A kritika spoilereket tartalmaz.

A pénzünk vonzza őket, és teljesen tehetetlenek vagyunk. Minden törvény, az egész államgépezet mellettük áll. Tudassa mindenkivel, ha majd ezt megírja, hogy a lelkünket skalpolják meg” – oszázs indián egy riporternek.

Az indokoltnál jóval több szó esik a Megfojtott virágok valóban monumentális játékidejéről: a kereken három órás Oppenheimernél is 26 perccel hosszabb. Scorsesétől persze nagy hülyeség lenne sajnálni az időnket, de a nyugodt szívvel zseninek nevezhető rendezőnek kijáró bizalmon túl is vannak érvek a film hosszúsága mellett. Rögtön hármat is mondunk.

A gyilkosságok kedvelt módja volt a mérgezés

Miután az oszázs indiánok földjén kőolajat találtak a XX. század elején, haszonleső fehér szerencsevadászok lepték el a rezervátumot, akik mind ugyanazt akarták. Meggazdagodni, bármi áron. A törzs a szövetségi állammal kötött szerződésben rögzítette ugyan, hogy a föld alatti ásványkincsek kitermeléséből származó jövedelem akkor is az oszázsokat illeti, ha a rezervátum területén található parcellákat eladja az indián tulajdonos, ez azonban nem lehetetlenítette el, csupán megnehezítette az oszázsok kisemmizését. Házasságok, szerződések, korrupt hivatalnokok és előre kitervelt gyilkosságok útján jutottak el sokan az indián vagyonig.

A gyilkosságok kedvelt módja volt a mérgezés. És gyakran nem egy, halálos dózissal, hanem módszeres lassúsággal adagolva, hogy titokzatos eredetű természetes halálnak tűnjön. A helyiek és a gyilkosokkal sokszor összejátszó orvosok sorvasztó kórnak nevezték el ezt a „betegséget”. Scorsese tulajdonképpen ennek a lassú elsorvadásnak az élményét akarja átadni a Megfojtott virágokkal, és ennek érdekében bevetette több mint fél évszázadon át gyűjtött és kipróbált rendezői arzenálját.

Például ha nyílt erőszakra kerül sor, ahogy a rendező korábbi filmjeiben is, úgy az most is váratlanul, mindenféle drámaiságot nélkülözve történik, az emberölés hétköznapiságát és az elkövetők dermesztő érzéketlenségét hangsúlyozva. Úgy lőnek fejbe indiánokat, mintha egy égő csikket taposnának el.

Scorsese kis adagokban, kérlelhetetlen céltudatossággal mérget csepegtet a szemünkbe, és ahhoz, hogy elérje a kívánt hatást, bizony idő kell. A szemünk előtt kibomló emberi gonoszságtól és népirtástól fokozatosan válunk védtelenné, gyengévé és tehetetlenné, megérezve valamit abból az állandó rettegésből és kiszolgáltatottságból, amit az oszázsok is megtapasztaltak.

Az idő a fehéreknek dolgozik

A hosszú játékidővel Scorsese a fehér elkövetők saját maguk felsőbbrendűségébe vetett hitét is érzékelteti: ők ráérnek, hiszen az idő nekik dolgozik. Az összeesküvés szálai William King Hale ranch tulajdonos (Robert De Niro) kezében futnak össze, aki a maga végletes és erkölcstelen módján tulajdonképpen a 19. században népszerű, a fehér keresztény amerikaiakat előjogokkal és küldetéstudattal felruházó elméletet, a Manifest Destinyt testesíti meg.

Ez leegyszerűsítve így szól: az Egyesült Államok kivételes ország, intézményeivel az emberiség javát szolgálja, ezért a fehér telepeseknek istenadta joguk van a gyéren lakott nyugati területeket elfoglalni és benépesíteni, és ezzel kiterjeszteni az ország határait. Ebben a narratívában az indiánoknak a magát felsőbbrendűnek beállító civilizáció által kiszorított nemes vadember hálátlan szerepe jutott. Ahogy ezt Hale is megfogalmazza a maga kétszínű, számító módján: nagyszerű, bátor emberek az oszázsok, de betegesek, és el fognak tűnni. És innen már könnyű eljutni a logikus végkövetkeztetésig: ha már úgyis lejárt az idejük, eltűnésük történelmi szükségszerűség, akkor egy kicsit miért ne gyorsíthatnánk fel ezt a folyamatot?

