2004. 12. 13. SoSa
Franciaországban pillanatnyilag Christophe Barratier elsőfilmje vezeti a nézettségi listákat. A Himalája, a Mikrokozmosz és a Vándormadarak „sikercsapatától” származó Oscar-jelölt gall kedvenc némi nosztalgiával színezett, zenés könnyfakasztó. A kellő adag szentimentalizmussal megalkotott fiúkollégiumi történet a háború utáni időkbe kalauzol.
A gyerekkor tablóképből felfényezett mementója |
A
Kóristák Pierre Morhange, a híres karmester gyerekkorának tablóképből felfényezett mementója, mégsem elsősorban az ő története. A napjainkból egészen a háború utáni időkbe repítő megszakítatlanul hömpölygő flashback egyenest a Tófenék Intézet kapuja előtt tesz le. A jórészt háborús árvákat begyűjtő bentlakásos fiúiskola szükségképpen nehezen kezelhető növendékei mindent elkövetnek az ellenük bevetett katonás módszerek ellen. Az intézetbe frissen érkező nevelőtanár, Clément Mathieu, azonban nem hisz a diktatórikus „Akció-Reakció”, magyarra fordítva fogat fogért elvében. A kezdettől felvállalt cinkosság, türelem és humor lassan gyümölcsözni kezd, olyannyira, hogy a kissé csalódott zenetanár előkotorja örökre félrerakott kottáit, s akár a Tamás templom karnagya, fiúkórust szervez. Az ördöginek titulált torkokból hamarosan angyali hangokat csal elő, s a senkinek sem kellő kallódó lelkek lassan kinyílnak a zene varázsa előtt. Noha a faarcú tanártársakat, a tehetős pártfogókat és a reményvesztett szülőket is sikerül felrázni a világégést követő ólmos álomból, nem számolhatunk teljes happy end-del. Merthogy minden csoda csak három, vagy maximum csak 363 napig tart…
Christophe Barratier konzervatív alkotónak nevezhető abból a szempontból, hogy a mozit elsősorban kedélyjavítónak tekinti, mint mondja, a filmekkel ahhoz kell hozzájárulni, hogy a világ élhetőbb legyen. A Kóristákkal nem hazudtolja meg önmagát. Igazi karácsonyra való embermesét tálal kellő adag szentamentalizmussal, rengeteg, a történetbe plasztikusan illeszkedő zenével körítve. Maga a sztori agyonkoptatott húrokat feszeget. Két örök témát kapcsol össze: az ilyen-olyan okból intézetbe zárt, lehetőleg kezelhetetlen gyerekek lehetőleg sanyarú sorsát bemutató közelképet és az alkotás, a művészet megváltó mivoltáról szóló „dicsőítőéneket”. Ami mindezek ellenére új lehet az erkölcsi többletekre és a főleg ünnepek táján magára találó emberiességre építő kényelmesen másfél órára szabott moziban, éppen az, hogy ügyesen kikerüli az alapvetés buktatóit. Nem könnyesebb, nem érzelgősebb, mint azt a téma megkívánja, s bár a lehetőség nagyon kecsegtető, nem kanyarít a film végére holmi tanulságul szolgáló erkölcsi elégtételt.