Végre – az Utóélet kedd esti bemutatóját követően leginkább ezzel a szóval lehetett jellemezni a jelenlévők hangulatát. Végre egy film, amibe bele lehet feledkezni, lehet ajánlani az ismerőseinknek, amit igazán lehet szeretni. Pedig az alapsztoriját tekintve az Utóélet nem térdcsapkodós, habkönnyű komédia, ráadásul a főszereplő Tulipán Mózesnél (Kristóf Márton) nehéz lenne szerencsétlenebb filmhőst találni. A huszonéves fiú a kezdet kezdetén egy pszichiátriai „táborozást” követően tér haza, és próbál az apa (Gálffi László) és a nagynéni (Csákányi Eszter) által dominált családi hétköznapokba visszailleszkedni. A lelkész apa látszólag a közösség támasza, aki munkát és ezzel az újrakezdés reményét kínálja többeknek, például a politoxikomán Angélának (Petrik Andrea), a fiával azonban egészen egyszerűen nem találja a közös hangot, hiszen még az olyan „kilengések” felett sem tud napirendre térni, mint hogy a fia nem eszik húst. Kettőjük kapcsolata apró rezdülések, elkapott pillantások, piciny élethelyzetek bemutatása során bomlik ki (az apa nem tölt bort, hiába tartja a fia a poharát, lekapcsolja a villanyt, amikor a fia még olvasna a szobájában, stb.). Hiába támasza, lelki vezetője ennek a piciny, zárt közösségnek, látszólag egyetlen fontos utat nem talál, mégpedig azt, amely a saját fia lelkéhez vezet.

utoelet1 600

Kép forrása: Facebook

Az apa váratlan halála akár új helyzetet is teremthetne, fordulatot hozhatna – csakhogy a szelleme továbbra is Mózes nyomában koslat. Hogy valami nincs rendben, már a temetésen egyértelművé válik, amikor az elhunyt lelkét jelképező fehér galamb semmilyen noszogatásra nem hajlandó az ég felé röppenni, és a szertartást levezénylő Gyabronka József bosszúságára kitartóan a sír szélén toporog. Az már csak utóbb, az Anger Zsolt alakította spiritiszta autószerelő eszmefuttatásából derül ki, hogy Tulipán Jánosnak nyilván valamilyen feladata van még a Földön, ennek elvégzéséig a szellem nem tud átoldalogni a másvilágra.

utoelet2 600

Az Utóélet alapvetően nem vígjáték, viszont vizuálisan és verbálisan is olyan finom gegekkel dolgozik, annyira a végletekig fokozza az abszurditást, hogy már a legelején folyamatos várakozásra, készültségre készteti a nézőjét. Az abszurd elemeket, és néha az olyan meglepő képi megoldásokat, mint amikor Mózes egyik kezével pónilovat vezet kantáron, másik kezével pedig egy halom színes lufit tart, ellenpontozza az a realista képi világ, melyet Pohárnok Gergelynek köszönhetünk. A puritán lelkészlakás, a falusi italbolt, a tó felvillanásai, háttérben a folyamatosan füstölgő gyárkéménnyel, nagyon erős atmoszférát teremtenek, és ez még akkor is igaz, ha az emlékezetes képek némelyike (ilyen például a kőre, majd darabjaira hulló Krisztus-fej) éppen a lassításnak köszönhetően válik kicsit didaktikussá.