Hale motivációja persze nem valamiféle fehér utópia megvalósítása, hanem az anyagi haszonszerzés volt, végig önös érdekek mozgatták, csak éppen a cselekedeteihez könnyedén talált ideológiai alapot. Gyilkos tervének végrehajtását megkönnyítette az indiánok ellen irányuló, az amerikai társadalomba mélyen beivódott rasszizmus. A filmben egy ponton el is hangzik, hogy egy kutya gyilkosát könnyebb elítélni a bíróságon, mint egy indiánét.

Vérben és bűnben született

És itt el is érkezünk a harmadik indokig, ami a hosszú játékidő mellett szól. Scorsese most történelemtanár is, akit az Egyesült Államok születése foglalkoztat, és ezzel párhuzamosan az ország rendszerszintű rasszizmusát tárja elénk. Egy nagy tablóképet akar megfesteni. Több filmjében előkerült már ez a téma, a legnyilvánvalóbb módon a New York bandái etnikai színezetű tömegvérengzésein keresztül mesélt arról, hogy az Egyesült Államok, erényei mellett is, vérben és bűnben fogant. (Komoly erénye például, ahogy ez a film is példázza, a folytonos önvizsgálat és önkorrekció – ha az sokszor megkésett is.)

A Megfojtott virágok tehát egy újabb állomás a történelmi önvizsgálat útján, csak most Scorsese maga mögött hagyta a számára otthonos nagyvárosi környezetet, és kilépett az amerikai Közép-Nyugat füves pusztaságára. Egy szabálytalan szerkezetű, revizionista történelmi filmet készített, ami úgy is nagyszabású tud lenni, hogy a cselekmény időnként bezáródik egy tárgyalóterembe, vagy egy még kisebb helyiségbe, egy hálószobába, ahol az oszázs feleség, Mollie Buckhart (Lily Gladstone) sorvadozik.

Scorsese már említett filmes arzenáljába az is beletartozik, hogy mesterien tudja vegyíteni a különböző zsánereket és alműfajokat. A Megfojtott virágok esetében kapunk gengszterfilmet, úgy tűnik, a szervezett bűnözés vizsgálatát már sosem fogja elereszteni. Krimit, westernt, tárgyalótermi drámát, amely Brendan Fraser ágyútűzzel felérő megszólalásával veszi kezdetét, és még némi horrort is, amikor a méreg miatt legyengült Mollie-t lázálmok gyötrik és elmosódott lángnyelvek csapnak fel az ablaka mögött. Sőt, egy romantikus film ígérete is felsejlik, amikor Ernest Buckhart (Leonardo DiCaprio) sofőrből szeretővé, majd férjjé avanzsál Mollie mellett, és közben őszinte, vagy legalábbis annak tűnő vonzalom alakul ki köztük.

Ezek a műfajok azonban sosem uralkodnak el, nem szorítják keretek közé a filmet, Scorsese az oszázsok tragédiájának összetett történetét akarja elmesélni, és ehhez csak felhasznál odaillő műfaji elemeket. Ezek közül talán a western zsáner beemelése a legérdekesebb, hiszen kezdetben arról szóltak a hírek, hogy a Megfojtott virágok lesz a mester első westernje. Ehhez képest szembe megy a zsáner elvárásaival, és a film alapjául szolgáló, David Grann által írt tényregénnyel ellentétben, amelyben egyértelműen Tom White FBI-ügynök a központi szereplő, amíg csak lehet, késlelteti a feddhetetlen seriffeket idéző, a törvény őreként cselekvő karakter (Jesse Plemmons) feltűnését.

A Megfojtott virágok persze elsősorban Scorsese-film, és talán ezért is szorult ki a történet margójára White. A rendezőt mindig is az árulás és a bűnbe eső ember érdekelte, sorra készítette a bukástörténeteket. White lehetett volna az erkölcsi iránytű, aki személyével hamar reményt ad, hogy a bűnösök meg fognak lakolni. Ez azonban sokáig elmarad, helyette egy szürke lyuk tátong a történet középpontjában, és ezt az ürességet Ernest Buckhartnak hívják.

