“Nem akadályozhatják meg, hogy mosolyogj” – mondja a Szarvashölgy (Kaniehtiio Horn, mohawk) a nagykamasz Bearnek (D'Pharaoh Woon-A-Tai, oji-cree), aki a bandájától elszakadva, pénz és telefon nélkül próbál egyedül visszakeveredni az Oklahoma állambeli otthonába. A rezervátum kutyái harmadik évadában járunk, Bear eddigre túl van már azon, hogy egy rég halott lakota harcos szellemének tanácsait követve majdnem szomjan haljon a pusztaságban (ahol egy még régebben halott konkvisztádor szellemével is összefutottak), majd röviden vendégeskedett a “csillagnépnek” padlizsánt termesztő, ufóhívő öregnél, hogy végül az őslakos gyerekeket és nőket bántalmazó férfiakra vadászó, patás Szarvashölgy kocsijában találja magát.
Ha kulcsszavakat kellene találni a három évad után szeptemberben lezárult sorozathoz, az egyik feltétlenül a humor lenne, és nemcsak azért, mert a magyar közönség számára a (fehérek által írt) klasszikus indiánregények egyik legmakacsabb sztereotípiája, hogy az őslakosok komolyak, és a fiktív nemes harcosok egyik jellemző attribútuma, hogy milyen rezzenéstelen arccal uralkodnak az érzelmeiken.
Pedig a humor a túlélés kulcsa volt a fizikai, majd kulturális genocídium évtizedeiben, valamint értékes erőforrás a jelenben is – A rezervátum kutyái pedig derűs és kiapadhatatlan (ön)iróniával vizsgálja az emberi esendőségek sokféleségét (és persze egy kicsit azt is kigúnyolja, amit a fehérek gondolnak az őslakosokról). A sorozat egyik legnagyobb bravúrja az az elképesztő arányérzék, amivel dráma és komédia között egyensúlyoz.
Nem fél bemutatni a történelmi múlt és az egyéni kapcsolatok legfájdalmasabb epizódjait, miközben féktelen játékossággal és szeretettel rajzolja meg a közösség karikaturisztikus vonásait. Bátran keveri az életörömöt a gyásszal, az evilágit a mágikussal, ellátogat különféle családok otthonaiba, börtönbe, harcsasütödébe, roncstelepre, iskolába, egészségügyi központba, de olyan szobába is, ahol egy asszony a szeretteivel körülvéve haldoklik.
Miközben a Hollywood Reporter a 21. század eddigi legjobb sorozatainak 50-es listáján a hatodik helyre tette (olyanok előzik csak meg, mint a Maffiózók, a Mad Men – Reklámőrültek, az Utódlás vagy a Drót), A rezervátum kutyái valami sokkal nagyobbat is véghez vitt: ez az első, teljes egészében őslakos gyártású sorozat.
Oklahoma, az őslakos Hollywood
“Volt idő, mikor az ilyen (azaz az őslakosokról szóló – S.A.) tartalomnak nyomasztónak kellett lennie. Mi viszont nem akarjuk lehangolni az embereket, hiszen a közösségeinkre annyira jellemző a humor. Annyi mókamesterünk van!” – mondta Taika Waititi, A rezervátum kutyái producere és egyik alkotója. A részben maori származású Waititi gyakran hangoztatja, mennyire elkötelezett amellett, hogy az őslakos hangok és történetmesélés felerősödjön a filmgyártásban, és hogy az egyes népek maguk mondhassák el a saját történeteiket. Így amikor a Hétköznapi vámpírok-sorozat sikere nyomán kvázi biankó lehetőséget kapott az FX-től, meggyőzte a döntéshozókat, hogy adjanak egy esélyt Sterlin Harjo ötletének.
A két rendező a Robert Redford által alapított, a világ minden tájáról származó független, például az őslakos filmeseket is támogató Sundance Institute-ban találkozott, és szórakoztató történeteket meséltek egymásnak a gyerekkorukról. Waititi aztán producerként bábáskodott A rezervátum kutyái felett, alkotóként viszont inkább amolyan háttéremberként volt jelen, a kormányrudat teljes egészében átadta Harjónak.
