás kiemelésében azonban teljes közöttük az összhang.
.jpg)
Moholy-Nagy László
A magyar kísérleti film első úttörőjének Moholy-Nagy László fotográfus-, festő- és iparművészt, és a Bauhaus iskola egyik kiemelkedő tanárát tartják. Moholy-Nagy stílusa leginkább Eggeling Diagonális szimfóniáját követi: egyik első filmetűdje az 1931-es Fekete-fehér-szürke, amiben a fénnyel és az árnyékkal játszik, különböző geometriai alakzatok és térbeli testek segítségével. Festményein és fényképein is a határozott vonalak, körök és hasábok vannak a középpontban, nem meglepő tehát, hogy első filmjeiben is ezek az alakok játsszák a ‘főszerepet’. Nagyvárosi cigányok című 1933-as etűdjében már a lírai dokumentumfilm eszközeit alkalmazza – életképeket mutat egy város cigánynegyedéből, ott is leginkább a szereplők mozgása és dinamikája foglalkoztatja.
Moholy 1946-ban bekövetkező halála után, kisebb űr támad a magyar kísérleti film történetében – az 50-es években kialakuló politikai rendszer nem tűri a szokványostól eltérő művészi kifejezésmódokat, a formai játékot, a rejtett szimbolikát. Változást az 1959-ben megalakuló Balázs Béla Stúdió hoz, amely a magyar filmtörténet egyik legszínesebb időszakának kezdetét jelenti. A műhely állami támogatásban részesül, így egy olyan kreatív és független tér jön létre a friss diplomás filmesek számára, ahol az egyetem után szabadon kísérletezhetnek a technikákkal, műfajokkal, és a film szerkezetével. Tarr Béla, Gazdag Gyula, Szabó István, Xantus János, Sára Sándor, Szomjas György és Jeles András csak néhány név a legendás társaságból, akik ebben a közegben készítették első komolyabb filmjeiket.
Huszárik Zoltán
Ebben a műhelyben alkot Huszárik Zoltán filmrendező is, aki a Színművészeti Egyetem elvégzése után, de még a Szindbád előtt, 1965-ben leforgatja a magyar kísérleti film egyik zászlóvivőjét, az Elégiát. Tóth János operatőrrel egy új formát, és egy egészen új filmnyelvet hoznak létre: a montázst lírai-absztrakciós módon használják, és ezzel megteremtik a filmvers műfaját. A bevillanó emlékképek egyszerre ábrázolják a lovak és az emberek évszázadokra visszanyúló kapcsolatát, és vele együtt a modernizációba menekülő társadalmat is – a tragikus sors mindkét esetben elkerülhetetlen. Az Elégia lírai és szociológiai értéke is magasszintű, Bódy Gábor filmrendező szerint is ez “az első magyar film, amely a film nyelvében gondolkodott”.
Nem is kell messzire mennünk, ha a BBS egyik legfontosabb alakját keressük: Bódy Gábor rövid, de annál tartalmasabb életpályája máig kiemelt szerepet játszik a magyar (kísérleti) film történetében. Bódy jelenléte a 70-es évek elején óriási hatással van az egész stúdióra: egyre több alkotótársa kezd a filmnyelv és a forma határait feszegetni, ebből születik meg a Filmnyelvi sorozat és a K/3 is, amelyek kísérletező jellegű kisfilmes válogatások.
Egyetemi diplomafilmjét, az 1975-ös Amerikai Anzixot is a BBS-ben forgatja: a történetben 1848-as magyar emigránsok az amerikai polgárháború frontvonalán várakoznak, miközben a hátrahagyott Magyarország sorsáról elmélkednek. Bódy és (az akkor még) trükkoperatőrként segédkező Tímár Péter szünet nélkül a formával játszanak: célkeresztbe állítják, maszkolással kiemelik vagy eltakarnak egy-egy szereplőt, eltorzítják a hangokat, egy különleges technikával pedig azt az érzetet keltik, mintha végig egy korabeli amatőr felvételt néznénk. 
