Cikkünk spoilereket tartalmaz!
Zendaya szerelmes, és ez a fél világot lázban tartja. Mindegy, hogy a bulvármédiában szárnyra kapott, Tom Hollanddal titokban kötött házasságáról szóló hírekről, vagy az új, esküvői tematikájú filmjéről szól a találgatás, ugyanazt akarjuk: részleteket. Képet a gyűrűről, a ruháról, az oltár előtt álló, 29 évesen is szívet tépően kislányos, mégis lehengerlően karizmatikus sztárról. Kristoffer Borgli Kész dráma című filmje ezeknek a fantáziáknak vágybeteljesítő és egyben kegyetlenül vágyromboló alkotása is.
Korunk legszebb párja, Emma és Charlie (Zendaya és Robert Pattinson) az intellektuális elit nagyvilági komforjában készülődnek ízléses lakodalmukra, a műfaj jól ismert kelléktárát felsorakoztatva: beszédírás körüli izgalmak, a kapcsolat kezdetéről szóló vad nosztalgiázás, poharazgatás a próbavacsorán és egy jókora titok a múltból.
Borgli korábban a Nicolas Cage főszereplésével készült Álmaid hősével bizonyította sötét humorát és annál is éjfeketébb világképét, de már a Rosszul vagyok magamtól című szerelmesfilmmel is megmutatta, milyen rettenetes dolgokat hoz ki szerinte az emberből az elköteleződés. Ezúttal a romkom egyik leglátványosabb, és az elmúlt évtizedekben sokféle színeváltozáson átment tematikáját dekonstruálja kényére-kedvére: a nagy hollywoodi menyegzőt.
Fotó: Fórum Hungary
Az esküvői vígjáték aranykora már a múlté, csak olyan filmek emlékeztetnek rá, mint az ikonikus színésznőjének főszereplésével készült Beugró a Paradicsomba, ahol Julia Roberts-nek már csak a flörtölgető örömanya szerepe jut, pedig egykor az ő nevéhez fűződött a lagzis filmek két alapkövének számító Oltári nő és az Álljon meg a nászmenet is. Ezekből is tudjuk, mindegy, hogy egy régi szerető bukkan fel, vagy az ifjú pár valamelyik tagja futamodik meg a nagy nap előtt, a tematika vezérmotívuma, hogy az oltárnál mindenki berezel.
Borgli erre húzza fel Emma és Charlie történetét, de úgy, hogy már az első percben a tudtunkra adja, itt biztos, hogy nem azt kapja majd a néző, amit látni szeretne. A film nyitóképe egy fülről szól, méghozzá Zendaya füle látható rajta, amiből kisülhetne, hogy ez a szerelme, Charlie számára legkedvesebb porcikája, de a rendező máris az idill közepébe durrant. Emma fél fülére süket, és még reménykedünk, hogy aranyos kis tökéletlenség, komfortos humorforrás az egész, ám ezek a naiv vágyak is hamar elillannak.
Borgli az előző filmjében is tárgyalt cancel culture mellé az iskolai lövöldözések tabuját választja filmje fő témájának: Emma néhány pohár drága bor után ugyanis kiböki, volt egy időszak az életében, amikor eltervezte, hogy tömeges lövöldözésbe kezd majd iskolatársai között. És ezzel nem maradt meg egy kósza délutáni fantáziálás szintjén, hosszabb időszakon át gyakorolt apja lőfegyverével, készített magáról különböző tartalmakat az akkor még kezdetleges korszakát élő internetre, és élte bele magát mind intenzívebben a lelkiállapotához nagyon jól passzoló tömeggyilkos szerepbe. Indoka, hogy, nem volt túl népszerű, elégedetlen volt magával és érezhetően a családi háttere sem volt épp túl stabil. A film egyáltalán nem hagy kétséget afelől, hogy Emma mindezt komolyan gondolta, és bár egy viszonylagos véletlen folytán mégsem követett el semmit, sőt, egy pálfordulással ugyanilyen hévvel vetette bele magát a fegyvertartás elleni küzdelembe, Borgli sejteti velünk, hogy bár kortársai között egyáltalán nem volt egyedül a tömegmészárlásról szóló vágyakkal, ettől ez még korántsem oké.
A film a bemutatót megelőző PR-kampányban gondosan eltitkolt, és azóta vehemens támadások célpontjává alakult történetelemet hol üde vizuális gegek, a fiatalabb Emmát szellemesen alakító Jordyn Curettel fergeteges flashbackek, hol vérfagyasztó szekvenciák formájában tálalja. Első blikkre talán nem könnyű elhinni, de a kifinomult felnőtt életét élő Emma egykor olyan mélyre süllyedt az ön- és világgyűlölet mocsarában, hogy – ahogy ő mondja – teljesen lenyűgözte a fegyverek esztétikája, és túlsúlyos testét szürke kamuflázs öltözetbe, na meg bumfordi Crocs papucsokba erőltetve masírozott fegyverével családi otthonuk koszos medencéje körül, csak hogy valamiféle erőt demonstráljon, legalább saját maga előtt.
Fotó: Fórum Hungary
Borgli nem merül el abban túlságosan, hogy mitől volt olyan boldogtalan Emma, épp ezért olyan gyomorszorító, amikor a lagzin felbukkan a láthatóan nagyon is gyengéd és törődő apja, aki egykor szemmel láthatóan nem vett részt túl intenzíven a lánya életében. A Kész dráma nem Emma családi drámáját vagy lelki útját tárja elénk, sokkal inkább a társadalmi jelenségek és a műfaj adta szituációk metszéspontjainak útvesztőjébe veti Emmát és Charlie-t, aztán megvárja, mi sül ki belőle. Mert a cancel culture dinamikája a kellemetlen titok napvilágra bukkanása után persze eléri Emmát, és innentől már nem olyan rózsás az út az oltár elé.