DiCaprio és De Niro végre együtt egy Scorsese-filmben

Scorsese persze biztosra ment, hatodszorra is DiCaprióra, vagyis egy világsztárra osztotta a főszerepet, csak közben nagyot is kockáztattak, hiszen Buckhart a legtöbb filmben egy közepesen fontos mellékszereplő lenne, aki,valljuk be, papíron nem éppen izgalmas karakter: egy könnyen manipulálható, egyszerű észjárású, hétköznapi ember. Miután hazatért az I. világháborúból, hamar Hale befolyása alá került, és egyre tevékenyebb részt vállalt a gyilkosságsorozatban.

Azzal, hogy jobbára az ő nézőpontjából látjuk a tragikus eseményeket, egy nem éppen új, de fontos állítást tesz a film arról, hogy hétköznapi emberek is el tudnak követni történelmi bűnöket. A Buckhartok békeidőben szórakoztató ivócimborák, stiklijeik, szédelgéseik mellett akár még szerető férjekké, gondos apákká is válhatnak, de elég egy kis nyomás, határhelyzet vagy anyagi haszonnal kecsegtető kísértés, és máris a könnyebbnek tűnő, bűnös utat választják. Ha hazai párhuzamot keresünk, a Buckhartok jelentették fel a zsidó szomszédot a II. világháborúban, és pár évvel később az ÁVH-nak sem kellett sokat erőlködnie, hogy besúgókká váljanak.

DiCaprio kifejezetten nehéz feladatot teljesített: kezdetben sikerrel ébreszt apró reményt, hogy talán mégis több van a fickóban, mint amit kinézünk belőle, hogy talán tényleg igazat mond, és jobban szereti a feleségét a pénznél. Aztán persze kiderül, a legfontosabb számára végeredményben az, hogy legyen valaki, aki irányítja őt, aki azt ígéri, hogy megvédi őt, és így leveszi Buckhartról a gondolkodás és a felelősségvállalás nehéz terhét. DiCaprio vergődése meggyőző, gyakran lefelé biggyesztett szájtartása, ideges tekintete árulkodik a karakter szellemi korlátoltságáról, arról, hogy mennyire nehezére esik a körülötte zajló események értelmezése.

Ezt teszi az emberrel az önreflexió hiánya? Vajon mennyire fogja fel a bűnei valódi súlyát? És tényleg volt olyan pont, amikor őszintén, önzetlenül szeretett? DiCaprio alakítása végső soron azért sikeres, mert Ernest ürességét képes úgy eljátszani, hogy nyugtalanító kérdések sorát hagyja bennünk. Ahogy Buckhart, úgy az eggyel korábbi Scorsese-film, Az ír címszereplője is világháborúból tért vissza, de ez egyik karakternél sem szolgál megvilágosító erejű magyarázattal a tetteikre. Scorsese szerencsére nem az egyszerű válaszok híve, akkor sem, amikor a bűn eredetét kutatja.

DeNiro sokadjára játszik el egy olyan nagy formátumú, tekintélyt parancsoló gonosztevőt, aki pusztán azzal, hogy belép egy szobába, csendet és figyelmet vív ki magának. Alakítását az teszi a szokásosnál is izgalmasabbá, hogy Hale álarcot erőltet magára, a közösséget támogató, jóságos földbirtokosét, a Nagy Fehér Atya szerepét játssza el kimondottan jól, aki még az oszázsul is megtanult. Így aztán annál dermesztőbb hatású, amikor ez az álarc egy-egy apró gesztus erejéig lehull.

Tehetetlen dühöt ébreszt

Scorsese két bevált színésze mellé újoncként csatlakozott Lily Gladstone, aki egyenrangú partnere tudott lenni nagynevű kollégáinak. Tartást és pajkosságot kölcsönzött Mollie-nak, egy gazdag belső világot sejtet, amit kénytelen elrejteni magában a haszonleső fehérek gyűrűjében. Az ő szenvedéstörténete adja meg a film igazi érzelmi mélységét, és ezáltal válik Scorsese életművében a Némaság párdarabjává a Megfojtott virágok.

