A Szovjetunióra a mai napig hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy a keményebb elnyomás miatt arrafelé nem nagyon voltak komolyabb rendszerellenes megmozdulások. Mindennek az oka persze pontosan az, hogy a hatalom valóban sokkal erőteljesebben reagált az elégedetlenségekre. Nemcsak csírájában fojtotta el, de arra is kínosan ügyelt, nehogy híre menjen az efféle eseményeknek. Nem véletlen, hogy az Unicum mellett a Kedves elvtársak! másik magyar vonatkozása ‘56, amit a munkások tüntetését vérbe fojtó vezetők elrettentő példaként emlegetnek.
Az 1962 nyarán történt novocserkasszki mészárlás eltussolása egyébként olyan sikeres volt, hogy a több tucat halálos áldozatot követelô tragédiáról hivatalosan csak a Szovjetunió felbomlása után lehetett hallani. Igaz, szamizdatban terjedt némi információ, de Novocserkasszkban hivatalosan nem történt semmi. A hatalom számára ugyanis rendkívül veszélyes lett volna, ha kiszivárog, épp a liberális reformista pózában tetszelgő Hruscsov adott parancsot az áremelkedések miatt sztrájkba lépő gyári munkások véres megregulázására.
Novocserkasszk ráadásul a doni kozákok egykori fővárosa, a korabeli Szovjetunió egyik legfejlettebb része. A magasabb életszínvonal miatt az itt élők érzékenyebben reagáltak az 1960-as évek gazdasági nehézségeire, a helyi villamosgyár dolgozói pedig végül sztrájkba léptek. A hivatalos propaganda szerint a Szovjetunióban a munkásosztály uralkodik, a tüntetők így azt gondolhatták, a párt biztosan meghallgatja őket. A vezetés azonban a KGB és a hadsereg bevonásával azonnal vérbe fojtotta a megmozdulásokat, majd meg nem történtté nyilvánította a szörnyű tragédiát.
Az idén nyolcvannégy éves, rendkívül színes életművet maga mögött tudó Koncsalovszkij a lehető legnagyobb történelmi hűségre törekedve, a korabeli jegyzőkönyveket felhasználva dramatizálta az eseményeket. A Kedves elvtársak! központi figurája a Párt helyi szervezetében aktív Ljudmilla, akinek a lánya szintén a tüntetők között van. Őt követjük ebben a három napban, vele vagyunk a gyűléseken, a megbeszéléseken, a sortűzben és a kórházban, ő ugyanis mindkét oldalról érintett. Keményvonalas kommunistaként helyesli a hatalom heves válaszát, majd anyaként kénytelen szembenézni a súlyos következményekkel. A meghasonlott nőt Koncsalovszkij felesége, Julia Viszockaja alakítja, kellő drámai súlyt adva az egyébként is hideglelős történelemórának.
Koncsalovszkij azon kevés rendezők egyike, aki dolgozott a szovjet, az orosz és a hollywoodi filmiparban is. A Kedves elvtársak! legnagyobb erőssége, hogy hibátlanul egyesíti a magában a jó értelemben vett profizmust a feldolgozott téma alapos ismeretével. A rendező könnyed ecsetvonásokkal vázolja fel a kisváros álmos nyári hétköznapját, majd óramű pontossággal mutatja be, hogyan eszkalálódik a helyzet. A kavargó örvény elemi erővel húzza a mélybe az érintetteket, élesen feltárva a diktatúra kíméletlen logikáját. A sortűz gyomron vágja a nézőt, de korántsem annyira, mint a cinikus végjáték. Mivel a vért szó szerint nem tudják lemosni, azonnal leaszfaltozzák a főteret és még aznap estére táncmulatságot hirdetnek.
A Kedves elvtársak! fekete-fehérben, 4:3-as képarányban készült, megidézve a korabeli szovjet filmek vizuális esztétikáját. Andrej Najdenov operatőr megérdemli, hogy név szerint is kiemeljük: a képi világ nemcsak szemet gyönyörködtető, de szintén éles ellentétben áll a feltáruló szörnyűségekkel, ami szintén a feszültséget fokozza. A film legnagyobb fegyverténye mégis az, hogy a konkrét események hiánypótló feldolgozásán túl az egyetemes diktatúráról is képes érvényeset állítani. Koncsalovszkij hideglelős alapossággal követi végig, ahogy a bürokrácia futószalagként szállítja az embertelen döntéseket. A nép nevében uralkodók a nép ellen fordulnak, nem először és sajnos nem is utoljára.
