Már az első trailer megjelenésével lehetett sejteni, az új évad annyira tele lesz pakolva adrenalindús és hatásvadász elemekkel, hogy a dolgok magyarázására, mélyítésére nem sok idő marad. Látványos, veszélyes és izgató cuccok „felsorolására” számítottunk, már csak az volt a kérdés, hogy egy szórakoztató agymenést fogunk látni vagy egy unalmas és idegesítő hülyeséget. Sajnos egyelőre inkább az utóbbi irányba hajlik a mérleg nyelve, a jelenetek teljesen random egymásutániságban követik egymást, a szereplők új helyzete klisésen és ügyetlenül van felvázolva.
Mindenki csak „még olyanabb”, mint amilyen volt: Cassie (Sydney Sweeney), aki eddig is a mellméretében tudta csak meghatározni a saját értékét, és férfiak pillanatnyi rajongásából próbálta felépíteni magát, pornózásból akar megélni – gyermeteg személyiségének kicsúcsosodása, hogy az Onlyfans-t nem tartja szexmunkának. Nate (Jacob Elordi) az apja nyomdokaiba lépve, megfelelési kényszertől és belső frusztrációktól vezérelve cselekszik – csak erő és gyengeség spektrumán tudja elhelyezni a dolgokat. A köztük lévő szub-dom dinamikát halálosan olcsó módszerekkel ábrázolja a rendező – az Üvöltő szelek után idén másodjára nézhetjük, ahogy Elordi pórázon tart egy fura, őrült nőt, Nate felváltva kezeli prostituáltként és kutyaként (vagy egyszerre mindkettőként) a menyasszonyát.
Hasonlóan szájbarágós Maddie és Lexi sorsa, akik Hollywoodban építik a karrierjüket, az ambiciózus, magányos nőtípus két (leginkább csak stílusban és vérmérsékletben eltérő) verzióját testesítik meg: az idealista, lelkes tündérkét (Lexi) és a flegmatikus, sikkes dívát (Maddie). Rue-t (Zendaya) olyannyira elnyeli a nihil és a célnélküliség, hogy csak a szektás vallásosságban és a determinizmusban lát kiutat. Egyik kommunából (Laurie drogkereskedő bandája) egy másikba költözne (egy fundamentalista, vallásos nagycsalád Texas államban) annyira nem tud mit kezdeni a felnőtt léttel járó egyéni felelősséggel.
Tehát ezúttal nem a jóléti államok kamaszbajait, hanem a vadkapitalista, modern társadalmak népbetegségeit személyesítik meg a karakterek – morális nihil, elmagányosodás, sikerorientáltság (sikeréhség), önmagunk és mások tárgyiasítása. Attól még, hogy ezek mind rettenetesen túltárgyalt témák és ezerszer látott karaktertípusok, nem lenne feltétlen fárasztó végignézni az egyórás epizódot. Azonban semmiről nem mond újat Levinson, sőt a régit, megszokottat is közepesen meséli.
Nincsenek rétegzett karakterek, de az még nagyobb baj, hogy archetípusait és modern mítoszait a rendező nem rajzolja el annyira, hogy teljesen komolyan vehetetlenné, parodisztikussá, ezáltal mókássá váljanak. (Ha már valami nem izgalmas és komplex, legalább legyen agyátmosó, bugyuta trash – itt utóbbi sem jön létre.) A nagybetűs „Strici” kis menyországa (egy villa tele sztriptízesekkel és prostituáltakkal) is szörnyen fantáziátlan, a fürdőruciktól, a kombinéken át, egészen a fotelekig minden teljesen kommersz. Talán az egyetlen túlzó elem a gengszter/strici karakter outfitje az epizód végén: ez mindössze egy fecske, egy köpeny és egy aranyozott hattyúval díszített, hegyes orrú csizma.
Ezzel a fantáziátlansággal az a probléma, hogy az Eufória – tartalmi szempontból – eddig is némileg üres világát a látványfelelősök (jelmez-, díszlettervező, világosító) radikális, vad képzelete, Rév Marcell kivételes és érzéki operatőri munkája, valamint az atmoszferikus hangkulissza és zene tette vonzóvá. Labrinth az előző évadokban okosan keverte a savas elektronikus zenei alapokat, a mainstream, cukros pop könnyedségével, és más meglepő, izgi elemekkel (pl. a gospel a spiritualitást hozza be az All for Us-ban) – a dalszerző mindenből a legnépszerűbbet használta fel fúziós konyhájában. Az ő hiánya különösen érezhető, nagyon deficites a hangulatteremtés. Míg az előző évadokban az ikonikus és sajátos szettek segítettek többet kiolvasni az egyébként alulírt karakterekből, most tanácstalanul nézzük a visszafogottabb darabokat.
A megszokott hatásvadász vagy éppen abszurd elemeket Levinson a „komolyítás” érdekében próbálja alaposabban felvezetni (nem fokozatos építkezésről van szó, egyszerűen csak hosszabb jelenetekről) – emiatt csomószor vontatottá válik a történetvezetés. Igyekszik zsigeri, gusztustalan és visszataszító képeket behozni a drogkereskedés világának realisztikusabb ábrázolása érdekében (a fentanil csempészet módja, hogy a dealer lenyeli a csomagokat, amik így keresztülmennek az anyagcserén, ezért Rue a gag reflexszel harcolva küzdi le a hatalmas golyóbisokat), de ezekbe sem áll bele igazán.
Ez Eufóriából a felnőtté válási kísérlete után, illetve a cukor, a pasztellek meg a csillámok émelyítő hatása nélkül nem marad semmi, csak egy nagyon unalmas „nem gimis”, és „nem drámás” dráma. Az első részt elnézve egyelőre csak azon lehet vitatkozni, hogy melyik történetszál unalmasabb.
A 3. évad 1. epizódja április 13-tól látható az HBO Maxon.
