2007. 01. 08. Bajtai András
David Lynch 1977-ben, ötévnyi munka után fejezi be első egész estés filmjét, a Radírfej-et, ami szinte azonnal az éjszakai mozik és olyan rendezők kedvencévé vált, mint Stanley Kubrick, John Waters vagy Mel Brooks. A rövidesen kultikussá váló Radírfej sikere tette aztán lehetővé, hogy Lynch néhány évvel később kitörjön a művészfilmek gettójából és egy tökéletesen kivitelezett, példaértékű mainstream mozi, Az elefántember (1980) megrendezésével bizonyítsa nyilvánvaló tehetségét a nagyközönség számára is.
Az érzelmes és éppen ezért sok buktatót magában rejtő történet ellenére Lynch nagyon ügyesen kerüli a különböző kliséket, a giccset és a pátoszt. Kiváló színészeinek köszönheti ezt leginkább, akik tökéletes átéléssel és hihetetlen profizmussal alakítják karaktereiket. A vívódó Anthony Hopkins, mint Dr. Treves legalább annyira lenyűgöző, mint John Hurt, akinek Christopher Tucker bravúros maszkja miatt különösen nagy kihívás volt ez a szerep (eredetileg Lynch akarta elkészíteni az elefántember maszkját, de végül nem sikerült megbirkóznia a nehéz feladattal, nem úgy, mint a
Radírfej babája esetében, amit sokak szerint egy bebalzsamozott szarvasmarha embrióból készített – erről ő rejtélyes módon sosem nyilatkozott). Hurt egy évvel korábban írta be nevét kitörölhetetlenül a filmtörténetbe, amikor eljátszotta Kane űrhajóst
A nyolcadik utas: a Halál-ban (emlékszünk mindannyian: az ebédjelenetben az ő mellkasából tör elő először az ópiátfüggő svájci festő, Giger világklasszis űrszörnye), de
Az elefántember-ben még emlékezetesebb az alakítása: az ormótlan maszk miatt mimikájának jelentős része nélkül, szinte csak a hangjával, testtartásával és mozdulataival keltette életre lélegzetelállító módon Merrick esendő figuráját. Persze nem szabad Anne Bancoftról (Mrs. Kendal), John Gilgeudról (Carr Gomm) vagy Freddie Jonesról (Bytes) sem megfeledkeznünk, akiknek makulátlan játéka legalább annyira nélkülözhetetlen, mint a főszereplőké.
|
Az elefántember sokkal inkább erkölcsi lény, mint körülötte bárki más
|
De ahogyan a színészek, úgy az egész stáb remek munkát végzett: az operatőr Freddie Francis és a vágó Anne V. Coates bravúros módon érzékelteti az iparosodó viktoriánus korabeli Anglia elnyomott félelmét és titkolt zavarodottságát, a különböző fülledt és füstös helyszínek sokszor mintha csak a
Radírfej határtalan indusztriális sivatagának távoli kiszögellései volnának, a baljós és komor látványvilág hátterében pedig mindvégig ott érezzük Tod Browning 1932-es remekének, a
Torzszülöttek-nek (Freaks) a hatását, miközben az egész filmet átitatja a gépektől való paranoid rettegés és a tehetetlenség letaglózó élménye. A korhűség hiteles és maradandó élményéhez a jelmez- (Patricia Norris) és díszlettervező (Hugh Scaife) teljesítménye is sokban hozzájárult.
Huszonegy évvel Lynch fekete-fehér látomása után az Alan Moore és Eddie Campbell képregényéből készített A pokolból (2001) című közepes filmben (ami amúgy egy érdektelennek semmiképp sem nevezhető teóriával áll elő Hasfelmetsző Jack rejtélyét illetően) újra felbukkan John Merrick, igaz, csak néhány pillanat erejéig. De amíg a Hughes fivérek filmjében az elefántember csak puszta látványosság, olcsó és hatásvadász vizuális effekt, addig Lynch humanista filmjében valóban a torz külső mögé láthatunk. Az elefántember utazás az emberi lét ismeretlen dimenziójának a mélyére, ahol mindannyiunknak tudomásul kell vennünk: semmi esély a gyógyulásra. És mégis, mindezek ellenére Lynch filmje – szinte példanélküli módon -- az emberséget és a szeretetet hirdeti. Hasonlíthatatlan film.