Gothár rövidjében Tóth Krisztina 2005-ben, a Beszélőben megjelent elbeszélésre támaszkodik. Talán a film egyetlen, kissé túlcsorduló komponense is az irodalmi szájízzel vezetett narrátor szöveg, amely csak a novella eredeti motívumainak felhasználásával készült. A saját írását forgatókönyvvé adaptáló szerző látszólag nem nagyon tudott elszakadni a lírai mondatfolyamoktól. Az, hogy mégsem papírízű az új Gothár film, a remekül összerakott képi világnak köszönheti. Maly Róbert operatőri munkájában két elütő univerzum jelenik meg. Az egyikben a terek oldalai között ingázó kamera húzza alá a generációk közti ismétlődéseket, a másikban a portrészerű, néha halszemoptikával fényképzett statikus beállítások egyfajta családi fényképeket sorakoztatnak fel.
Az eredetihez képest a Gothár-Tóth páros sokkal intenzívebb, átgondoltabb és groteszkebb művet hozott létre, amely minden drámája ellenére is kevésbé sötétebb. A film az első felében a hatvanas évek cseh mozijainak édes-bús abszurditását idézi, de gyorsan ki is lép belőle. A főszereplő három nő, a nagymama (Szirtes Ági), a lány (Pelsőczy Réka) és az unoka Ági (Wéber Kata), akiknek sorsa, mintha összefonódna egy kisebb világban, amely éppolyan meseszerű, mint drámai. A film narrátorátorának szövegeiben is hármójuk beszéde keveredik, a közös pontokat érintve. Közülük a film második felében kiemelkedik az egyetemista korú Ági és gyermekkori pajtásának (Radnai Márk) szerelmi kapcsolata, amely eleinte a továbblépés reményével kecsegtet, majd végül mégis a sors ismétlődésében végződik.
A film fő vonala, hogy hiába az ember és a generációk saját története, a sors ezt mindig felülírja, mert ennek nincs saját története, csak saját ideje, amely mindenki életébe beleavatkozik. Az elbeszélő nézőpontokban ugyanaz a halál és ugyanaz az élet ismétlődik, miközben a hangyák rendszertelenül járják be a parasztház fehér falait, a kisgyermekek pedig rendületlenül követik ceruzával a rovarok nyomait. Az ismétlődések valójában a sors idejét jelentik, amelyek azokban a tettekben mutatkoznak meg, amit a nemzedékek hasonlóan követnek el; ugyanazt teszik, ugyanazt mondják – a kutya ugyanúgy fut végig a tornácon, a biciklit Ági barátja ugyanúgy löki el gyermekéveiben, mint felnőtten. Ugyanúgy elszakítják a ruháktól roskadozó szárítókötelet a felújításra érkező piás munkások, mint a hazatérő Ági. Ezek az ismétlődések az idő azon zugai, amelyekbe – a film szerint – a sors belekötődik, összeköti őket, akárcsak egy adag könyvet a spárga. Gothár néhány jelenetben még didaktikusan is aláhúzza ezeket a jellegzetességeket. Ilyen, amikor az „ugyanazon történetekről” szóló monológ alatt a fiúgyermek kamasz énjének nyújtja át óráját. Az idő eltelik, de mi változik?
A film szimbolikája jól követhető, elgondolkodtató, de kár, hogy az időtlenségről szóló monológok viszonylag elég korán lelövik a film metaforikus üzenetét. Mégis a képi világ, az egyedi humor kárpótolni képes nézőjét, így egész élvezhetően eltelik az a fél óra, amelyet megkövetel a film. És ez még akkor is így van, ha a verbális elbeszélés kissé soknak is tűnhet egy rövidfilm esetében. A rendező legfőbb kísérlete az eltérő idők egybefonása volt, ami a film egyik legnagyobb érdeme. A képi és elbeszélői idő néha különválnak és párhuzamosan bomlanak ki. Kár, hogy közben a színészi játék egyediségére láthatóan már kevesebb jutott. A Szirtes – Pelsőczy - Wéber hármasnak a forma miatt csak kevés idejük volt mély alakításra, ezért inkább csak személyükkel vannak jelen a montázsokban. Ráadásul a film második felében inkább már csak az erotikának és a körforgásnak jut szerep, s nem az emlékezéseknek.
Nézd meg a teljes filmet!
Gothár rövidje az ellentétek filmje is. Hiába minden predesztináció, jó érzés elveszni a hangyák által kitaposott grafitutak és a lírai mondatok sűrűjében, belepillantva az idő rejtett, de ugyanoda visszatérő zugaiba. Egy ilyen utazásba érdemes beleölni fél órát.
