Nem volt könnyű feladat olyan filmet készíteni, amiben Elvis Presley csak háttérként szerepel, mivel az ismertségéből adódó súlya, a mítoszának ereje folyamatosan át akar türemkedni a filmen. A néző, bármennyire is legyen felvértezve őszinte kíváncsisággal a női szempont iránt, mégis azon kapja magát, hogy az Elvisszel kapcsolatosan itt-ott elejtett információkról, a viselkedése mozgatóiról szeretne többet megtudni. Sofia Coppola filmje azonban kényesen ügyel arra, nehogy eltolódjanak a hangsúlyok, és Priscilla Presley (aki a valóságban a film producere volt) kikerüljön a középpontból. Ez azonban nehéz, hiszen a főhős élete az Elvishez való idomulásról, a neki való megfelelésről, a rá való várakozásról, a miatta feltörő düh, fájdalom, félelem és a saját igények elfojtásáról szólt. Egy bizonyos pontig legalábbis.
Az, hogy a Priscilla Presley történetét, pontosabban történetének egy meghatározott szakaszát bemutató film nézése közben folyton azon kapjuk magunkat, hogy Elvisre gondolunk, érdekes dolgot árul el a különböző szempontokat bemutatni kívánó filmekről. Egyrészt esettanulmányként kiválóan megmutatja, hogy a férfi nézőpontú filmekben is pont ennyire vérszegény módon jelenik meg a női szempont, pont ennyire sorvadnak el fontos, a történet és a személyiségfejlődések szempontjából kihagyhatatlan tények, események, érzelmek – csak ezek hiánya kevésbé tűnik fel, ugyanis ezekben a történetekben általában a férfiak játsszák a történet szempontjából fontos cselekvő szerepét, miközben a háttérben láthatatlan reprodukciós munkát végző, a saját karrierjét általában félre tévő és emiatt a történet szempontjából láthatatlanná váló női szereplők hiányos bemutatása kevéssé tűnik fel.
Kérdés azonban, hogy ezt a történetvezetési feszültséget feloldják-e az olyan filmek, mint a Priscilla, amelyekben a női szempont hangsúlya a férfi szempont elsorvadásával jár? Általánosságban persze ezt nem lehet megválaszolni, a Priscilla esetében azonban úgy tűnik, hogy a háttérben tartott Elvis (Jacob Elordi az Eufóriából és a Saltburnből lehet ismerős) úgy tör át a filmen, és teszi egydimenzióssá a nő karakterét, mint az elfojtott múltbéli traumáink, amelyek tudtunk nélkül irányítják a jelenbeli viselkedésünket és korlátozzák be potenciális lehetőségeinket.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy Elvis Presley egyáltalán ne jelenne meg a filmben, sőt. Számos jelenetben láthatjuk őt, amint kedveskedik, bókol, manipulál, erőszakossá válik, bocsánatot kér, és így tovább. Nem látjuk azonban a cselekvései mögötti mozgatórugókat, motivációkat, a megbánások őszinteségét vagy felszínességét. Persze, okkal gondolhatta mind a forgatókönyvíró-rendező, mind a potenciális néző, hogy Elvis nézőpontja már elégszer jelent meg mozgóképen (utoljára a 2022-es, csillogó és érzelmes Baz Luhrmann-filmben; illetve a 2018-as HBO-s dokumentumfilmben, aminek létrejöttében egyébként a felesége is aktívan közreműködött), és ez a film talán épp ezért, épp ennek ellensúlyaként lehet olyan, amilyen. Elvis Presley felesége azonban nem a saját nézőpontjának világában, hanem egy sokkal összetettebb helyzetben, a kettejük folyamatosan változó dinamikájában élte az életét, és ez az, amiből a film nem sokat mutat meg.