Mindkét filmben fontos kérdés, mennyi kínt bír el egy ember, és mi ad erőt az elviseléséhez, különbség azonban, hogy amíg a Némaságban a szenvedést a hitükért vállalják a jezsuita szerzetesek, addig Mollie szenvedése céltalan és nem önként vállalt. Az indiánok bármifajta megváltás ígérete nélkül élték át a kínokat, ez a tapasztalat sűrűsödik össze a méreggel legyengített, passzivításra kárhoztatott Mollie alakjában. Ezek a képsorok döbbenetesen erősek, mélyről fakadó, tehetetlen dühöt ébresztenek.

A Megfojtott virágok a legkevésbé sem száraz történelemlecke, érzelmileg is felkorbácsol. Emellett elgondolkodtatóak azért a kritikák, miszerint mennyire előremutató ismét csak áldozati szerepkörbe helyezni az indián főhőst, és ismét egy fehér ember szemszögéből elmesélni egy indián történetet. Scorsese minden tudását és bölcsességét beleadta, nem kétséges, hogy őszinte megrázkódtatás vezérelte és a legjobb belátása szerint választott nézőpontot, ami egy újabb, pontosabban sokadik mesterművet eredményezett. Viszont a film meglepő lezárásában maga is a nézőnek szegezi a kérdést az emlékezők felelősségéről.

Évekkel később egy rádiójáték keretében elevenítik fel az oszázsok ellen elkövetett gyilkosságsorozatot: az előadás professzionális, ugyanakkor hatásvadász. Emlékeznünk kell a történelmi igazságtalanságokra és bűnökre, ez nyilvánvaló, na de mindennek a helyes módja már egy jóval bonyolultabb kérdés. Scorsese szinte kiprovokálja a lezárással, hogy az érzelmi sokkból felocsúdva, azon kezdjünk tanakodni, hogyan érdemes történelmi traumákat feldolgozni, pontosan milyen célt is akarunk elérni.

Érdemes hozzáolvasni a könyvet

A konkrét történetnél, az oszázsok tragédiájánál maradva, közelebb vihet a válaszhoz David Grann Megfojtott virágok című true crime regényének az elolvasása. Bevallom, a Scorsese által megfesteni kívánt nagy kép nekem a könyv elolvasása után vált csak teljessé. Ez persze abból is fakad, hogy hiába három fél órás a film, formai kötöttségei miatt egyszerűen nem veheti fel a versenyt a könyv információgazdagságával és nagyívűségével.

A filmváltozatból nem, csak a könyvből derül ki, hogy Hale-ék elítélése nem jelentette az oszázsok ellen elkövetett gyilkosságok végét, a Hale-féle bűnbanda működése előtt és után, tőlük függetlenül is történtek hasonló, jobbára felderítetlen bűncselekmények. A film célja a rendszintű elnyomás ábrázolása, csak éppen az a valóságban még nyomasztóbb volt.

A könyvet azért is érdemes hozzáolvasni, mert az utolsó része egészen a jelenkorig eljut, és azt mutatja be, mennyire elevenen él az oszázs törzs tagjaiban a múltbéli gyilkosságsorozat, mennyire mélyen áthatja a leszármazottakat a transzgenerációs trauma, és mit tesznek azért, hogy visszanyerjék elorzott önbecsülésüket. Sok dolguk van még a múltjukkal – és ezzel az állítással mi magyarok is együtt tudunk érezni, még ha a helyzetünk eltérő is.

Szívünk napjainkban is megoszlik e két világ között. Erősek és bátrak vagyunk, megtanultunk e két világban mozogni, kultúránk és hagyományaink kötelékébe kapaszkodunk, mivel egy túlnyomórészt nem-indián társadalomban élünk. Történelmünk, kultúránk, szívünk és otthonunk megnyújtják lépteinket a prérin és éneket zengnek a hajnali fénynek, talpunk alatt a dobok szívverésétől reszket a föld. Két világban járunk.

A kritikát nyitó és záró idézet David Grann könyvéből származik.

Fotók: Apple TV+