 |
Atlanta talán legrangosabb és legnagyobb egyeteme, az Emory University (www.emory.edu) szintén tagja az átjelentkezési rendszernek, ezért a GSU némileg lehangoló órakínálatát (2-3 kurzus/félév) immár második szemeszter óta igyekszem feltuningolni az Emory kurzusaival. (Az összképhez ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy egy amerikai egyetemi kurzus sokkal több időt és munkát igényel, mint egy magyar: az átlag graduate hallgató egy félévben nem vesz fel több mint 3 órát. Egy kurzusra hétről hétre több teljes kötetet és cikkek tömkelegét kell elolvasni, plusz írásbeli feladatokat teljesíteni, így a 2-3 óra meghirdetése - némileg - jobb színben tűnik fel…) Mindenesetre átjelentkezés több mint jó döntésnek bizonyult, hiszen az egyetem film studies programjának vezetői szinte kizárólag filmtörténész-nagyágyúk. A David Cook illetve Matthew Bernstein által jegyzett szak kurzusai minden GSU-s frusztrációmból kigyógyítottak.
 |
Mindenesetre az Emory fő vonzereje nem a Legoland-hoz hasonló díszletekben, illetve a minden bokorban megtalálható Coca Colás automatákban rejlik, hanem a neves szakértők alkalmazásában, a tanrend sokoldalú összeállításában és a rendre meghirdetett és nagy kihívást jelentő kurzusok beindításában. A tanszék két filmtörténet-guruja, David Cook (akit leginkább a összefoglaló filmtörténeti munkái tettek ismertté: A History of Narrative Film illetve a Lost Illusions: American Cinema in the Shadow of Watergate and Vietnam 1970-1979) és Matthew Bernstein (aki Hollywood klasszikus stúdió korszakának szakértője) óráin az amerikai filmtörténeti kutatás két csúcsfigurájának előadásait hallgatják a diákok.
A két szakember pályája szorosan kapcsolódik ahhoz a módszertani fordulathoz, amely a nyolcvanas évek közepén történt a filmtörténet-kutatásban. A korábban egyeduralkodónak számító szerzői (auteur) elmélet (eredetileg André Bazin nevéhez kapcsolódik, Amerikában Andrew Sarris népszerűsítette) szinte kizárólag a rendezők művészi vízióját tartotta mérvadónak. Újabb strukturalista áramlatok hatása nyomán azonban a filmtörténeti kutatás más tényezőkkel is számol. A hagyományosnak tekinthető esztétikai elemzés mellett egyre több teret nyer a tágabb társadalmi kontextus elemzése (milyen társadalmi hátterű figurákkal dolgozik a film, milyen szociális jelentőségű vitákban foglal állást, milyen intézmények működését illusztrálja, kritizálja stb.), a gazdasági háttér - marxista alapú - vizsgálata (melyik stúdió gyártotta a filmet, mi az adott stúdió a tulajdonosi szerkezete és középhosszú távú stratégiája, ki a terjesztő, milyen reklámkampány övezte a film bevezetését stb.) és technológiai környezet feltérképezése (milyen új lehetőségeket nyújtott a film készítőinek az alkalmazott legújabb technológia).
 |
Az egyenrangú és párhuzamos paradigmákban gondolkodó filmtörténet azonban nem áll meg a hatalmas költségvetésű és óriási hasznokat hozó sikeres, fősodorbeli filmek vizsgálatánál. Egy új és meglehetősen népszerű kutatási irányzat a B filmek, az alacsony költségvetésű, gyártású és terjesztésű alternatív akció-, kaland-, szennyfilmek, horror- és szexdolgozatok és más hasonlóan kevéssé értékelt munkák (angol gyűjtőnevük exploitation film) keletkezési körülményeivel, „esztétikájával”, szociográfiájával foglalkozik. Mostani félévben felvett Emory-s órám ehhez trendhez kapcsolódik, és az amerikai mozi árnyoldalával foglalkozik. A klasszikus exploitation valószínűleg nem az elkészített munkák minősége miatt érdemli meg az utókor figyelmét, hanem a hatvanas-hetvenes évek népszerűnek számító tematikájának, hiedelmeinek, szokásainak beépítése és felhasználása miatt, valamint az egyedi és mindenképpen underground gyártási technikái, mechanizmusai okán, mely az overground Hollywood „hivatalos” diskurzusának alternatíváját jelentette.
Jelenleg úgy tűnik, hogy az exploitation kurzus sikeres, és folytatása is lesz a következő félévben: David Cook az olasz B filmekről indít órát tavasszal. A kurzus ismertetője mindenesetre sokat elárul a történeti megközelítés sajátosságáról: „a hatvanas-hetvenes években, miközben a nemzetközi kritikusok dicshimnuszokat zengtek Antonioni, Fellini, Olmi, Pasolini, Bertolucci és társai filmjeiről, az olasz filmgyártás mindennapi kenyere az exploitation műfajok hihetetlenül népszerű csoportja volt, melyek végső soron jelentősebb hatással voltak a világ filmgyártására, mint az olasz művészfilm. Ebből a feltevésből indul ki a kurzus, mely az olcsó történeti eposzokat, spagetti westerneket, gótikus horrorfilmeket, a giallo-kat (fantasztikus rémfilmek) valamint zombie- és pszeudo-etnografikus kannibálfilmeket vizsgálja gyártási kontextusukban és az olasz filmtörténet szerves részeként.
