Az értő néző értékmérő

Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a független animáció életképes Karl és Marilyn

filmhu: Ön nem először jár Magyarországon. Korábban a KAFF vendége volt.

Priit Parn: Két éve zsűritag voltam a KAFF-on. Velük úgy kerültem kapcsolatba, hogy amikor 4 évvel ezelőtt Budapesten az Észt Filmhéten bemutatták a filmjeimet, szerveztek egy stúdiólátogatást Kecskeméten.Valójában azonban jóval korábbról ismerem az önök országát. Az első magyar dolog az életemben A Pál utcai fiúk volt ötödikes koromban. Azóta is sok magyar irodalmat olvasok. Ezen kívül a családi kapcsolataim is idekötnek, hiszen az unokáim az észt mellett magyarul beszélnek, mivel az idősebb fiam felesége magyar. Egyébként ő is a fesztiválon tartózkodik, és tolmácsol nekem.

filmhu: Ezek szerint volt alkalma belelátni a magyar animáció helyzetébe.

P.P.: A keleti blokk más országaihoz hasonlóan itt is komoly hagyománya van az animációnak. Ez a tradíció a rendszerváltozással megtört, s a kilencvenes években az animációs művészet padlóra került. Maga az ipar megmaradt, s elkezdett bedolgozni a Nyugatnak. Főleg hosszú gyereksorozatokra kaptak megrendelést. A független animáció ezzel szinte meghalt. Kivéve néhány animátort, akiket régóta ismerek. Szoboszlay Pétert, Varga Csabát, vagy Cakó Ferencet, akit meghívtam tanítani a finn Turkui Egyetemre, ahol magam is oktatok.

filmhu: Lát arra esélyt, hogy a felnövekvő animátornemzedék megtöri ezt a hallgatást?

Saját magadnak kell csinálnod a filmet, mert ez az egyetlen valós értékmérő A répák éjszakája

P.P.: Nincs veszve minden, de kell egy kis idő, hogy az animátorok újra beletaláljanak a kerékvágásba. Azelőtt az állam komoly pénzekkel támogatta a művészeket, most új forrásokat kell találni. De túl azon, hogy bedolgoznak a Nyugatnak, az alkotókban kezd kialakulni az igény, hogy végre a saját gondolataikat rajzolják le.  Azt hiszem, jó irányba haladnak a dolgok, csak nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a független animáció életképes. Szeretném azt látni, hogy visszatér az aranykor, de félek, nincs hova fejlődni. Mindenki arról panaszkodik, hogy egyre nehezebb pénzt szerezni. Ráadásul, mivel főleg néhány perces rövidfilmekről van szó, ezeknek nagyon kevés a bemutatkozási lehetőségük. Minden rövidfilmmel ez a probléma, hogy a mozik nem mutatják be őket. De ha mondjuk van egy tökéletes tízperces filmed, azt nagyon nehéz eladni egy tévének is, mert a tévé minimum fél évre előre tervez, szívesebben lát mondjuk tíz darab kilencperces bármit, mert azt sorozatban tudja vetíteni. Ezért fontosak az ehhez hasonló fesztiválok, ahol megmutatkozási lehetőséget kapnak ezek a filmek, méghozzá értő közönség előtt. Ugyanis minden művészetnek megvan a saját nyelve. Ha az animációd nem egy vidám gyerekfilm, az emberek nagy része nem érti, mert elfelejtették a nyelvet. Lefordítva: ha húsz évig senki nem hallgatna komolyzenét, akkor húsz év után talán többé nem is lennének rá kíváncsiak, mert nem értenék. Kár, hogy nem kíváncsiak többen az ilyen mustrákra, egyáltalán hogy nem tudnak róla többen. Annecy a legnagyobb rövidfilmes fesztivál, ami már 25 éves múltra tekinthet vissza, mégis a fesztiválhelyszíntől pár utcára lévő kocsmában már senki sem hallott róla.

filmhu: Ha ilyen reménytelennek látja az animáció helyzetét, akkor mivel bocsátja útjára a tanítványait? Mit ad a kezükbe?