A hangsúlyt és a játékidőt ugyanis elviszik azok a gyakran ismétlődő és egy idő után iszonyúan unalmassá váló jelenetek, amelyekben Priscilla Presley vágyakozóan-sóvárgóan, szerelmesen, féltékenyen, szomorúan, megalázottan vagy unottan néz, halad végig egy-egy folyosón vagy szobabelsőn. Mivel a főhős cselekvési lehetőségei korlátozottak és eleve nagyon keveset beszél, ezért ezek a jelenetek lesznek a leginkább beszédesek a filmben, és ezekből kell felfejtenünk Priscilla Presley saját, Elvis árnyékától is látszódó felnövéstörténetét.
Ami nem egyszerű feladat, hiszen a lány tényleg Elvis árnyékában nőtt fel (mindössze tizennégy éves volt, amikor először találkoztak), vált felnőtté és anyává. A közel kétórás alkotás sajnos nem tudja megmutatni Priscillát, mivel egy olyan életszakaszában mutatja be őt, amikor ő maga sem lehetett képes definiálni önmagát. A rendező által választott történetmesélés ráadásul kifejezetten egydimenziós Priscilla-képet mutat, ugyanis csak nagyon felszínesen ismerjük meg azt a környezetet, amelyben élt, és amely hatással volt arra, hogy milyen döntéseket hozott, és arra, hogy hogyan reagált a környezetére.
Nem tudjuk meg, hogy miért volt képes ilyen helyzetbe kerülni, és hosszú évekig benne maradni. Felszínesen ismerjük csak meg a családi hátterét: a szerető, de ugyanakkor sokszor cselekvésképtelennek tűnő anyát, a katonaként dolgozó, ugyanakkor szintén szeretetteljesnek tűnő apát. A családi karakterekből és a család belső dinamikájából egyáltalán nem derül ki, honnan ered a lány mindent feladó, gyorsan alárendelődő természete. A film szinte egyáltalán nem fektet hangsúlyt a szülei közti kommunikáció természetére, a korszakban érvényes nemi szerepekre, a popkultúra ez ellen való látszólagos lázadására, és a popszakma mögötti gyár mégis elképesztően elnyomó és szexista rendszerére.
Ebből kifolyólag a történet egy konkrét személyiségektől és történeti korszaktól függetlenített, örökérvényű tanmesére kezd hasonlítani, ugyanis a történeti idő természetét legfeljebb a frizurák és a divat változása mutatja meg. Ez a mese pedig a fiatal, gyönyörű, de még gyermek lányról szól, aki meseszerű történések közepette kerül egy világhírű sztár látószögébe, aki nem tudni, miért, vonzódni kezd az ártatlanságot sugárzó lányhoz. A férfi kitartó törekvéseinek köszönhetően a lány sóvárgásai beteljesülhetnek, odaköltözhet a Gracelandnek nevezett házba, Elvis otthonába, ahol szintén a meséket idéző palotai díszletek között élheti a felszínen tökéletes, valójában sok-sok ízében kontrollált és irányított életét. A tanmese tanulsága valóban örökérvényű, ugyanis megmutatja, hogy pontosan mi a probléma a nagy korkülönbséges kapcsolatokkal: amikor az egyik fél már tudatosan, míg a másik fél még – korából adódóan – gyermeki kitettséggel viselkedik.
Ahogy a film halad előre, a Priscillát érő megalázások egymásra rakódnak és egyre durvábbak lesznek. A főhős eközben felnő és megerősödik, a film körülbelül utolsó tíz-tizenöt percében pedig képessé válik arra, hogy kilépjen az aranyozott kalitkából, és az Elvisszel való közös életének kezdete óta először maga döntsön a saját életéről. Cailee Spaeny színészi képességei ezekben a jelenetekben bomlanak ki igazán, ugyanis itt válik világossá, hogy a filmben korábban látott vágyakozó tinédzser karaktere nem természetszerű sajátossága, hanem színészi játék volt; és ugyanígy képes kiválóan eljátszani az erejét és önmagát megtaláló felnőtt nőt, és a körülményei miatt nehéz érzelmekkel teli anyát.