A szeminol-maszkagí Harjo neve a Sundance Fesztiválon 2007-ben bemutatott Four Sheets to the Winddel vált ismertté és elismerté, majd rendezőként egy egész estés dokumentumfilmmel (This May Be the Last Time – 2014) és egy fikciós darabbal (Mekko – 2015) is erősítette a pozícióját. Valamennyi filmje a szülőföldjén, Oklahomában játszódik és a jelenkori őslakos tapasztalatokról szól, a sorba pedig szépen illeszkedik A rezervátum kutyái, amihez a saját kamaszkori élményeiből is jócskán merített.
A sorozat hátteréhez persze nem mellékes az a tény sem, hogy Harjo alapító tagja az 1491s nevű, bohózatokat előadó társulatnak, és az egyik szerzője a Between Two Knees című darabjuknak, amiben generációkon átívelően mesélnek családról, veszteségekről és kapcsolódásról – mindezt, legalábbis a Yale Repertory Theatre ajánlója szerint, “borzasztóan viccesen és gonoszul provokatívan”.
A rezervátum kutyái így lett az első, teljes egészében Oklahomában készült sorozat (pár Kaliforniában felvett jelenetet leszámítva), ami ráadásul számokban kifejezhetően is jótékonyan hatott az állam filmes és televíziós iparára, valamit annak szakmai fejlődésére is. Amellett, hogy helyben elköltöttek rá 50 millió dollárt és teremtettek félezer új munkahelyet, számos új tehetséget is felfedeztek.
Ehhez kapcsolódva Harjo például kiemelte az őslakos színészek helyzetét, azaz, hogy Hollywoodban nem terem nekik sok lehetőség. “Hollywood pár évente csinál egy westernt, amiben megölik az őslakosokat, és ez nem a legizgalmasabb meló. Szóval [a színészek] nem LA-ben verik az asztalt, hogy megkaphassák ezeket a szerepeket. (...) Oda kell menned ezekbe a közösségekbe, hogy megtaláld őket. [A rezervátum kutyái] mindössze ennyit csinált. Odamentünk és a közösségekben castingoltunk.”
Persze, Harjo azért ennél tovább ment: a nagyszerű színészek mellett az epizódok tele vannak olyan őslakos hírességek cameóival, mint amilyen például maszkagí Joy Harjo, az Egyesült Államok korábbi (és az első őslakos) koszorús költője, vagy az America’s Got Talentben berobbanó pauni kisember ikerpár, a rapper Mike és Bone, vagy a Füstjelek egyik főszereplőjét alakító Evan Adams.
A Füstjelek már csak azért is ide vág, mert amellett, hogy a sorozat az első jelenetében hallható rádióadással megidézi, történeti szempontból is jelentős: az arapahó-sájen Chris Eyre 1998-as filmjét az őslakos filmes reneszánsz nyitódarabjaként tartják számon. A spokane Sherman Alexie novelláiból inspirálódó Füstjelek sok tekintetben őse/előképe A rezervátum kutyáinak, hiszen ugyanúgy a dramedy eszközeivel mesél barátságról, családról, a közösség erejéről és identitásról – igaz, a sorozat, már csak a formátum adta lehetőségek miatt is, a filmnél sokkal szemtelenebbül szerteágazóbb.
Bemutatkoznak a kutyák
Az oklahomai fiktív kisvárosban, Okernben négy maszkagí tinédzser küzd a felnőtté válással. Miközben a rezervátumbeli élet unalmát például egy csipszszállító teherautó ellopásával próbálják feldobni és a rivális bandával szemben is igyekeznek megtartani a pozíciójukat, a nemrég öngyilkosságot elkövető barátjuk, Daniel halálát még nem tudták feldolgozni.