P.P.: Azért annyira nem látom sötéten a dolgot. Pont azt próbálom tovább adni, hogy nincs ok pánikra. Azért, mert a jövő kicsit bizonytalan, én sem változtatok a módszereimen. A független animátorok sosem várták azt, hogy a népesség nyolcvan százaléka érteni és szeretni fogja a filmjeiket. Saját magadnak kell csinálnod a filmet, mert ez az egyetlen valós értékmérő. S mivel senki sem annyira egyedi ebben a világban, hogy valamit csak ő egyedül legyen képes felfogni, mindig lesznek mások is, akik értik a munkáimat. Akik úgy látnak, ahogy én, azok az én közönségem. Nekem mindegy, hogy hányan vannak, ketten vagy harmincan. Ha két embernek dobom fel a napját, nekem az is elég. Egy is elég.

filmhu: Olyan motívum- és szimbólumgazdagok a filmjei, tele áthallással, s ezeket olyan lendülettel kovácsolja egybe, hogy diktál egy tempót a nézőnek. Sohasem gondolta, hogy lassítania kéne, hogy többekhez szólhasson?

 

Minden művészetnek megvan a saját nyelve Hotel E

P.P.: Persze túlzás azt állítani, hogy egy nézővel is beérem. Tudom, hogy szerte a világban sok Parn-rajongó van. Nem mondanám, hogy szimbolikusak lennének a filmjeim, inkább a filmnek, mint egésznek van egy többletjelentése. Egyszerűen csak őrült történeteket akarok mesélni. Ezekbe mindig bele lehet magyarázni dolgokat, de végül nem az a fontos, hogy mit akar mondani a film, hanem hogy hogyan mondja.

filmhu: Éppen a „hogyan”-nál merül fel: ön rendkívül változatosan alkalmazza a különböző technikákat akár egy filmen belül is. Milyen koncepció alapján teszi ezt?

P.P.: Például a Reggeli a fűben című munkámban négy különálló  novellát dolgoztam fel, s más-más technikával különböztettem meg őket. A Hotel E esetében vizuálisan választottam el a két különböző világot, amit bemutattam. Mert a megértést nem a gondolatokon, hanem az érzelmeken keresztül próbálom létrehozni. A vizuális világgal, a színekkel, a hangokkal, inkább az emociókra próbálunk hatni. Azért használok többes számot, mert egy egész team dolgozik ezen, melyen belül a rendező mindenkiért felelős. A karaktereket és a grafikákat én találom ki, de egy külön festőt bízok meg a színterv elkészítésével, ami később meghatározza az egész filmet. A zenéket sem a film alá vágom, hanem már jó előre kiválogatom, és a forgatókönyvben rögzítem őket. Ezt fordítom le később a storybord-ban a képek nyelvére. Ezen néhány ember ugyanolyan gondosan dolgozik, mint később a végleges filmen. Itt kell gondolni a beállításokon és a karaktereken túl a zörejekre is, hiszen el kell dönteni például, hogy a cipőkopogásnál lerajzolom a cipőt, vagy elég, ha csak a sarok kopogását hallod.

filmhu: Mi a véleménye a digitális technikáról?

P.P.: A számítógép csak egy eszköz, akár a ceruza. Ma már a rajzfilmkészítést el sem lehet képzelni enélkül, de ez az alapkoncepción nem változtat. Más lapra tartozik a háromdimenziós képek létrehozása, amikkel teljesen új világot lehet teremteni. Ma divat tökéletesen lekoppintani a való világot. Ez a dolog már odáig jutott, hogy főszereplőként akár rég halott színészeket is alkalmazhatnak. Nos ez az az irány, ami engem nem érdekel. Ami izgalmas lehet számomra, az a másik irány: olyan új világokat megalkotni, amik nem léteznek, és soha nem is létezhetnének. Persze ez nem jelenti azt, hogy eztán 3D-ben gondolkodom. Kipróbáltam, talán készítek egy-két háromdés reklámot, de egyelőre maradok a hagyományos technikáknál.

filmhu: Mi alapján fogja értékelni a versenyfilmeket?

P.P.: A legfontosabb, hogy a legjobb film kapja a fődíjat. Mert a film egy kompakt dolog. Nem tudom úgy nézni, hogy ez a leghosszabb, ez zeneileg, ez technikailag érdekes. Az egészet kell tekinteni. Természetesen, mivel többtagú a zsűri, az egyéni benyomásokból kompromisszumos döntést kell hoznunk.