Tekintete és mozgása olyannyira változik meg ezekben a jelenetekben, hogy az is felmerülhet bennünk, hogy a felnőtt Priscilla eljátszására más színészt kértek fel. Ezek a jelenetek azonban nemcsak a főszereplőt játsszó Spaeny megdicsőülését, hanem Priscilla Presley saját történetének kezdetét is jelzik. Egyrészt érthető, hogy a film itt ér véget, hiszen a témáját a címszereplő Elvis és én című, 1985-ben megjelent könyve adta, ugyanakkor az önmagára találás és a felnövés jelenetei annyira vázlatszerűek, hogy erős hiányérzetet hagynak maguk után. Ahogy a film végének időzítése is meglepetésként hat.
A Priscilla kapcsán sokan foglalkoznak azzal, hogy a film mennyire marad hű a tényekhez, mennyire tekinthetünk rá biografikus filmként? A válasz az, hogy Sofia Copolla 2006-os Marie Antoinette-jéhez, vagy Marie Kreutzer izgalmas, biografikusként értelmezett 2022-es Sisi-adaptációjához, a Fűzőhöz képest egy kifejezetten mértéktartó alkotással van dolgunk. Ettől még persze amit látunk, az nem dokumentumfilm, hanem egy játékfilm, amelynek forgatókönyvét olykor nem a tényekhez való leghűbb ragaszkodás, hanem a dramaturgia szabályai határozzák meg. Fontos kérdés, hogy a dokumentumfilmek mennyiben mások: a valós képek, visszaemlékezések, régi cikkek, naplóbejegyzések, korabeli felvételek a történtek valóban hű másai? Valójában ugyanazzal van dolgunk, a történteket mindig valaki, valamilyen célból, valakinek a nézőpontjából meséli el. A Priscillát is így érdemes nézni.
Ha a filmet a Sofia Coppola értelmezési hálóban akarjuk elhelyezni, akkor az első referencia mindenképpen az 1999-es Öngyilkos szüzek, amely a Priscillához hasonlóan a tinédzserkorú lányok belső életével foglalkozott. Mindkét filmre igaz, hogy szinte misztikus hangulatképekben ábrázolja a fiatal lányok nőiségüket kereső rítusait, azaz a rúzsokkal és egyéb feminim kellékekkel való első találkozásokat. Coppola a filmjeiben egyszerre mutatja be ezen életszakasz felnőttségre vágyó izgalmát és gyermeki kitettségét.
Az arany kalitkában tartott, a felnőttek szabályai szerint élni kényszerülő tinédzser lány toposza a 2006-os Marie Antoinette-ből is ismerős lehet, azonban ez a párhuzam csak a felszínen igaz. Míg előbbi egy fiatal lány kitörési-lázadási stratégiáiról szólt, addig a Priscilla sokkal inkább az elfojtásról, az alkalmazkodásról és az alárendelődésről.
Az idegen körülmények közé került fiatal női karakterek Sofia Coppola visszatérő témájának számítanak, ez szintén olyan motívum, amely ott van a Marie Antoinette-ben, és az Elveszett jelentésben is. Bár utóbbiban inkább egy tudatosabb, felnőttesebb sodródásnak lehetünk tanúi, és bár ott is feltűnik a nagy korkülönbséges kapcsolat motívuma, a döntést meghozó lány már felnőtt, ráadásul a férfi kifejezetten tartózkodó magatartást mutat. Áttekintve ezeket a párhuzamokat, világossá válik, hogy a Priscillát nem készíthette volna el más rendező, hiszen a történet tele van olyan mintázatokkal, amelyek visszatérő elemek Sofia Coppola munkáiban.
A Priscilla videóklipszerű részei szintén ismerős coppolai vonásnak tűnnek, azonban a filmbe sajnos túl sok ilyen rész került, amitől ezek egy idő után kiszámítható epizódokként jelennek meg. A Priscillát azonban minden hiányossága mellett is érdemes megnézni, egyrészt Cailee Spaeny alakítása, másrészt a kapcsolati egyenlőtlenségekről való, nem didaktikus történetmesélése miatt.
A Priscilla február 1-től látható a mozikban.
