A fotóművész
Anton Corbijn 1955-ben született Strijen szigetén, egy kis holland faluban. Már kamaszkorában intenzíven érdeklődött a kortárs zene iránt, s ekkoriban kezdett fotózni is. Egy a hetvenes évek végére nagy karriert befutó posztpunk zenekar, a Joy Division iránti rajongása vezette őt Angliába, s hamarosan az együttes fotósa lett. Ekkor kísérletezte ki azt a csak rá jellemző képalkotói stílust, amely rövidesen a névjegyévé vált. Elutasítva a korabeli divatot, a színárban úszó, agyonpolírozott, mesterségesen beállított és megvilágított portrék és koncertfotók egyeduralmát, visszanyúlt a fekete-fehér fényképhez. 1973 és 1988 között készült, kizárólag zenészeket felvonultató fotóit – a dokumentumszerű fekete-fehér sorozat darabjait kis formátumú géppel készítette – az 1989-ben kiadott FAMOUZ című albumba gyűjtötte össze, amelyben olyan hírességek portréi kaptak helyet, mint Ian Curtis (Joy Division), Elvis Costello, Anthony Kiedis (Red Hot Chili Peppers), Frank Sinatra, Allen Ginsberg vagy Iggy Pop.
 |
| Bono: anyagszerű, elmosódott, árnyékos |
A szemcsésen előhívott képeken erőteljesen hangsúlyozódik az anyagszerűség, a kontúrok elmosódottak, az arcvonások árnyékosak, s a művi beállítás ellenében, látszólag ellentmondásos módon a tökéletesen megkomponált esetlegesség jellemzi őket. 1989-ben új korszak kezdődött a művész életében: Los Angelesbe költözött, és eltávolodva a dokumentumfotózástól, a zenészek mellett írókat, színészeket és modelleket kezdett fotózni. Portréfotóival, melyeket a Star Trak című sorozatban gyűjtött össze, megkérdőjelezi a sztárság, mint életforma fogalmát, s alanyait demisztifikálva, a köréjük épült kultusztól megfosztva hozza minden eddiginél közelebb a befogadóhoz. Következő, a Star Trak kérdésfelvetéseit és gondolkodásmódját folytató sorozata, a 2000-es 33 Still Lives paparazzófotókat imitáló képekből áll. Sean Penn dühös arca, Cameron Diaz szomorú oldalpillantása vagy Kylie Minogue konyhaablaki fehérnemű-villantása mind-mind a bér-voyeurök által folytonosan megszentségtelenített sztár-magánélet védelmében született remekmű.
A videoklip-rendező
Corbijn 1988-ban, nyolc évvel a Joy Division frontembere, Ian Curtis halála után az együttes egykori kiadója megbízásából videoklipet rendez az Atmosphere című számhoz, amely fekete-fehér állóképeivel végeredményben a fotóművész és rajongó tisztelgése a gyors siker súlya alatt összeroppant és tragikusan fiatalon elhunyt énekes előtt. Corbijn ekkor már egy másik formáció, a Depeche Mode imázsának építésén dolgozik – a szerencsés találkozásra 1986-ban került sor –, amely csapattal azóta elválaszthatatlanul összefonódott a neve. Corbijnt gyakran emlegetik az ötödik depeche-ként, hiszen sajátos képalkotói stílusa és világlátása érvényesítésével jelentősen hozzájárult ahhoz, amit ma Depeche Mode-nak hívunk. (Munka)kapcsolatuk nem csupán az együttes klipjeire korlátozódik, Corbijn ugyanis a kezdetektől szabad kezet és teljhatalmat kapott, így kézjegye ott a fiúk karizmatikus megjelenésén, vagyis azon, ahogy látjuk őket, a lemezborítókon, a banda logóin és koncertjeik díszletein is.
 |
| Johnny Depp: sajátos képalkotói stílus és világlátás |
A Ludwig Múzeum retrospektív kiállításán ebből is kapunk egy kis ízelítőt, hiszen a szervezők külön termet szenteltek a Depeche Modenak: láthatunk könyv- és lemezborítókat, különleges dokumentumokat és persze megannyi az együttesről készült koncert- és portréfotót is. Corbijn az eddigi, több mint húsz Depeche-klip mellett olyan együttesek zenéjének látványvilágán is dolgozott, mint a Nirvana, a U2, a Metallica, a Killers és a Coldplay. Utóbbi Viva La Vida című, nagy sikerű slágerének klipjéhez saját korábbi művét, a Depeche Mode Enjoy the Silence alapmotívumát értelmezte újra, amelyhez kapcsolódóan a Ludwig Múzeum videoklip pályázatot is hirdetett.
A filmrendező
Corbijn immár harminc éve szakadatlanul keresi az újabb és újabb kifejezési módokat. Ahogy a fotóktól eljutott a videoklipekig, úgy találta meg magának nemrégiben a nagyjátékfilmes formát. 2007-ben rendezte első játékfilmjét, a Controlt, amely Ian Curtis, a Joy Division frontemberének életét mutatja be. Bár a film jó kritikai fogadtatásban részesült, bár a forgatókönyvet és a regényt (Touching from the distance) szolgáltató özvegyet, Deborah Curtist sokan (többek között kritikusunk) vádolták a valóság eltorzításával.
 |
| Control: az újabb és újabb kifejezési módok |
A kiállítás
A Múzeum célja az volt, hogy teljes összefüggésében láttassa Corbijn munkásságát, így egymás mellé kerültek képei és klipjei. A fotók megtekintése után kellemes perceket tölthetünk a vetítőteremben, ahol a Corbijn által rendezett, emblematikus, az MTV generáció számára meghatározó klipekből – Joy Division: Atmosphere, Depeche Mode: Enjoy the Silence, U2: One, Nirvana: Heart Shaped Box, Depeche Mode: It’s no good, Coldplay: Talk stb. – láthatunk válogatást.
Anton Corbijn Munka című, retrospektív kiállítása július 4-ig látható a Ludwig Múzeumban. Az érdeklődők június 20-án, a Múzeumok éjszakáján megtekinthetik a fotóművész és rendező első játékfilmjét, a Controlt, majd a No Still Life című dokumentumfilmet, a vetítést követően pedig egy beszélgetésre is sor kerül Theodorus Roeleven holland producerrel, a film rendezőjével.