Elora Danan (Devery Jacobs, mohawk) kislányként elveszítette az anyját, ezzel együtt ő a legtalpraesettebb és legelszántabb a csapatból, és igen, a nevét a Willow-ból kapta. Bear, akit az egyedülálló anyja nevel, miután a rapper apja elhagyta őket, úgy képzeli, ő a banda főnöke, ám a megbízhatatlansága miatt valójában inkább Elora szava számít. Willie Jack (Paulina Alexis, nakoda) egy igazi vadóc, de nagyon kötődik a szüleihez és a népe hagyományaihoz – ő Daniel vér szerinti unokatestvére.
Cheese (Lane Factor, krík-szeminol) a legfiatalabb, kifejezetten művelt és filozofikus alkat, aki többnyire sodródik a többek döntéseivel, emellett neki van a legtöbb kapcsolata a rezervátumbeli felnőttekkel. Factornak egyébként ez élete első szerepe (azóta dolgozott már Spielberggel is A Fabelman családban), ennek ellenére gyakran az ő alakítása a legérzékenyebb, legkifinomultabb – írom ezt úgy, hogy a többiek is nagyon jók.
A csapat magát Rez Dogsnak nevezi, ami egyfelől utal arra, hogy a rezervátumbeli elvadult kutyák a valóságban tényleg veszélyesek – másfelől persze ez egy sokszoros főhajtás Tarantino előtt. A banda tagjai épp úgy vonulnak el fekete öltönyökben Daniel temetéséről, mint ahogy azt a Kutyaszorítóban képkockáin láthatjuk. Bear szobájának falán a film plakátja lóg, a kamaszbanda pedig mindjárt az első részében a jól-rosszul megszervezett csipszlopás következményeit nyögi. A heist tematika és Tarantino vizuális és cselekményépítő stílusa a harmadik évadban is visszatér, amikor a helyi zsaru próbálja kihallgatni őket egy kiszuperált iskolabusz felrobbanásának körülményeiről.
A három évad lazán építkezik, a szűk félórás epizódok időről időre elbóklásznak a központi cselekménytől, hogy bemutassák egy-egy szereplő múltját vagy bepillantást nyújtsanak, mivel küzd éppen. Így aztán Harjónak lehetősége van beszélni az olyan fajsúlyos témákról is, mint a legkülönbözőbb függőségek, az egészségügyi problémák, az őslakos kamaszok magas öngyilkossági rátája, a túl korai gyerekvállalás, a nők elleni erőszak, az eltűnő apák, az indián gyerekek asszimililálására felállított bentlakásos iskolák. (Utóbbiról például olyan megkapó stiláris megoldással, hogy a gyerekekre erőszakolt angol egy eltorzított, a nézőnek sem érthető, de angolos hangzású nyelvből hogyan válik egyre érthetőbbé, ahogy a szereplők fokozatosan megtanulják.)
Mindenki, akivel találkozunk, elvesztett legalább egyvalakit, és például abban rejlik A rezervátum kutyái varázsa, hogy a gyász ugyan fájóan szerves része a mindennapoknak, de nem uralkodik el rajtuk. Az abszurd, az eszement, a spirituális annál inkább. Okernben a legátlagosabb nap is bármikor fordulhat (a néző szempontjából mindenképpen) szürreálissá, de a múló meghökkenést követően ezt a szereplőink magától értetődő természetességgel fogadják. Mintha mindenki folyton be lenne tépve egy kicsit – ami nem is áll olyan messze az igazságtól.
Temetéstől temetésig
Ugyan A rezervátum kutyái deklaráltan coming-of-age sztori, a sorozat előrehaladtával teljesen egyértelmű, hogy a valódi főszereplő valójában a közösség, amiben senki sem marad magára. Sőt, itt látható egészen nyilvánvalóan, hogy mit jelent az, amikor arról beszélünk, hogy a (jól működő) közösségnek megtartó ereje van.