Amerikai Anzix
A rendszerváltás után megszűnik a műhely állami támogatása, így a kísérleti törekvések is alábbhagynak – a 90-es évekbeli csendet, egy-egy alacsony költségvetésű film töri csak meg, például Szőke András Vattatyúk című szatírája, vagy Bodó Viktor Citromfeje. Igaz mindkettőnek van egy minimális története, a játékos forma, és a jó értelemben vett 'komolytalanság' azonban kiemeli őket a hagyományos narratív filmek közül.
A Buharov-testvérek (másnéven Szilágyi Kornél és Hevesi Nándor) is ebben az évtizedben fognak neki a közös kísérletezésnek. A kezdetektől fogva termékenyen gyártják a műalkotásokat: 1995 után több mint 25 filmet, köztük több dokumentum- és nagyjátékfilmet készítenek, emellett gyakran szerepelnek kiállítóterekben, múzeumok programjában is. Legutóbbi filmjük a már említett Az itt élő lelkek nagy része, amiről a bemutató idején részletesen is elbeszélgettünk velük. Stílusuk még az avantgárd műfaján belül is eklektikusnak számít: abszurd történeteiket gyakran helyezik tudományos, szürreális vagy teljesen hétköznapi környezetbe, super 8-as kamerával készített és talált felvételeiket gyakran megroncsolják, és szívesen használnak kaotikus zenei aláfestést is. Alább a Hotel Tubu című kisfilmjük nézhető, de Youtube csatornájukon sok korábbi alkotásuk megtalálható.
Szalay Dorottya Trenden innen és túl című 2014-es Filmvilág cikkében több kategóriába sorolja a hazai kortárs kísérleti filmeket: álomszerű cselekménnyel rendelkező transzfilmek, found footage-ra építkező, és hömpölygően meditatív alkotások, lírai dokumentumfilmek, és azok, amik mindezeket összedolgozzák – erre példa a már említett Buharov-életmű. Lichter Péter Félálom, No Signal Detected, Rimbaud és Polaroidok című rövidfilmjei, mind talált filmekből épülnek fel: régi családi archívok, tömegfilmek és egyéb felvételek nyersanyagát kémiailag és fizikailag is roncsolja, majd a vágás segítségével új kontextusba helyezi őket. Utolsó két rövidfilmje nem mellesleg irodalmi adaptáció: a Rimbaud három költő – Kele Fodor Ákos, Nemes Z. Márió és Mestyán Ádám – verseire asszociál Rimbaud utazásairól, a Polaroidok pedig Simon Márton azonos című verseskötetének az absztrakt feldolgozása.
Nemes Gyula, a hónap elején bemutatott, politikai állásfoglalása miatt nagy port kavaró Zero rendezője, néhány évvel korábban még nyugodtabb vizeken evezett: Letűnt világ! című kisfilmjében a Kopaszi-gát békés életképeit, egy zenekar próbájának hangfelvételével kíséri, ezzel érzékeltetve egy elenyésző kort és egy eltűnőben lévő nemzedéket. A Zero bemutatójának kapcsán, a szovjet montázsiskola hatásáról, a méhekkel való munkáról, és a magyar kísérleti film helyzetéről is beszélgettünk a rendezővel.
Az új Örökmozgó Filmmúzeumban is a magyar kísérletezés jegyében telt ez a hónap, (levetítették többek közt Bódy Gábor Psyché trilógiáját is), és a ma este induló Kinoflow Kísérleti Filmfesztivál is itt készül felborítani minden jól ismert konvenciót: a három napos fesztiválra, a világ számos országából érkeznek a rövid- és nagyformátumú, experimentális ínyencségek. Roncsolt vagy talált, néma vagy zajos, lírai vagy sokkoló, érthető vagy teljesen érthetetlen – egy kísérletező közönségnek semmi sem jelenthet akadályt.
A Kinoflow Kísérleti Film Fesztivál részletes programja ITT:
