2018 második felének legörvendetesebb magyar filmes fejleménye, hogy a hazai dokumentumfilmek kiléptek a fényre. Ehhez két dolog kellett: egyrészt rövid időn belül számos kiváló minőségű, katartikus erejű doksi készült el, másrészt van pár merész forgalmazó, akik nem hagyják, hogy ezek a munkák elvesszenek a nagy zajban, reklámot csinálnak nekik, eljuttatják őket a közönséghez.
A monostor gyermekei (kritikánk), a Könnyű leckék (kritikánk), az Oscarra is esélyes Egy nő fogságban és a Szarajevóban díjat nyert Kilenc hónap háború (kritikánk) által megkezdett sort folytatja Révész Bálint hét éven át készült filmje, a Nagyi projekt, melyben három unoka kérdezgeti a múltról a nagymamáikat, és ezen keresztül hihetetlenül bonyolult témákat feszeget: emlékezet, halál, majd amellett teszi le a voksát, hogy a kibeszéletlen, vagy egyenesen elmesélhetetlen tragédiák árnyékában sem szabad elfelejtkezni arról, hogy az élet egy nagy játék, és azt ki kell élvezni.
Képkocka a Nagyi project című filmben (fotó: ELF Pictures)
Kezdetben úgy tűnik, hogy a három nagymamát, élettapasztalataik drámai különbözősége okán, egy világ választja el egy egymástól. Az angol asszony a legfelszabadultabb, derűsen mesél arról, milyen is volt a brit titkosszolgálat kötelékében, kódfejtőként dolgozni a 2. világháború idejében. A történetei olyanok, mintha egy régivágású, a borzalmakon nagyvonalúan átlépő háborús kalandfilmet néznénk, így aztán nagyot üt, amikor elkomorul az arca, könnycseppek gördülnek ki a szeméből, és hirtelen szembesülünk azzal, hogy bizonyos tettei a mai napig marcangolják őt.
A német asszonyból volt a legnehezebb bármit is kihúzni. Ő a felejtést választotta, az emlékek elrejtését valahova nagyon mélyre. Nála az a legizgalmasabb, hogy vajon mi az, amit nem mond el. A legsúlyosabb mondatok a magyar holokauszttúlélő asszony száját hagyják el, őt hihetetlenül megkeményítette a múlt. Világosan és brutálisan fogalmaz, a hideg rázza az embert, miközben őt hallgatja.
Ez a három, egymással kibékíthetetlennek tűnő narratíva a film előrehaladtával összeér, a három nagymama találkozik, és talán az egészben az a meglepőbb, ami ezután történik. Érzékeny kérdéseket tesznek fel, nehéz perceket okoznak a másiknak, majd az óvatos kíváncsiságból lassan rokonszenv sarjad ki. Kiderül, hogy ezt a három embert sokkal több minden köti össze, mint ahogy én hittem.
NAGYI PROJEKT / hivatalos előzetes (12) from ELF Pictures on Vimeo.
A Nagyi projekt nem egyszerűen három nagymama története. Nem csupán az emlékek feldolgozásáról, de azok továbbadásáról és a következő generációkra gyakorolt hatásáról is szól. Bevallom, a három unoka kezdetben nem volt szimpatikus, meggyőzően játszották a felszínes hülyegyereket. De persze már maga a dokumentumfilm létezése is ellentmond ennek a képnek. Ha valóban azok lennének, nem feccöltek volna óriási munkát a Nagyi projekt-be, hagyták volna elveszni ezeket a történeteket, nem vizsgálták volna az őket kettővel megelőző generáció, a családban továbbélő traumák hatását a saját életükre.
Kicsit tétnélküli, ugyanakkor szerencsés generáció ez a mostani: nekik van rá lehetőségük, hogy játszanak, idétlenkedjenek, marhuljanak, és ez a könnyedség különböző mértékben, de a nagymamákra is átragad. Szívderítő érzés azt látni, hogy súlyos vallomások mellett a játékban is partnerek a nagymamák. Ez egy olyan ritka film, amely pár perces eltéréssel képes könnycseppet és mosolyt csalni az arcunkra.
Révész Bálint rendező és a film plakátja (fotó: ELF Pictures)
A magabiztosságot adó brit győzelem, az egész német nemzetbe beleivódott bűntudat, a holokauszt – ezek mind számtalanszor feldolgozott témák, a Nagyi projekt az intim nézőpontja és néhol provokatívnak tűnő frissessége miatt viszont egyáltalán nem redundáns alkotás. Felhívja a figyelmet, hogy ezek a témák még mindig nem vándoroltak át végérvényesen a történelemkönyvekbe, tovább élnek a családokban, és érdemes kezdeni velük valamit.
A Nagyi projekt talán legnagyobb érdeme, hogy nem csupán érzelmileg mozgat meg, de cselekvésre is sarkall. Azt hiszem, a legtöbb nézőnek már a film nézése közben az eszébe fognak jutni a nagyszülei, és aki olyan szerencsés, hogy még fel tudja őket keresni, azt kutatásra, kérdések feltevésére serkenti. Én például tökre utáltam magam azért, hogy amikor még élt a nagymamám, ugyan direkt vettem egy diktafont, hogy rögzítsem a történeteit, de aztán ebből a projektből nem lett semmi. Hatalmas tisztelet jár azért Révész Bálintnak, Ruben Woodin-Deschampsnak és Meredith Colchesternek, hogy ők végigvitték a saját projektjüket, és annyira szuper lett a végeredmény, hogy annak hatására az általam elkövetett hibát már kevesebben fogják már elkövetni.