Ez először inkább abban tűnhet fel, hogy mennyire nehéz összerakni, ki kinek a tényleges rokona, mert mindenki mindenkit kedveskedve unokhúgnak/öccsnek, bácsikának, nénikének, unokatestvérnek nevez. Az idősebb generáció persze itt sem érti a fiatalokat, de amellett, hogy az öregek folyton ugratják a kamaszokat, tanítják is őket, és a maguk ügyetlen módján próbálnak segíteni nekik, ami aztán vagy működik, vagy nem. Amikor a Cheese-t nevelő rokont lecsukják, egy nagymamakorú asszony fogadja be. Vagy amikor szintén Cheese válságba kerül, “az öreg fiúk” elviszik horgászni, az epizód pedig igazi jutalomjáték a három őslakos színészveteránnak, a cseroki Wes Studinak, a kajuga Gary Farmernek és a lakota Zahn McClarnonnak.
Bár ők csak visszatérő epizód- vagy mellékszereplők, azért a karizmájuk erősen áthatja a sorozatot. Harjo simán bolondot csinál a leghíresebb színészeiből, ők pedig látható élvezettel asszisztálnak hozzá. McClarnont bedrogozza, aztán majdnem belefullasztja a csípős szószba, majd az esetlen flörtjeinek is tanúi lehetünk. Wes Studi mindeközben bedrogozza a halakat és táncol a temetéseken, az oneida Graham Greene egy Mad Maxet idéző sufnituningos járgánnyal várja a földönkívülieket, Gary Farmer pedig pucéran állítja meg a tornádót, amiben visszaköszön régi nagy filmje, Az ősök földjén (1988) is. Ez egyébként Farmer ötlete volt, árulta el Harjo.
És ha már hírességek, a második évadban tűnik fel a börtönben a feketeláb Lily Gladstone, akit azóta Oscar-esélyesként emlegetnek a Megfojtott virágokban nyújtott teljesítményéért. Aunt Hoktiként aztán a harmadik évadban is köszönhetünk neki egy erőteljes jelenetet, amikor a rezervátum kedvenc csipszével magyarázza el, miért és hogyan maradnak velünk a haláluk után is a szeretteink.
A legszebb, sőt, katartikus epizódok is az emberi kapcsolatokhoz és a közösséghez kötődnek. Ilyen, amikor Willie Jack vadászni megy az apjával, de végül együtt sírnak Daniel elvesztése miatt. Vagy amikor Elora nagymamája haldoklik, a házban pedig összegyűlik mindenki a virrasztásra, ami egyszerre szomorú és életteli, hiszen van, aki szertartást végez, van, aki főz, van, aki flörtöl, és van, aki búcsúzik. Harjo egyébként sem fél a haláltól, és a sorozatot, ami folyamatosan ennyire hangsúlyosan foglalkozik a veszteséggel, egy temetéssel zárja, ahol ismét egyenrangúan fontos a gyász és az életöröm megélése is.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az Elorát alakító Devery Jacobs alkotótárssá is nőtt a sorozatban, ő írta a nagymama virrasztásáról szóló részt és azt is, amikor a lány végül találkozik az apjával – akit Ethan Hawke alakít. Harjo egy interjúban mesélt arról, mennyire természetes volt Hawke részvétele, korábban ugyanis egy közös munka során összebarátkoztak, és mivel szerette A rezervátum kutyáit is, győzködni sem kellett, hogy ugorjon be egy epizód erejéig. Jacobs forgatókönyve itt érezhetően sokat köszönhet Richard Linklater Mielőtt-trilógiájának: apa és lánya suta egymásra találása úgy vázolja fel egy sérült, de reményteli szülő-gyerek kapcsolat lehetőségét, hogy nincs hangos vita vagy sokkoló pillanatok, csak két ember beszélget.
A záróepizódra a banda tagjai felnőnek, és elindulnak a felnőtt életben. A sorozat viszont az idősek képével köszön el, hiszen mindannyian számítanak, mindenki kötődik mindenkihez. A rezervátum kutyái azon ritka műsorok közé tartozik, aminek az alkotói tudták, mikor kell megállni, így a három évad szép egységbe zárul, ráadásul az évadok egyre jobbak. A búcsú ezért keserédes, még akkor is, ha A rezervátum kutyái a zajos sikernek köszönhetően remélhetőleg szélesebbre nyitotta a kaput az őslakos gyártású filmek és sorozatok előtt.
A rezervátum kutyáit a Disney+-on tudod megnézni.