Mi van, ha a nagy nap előtt nem egy romantikus kis titok, hanem egy valóságos és aggasztó dilemma derül ki, például, hogy a menyasszony esetleg pszichopata? Mi van, ha a tanújuk (Alana Haim) nem megengedően vállat von, hanem egetverő hisztériás rohamot kap, amikor ez kiderül? És ha a vőlegény maga is annyira berezel, hogy aztán idegrohamában rámászik a kolléganőjére? A Kész dráma mindezt a skandináv komédiák östlundi borzongatással kevert, lázálmos és kakofón stílusában adja elő, és ezekkel nem is vihetne minket távolabb a Zendaya esküvőjéről szóló rózsaszín fantáziák birodalmától. Mint ahogyan előző filmjében, a norvég rendező úgy itt is ejt egy-egy jelentősebb hibát, a teljes, eltúlzott lakodalmas ámokfutásra például egyértelműen kifogy a lendület és az ötlet, de ahogyan korábban Cage, úgy most is a főszereplők azok, akik kihúzzák a filmet a csávából.
Pattinson is kiváló a pipogya, mégis szerethető hősszerelmes szerepében, de Zendaya az igazi telitalálat, és persze egyáltalán nem azért, mert jól áll neki a fehér. Emma karakterével ismét maradandó Eufória-beli alakításához, Rue nihillel kacérkodó figurájához nyúl vissza. Ahogyan Rue, úgy Emma generációs élménye is a magára hagyottság, közös ősrobbanásuk az ikertornyok ledőlése, kapcsolódásuk nyelve pedig a kollektív neurózis.
Innen nézve nyilvánvaló, hogy Emma számára nincs beteljesülés. Amikor a film nyitányában Charlie még csak távolról figyeli és próbálja kitalálni, milyen mondattal is lehetne becserkészni a könyvmolynak tűnő, saját világában elmerülő lányt, még nem számít rá, hogy abszolút nem az, aminek látszik, és hogy hamarosan a süketségnél jóval otrombább szépséghibák egész sora és az Emma ujján megcsillanó briliánsnál sokkal nagyobb botrány állja majd az útjukat.
A nászinduló előtti percek lelkivilága mindig is foglalkoztatta a filmeseket, és míg a klasszikus hősszerelmes önmagában kételkedik, Borgli filmje egyenesen egy tabunak számító generációs traumával, egy kiskorú ámokfutó megrázó képével indokolja hőse kiborulását, eközben pedig sokkal súlyosabb válságállapotról beszél, mint amit a műfaj keretei elvben elbírnak.
Fotó: Fórum Hungary
Ezek az emberek már nem egy idióta após, vagy amiatt feszengenek, hogy felbukkan az exük, esetleg, hogy rádöbbennek, a szívük mélyén magányos farkasok. Itt a történet bökkenője, hogy az ara egy potenciális tömeggyilkos. El lehet merengeni azon persze, hogy Amerikában, sőt, a világ más részein vajon hány külvárosi kamasz az, arról, hogy a tizenévesek botlásai mennyiben örökérvényűek, de végső soron mégis tény, hogy Emma nem az öccsét zavarta be öt percre a szekrénybe és nem is hangyákat vagy a család bociszemű labradorját kínozta meg egy unalmas nyári délutánon, hanem huzamosabb időn keresztül abból merített erőt, arra készült, hogy kinyírja az iskolatársait. Felmentő tényező lehet, hogy úgy próbálgatta a fegyverviselést, mint mások az anyukájuk magassarkúját, de egyértelmű, hogy az arcán inkább az Eufória szociopata Jacob Elordijának tekintete jelent meg, mint Julia Roberts kétségbeesett mosolya a kilencvenes évekből.
Miközben a film nászindulót fúj a fülünkbe, már a Beszélnünk kell Kevinről és az Elefánt képkockáit pergeti a szemünk előtt, két nagyon is összeillő ember történetében bizarrul összepárosíthatatlan dolgokat, a hagyománytisztelet és a felsőközéposztálybeli komfort legkedvencebb szertartását és a maga megmagyarázhatatlanságában egyik legrémisztőbb társadalmi jelenséget – ráadásul egy emberi történetre lefordítva.
Olyannyira elterjedt, sőt, bevett dolognak számít, hogy a fiatalok iskolai lövöldözések és tömegmészárlások formájában dolgozzák fel magányukat, csalódottságukat és mélységes elkeseredettségüket, hogy ez már egy könnyedségéről ismert tömegfilmes műfajban is lehet nevetésre késztető narratív fordulat? A film felveti, Emma esetleg felnőtt korában is azért hajlamos türelmetlen lenni, az utcán ordítozva magából kikelni és furcsa dolgokat művelni – amit néhány évvel korábban még biztosan a menstruációra fogtak volna alkotók –, mert van egy másik, elfojtott, pszichopata énje. Ám ez az eshetőség később nem nyer bizonyítást, így aztán nem marad más magyarázat: Emma generációjában a tömegmészárlásról szóló álmodozás tényleg a fiatalok lelkivilágának a része, és bár látszólag happy enddel zárja filmjét Borgli, ezzel nem is vetíthetne elénk komorabb jövőképet.
A Kész dráma április 2-tól látható a magyar mozikban a Fórum Hungary forgalmazásában.
