Az Ómen-trilógia

Apokaliptikus hangulat Ómen

A hetvenes éveknek Amerikában (értsd: az Egyesült Államokban, hisz te meg én, az USA kultúrfasizmusának elnyomottja, mi mi mást is érthetnénk e földrajzi fogalom alatt?) kimondottan apokaliptikus hangulata volt. A nemzetet a dühvel, elkeseredettséggel, majd a hullazsákok végtelen sorainak láttán fásultsággal, a megváltoztathatatlanba való belenyugvással (land of the brave?) eltelítő vietnámi háború banális borzalma, a civilizációjukat megrokkantani látszó arab olajválság, majd az évized második felében kirobbant, az országot alkotmányos alapjaiban megrázó Watergate az egyszerű amerikainak mind-mind az apokalipszis elkerülhetetlen bekövetkeztéről mesélt.
Nagy idők.

A horrorfilmek, bármit is hangoztassanak habzó szájú ellenségeik, többek között mentális csapok is (ergo nem katalizálnak erőszakot). Hollywood, mint az emberi lélek legnagyobb ismerője (Freud? Gimme a break!), ezzel nagyon is tisztában lévén, a hetvenes években rástartolt a szituációban rejlő társadalmi rettegés kiaknázására. William Friedkin Ördögűzője (The Exorcist, 1973) mellett Richard Donner 1976-os Ómenje volt ennek a vallásos, természetesen kizárólag keresztény-apokaliptikus filmvonulatnak a legsikeresebb reprezentánsa.
Robert Thorn (Gregory Peck), a Rómába akkreditált amerikai diplomata kisfia még a szülőszobában meghal. A szülést levezető orvos-pap tanácsára, felesége (Lee Remick) tudta nélkül, az asszonyt a borzalmas hírtől megkímélendő örökbe fogad egy árva csecsemőt, akinek az anyja belehalt a szülésbe, és - látszólag – rokonai sincsenek.

Thornék családi idillje felhőtlenebb már nem is lehetne. Igaz ugyan, hogy időnként a világ furcsán reagál a kis Damienre (nekem senki ne mondja, hogy mindennapos eset, mikor a szafariparkban csapatostul rontanak az emberre a piros seggű páviánok), ám ezek az esetek nem csalnak különösebben mély ráncokat az all american family kollektív homlokára. A paradicsomi állapotok egészen Damien hatodik születésnapjáig tartanak (amely egybeesik apja londoni nagykövetté való kinevezésével). Ekkor a srác nevelőnője, a születésnapi zsúron hancúrozó gyereksereglet szeme láttára akasztja fel magát, majd rövidesen egy egzaltált pap bibliai idézetek fennhangon kántálásával igyekszik Thorn világnézetét megváltoztatni (nem mellékesen, eképp igyekszik Damien antikrisztusi voltáról tájékoztatni az egyre idegesebb diplomatát). Mikor pedig egy minden lében kanál paparazzi olyan fotókat tár elé, amelyeken egyértelmű, túlvilági eredetű nyomok észlelhetőek egyes korábban elhalálozott személyek kinyiffanásával kapcsolatban, Thornnak ez bizony beleüti a fejébe azt a bizonyos szöget. Szkepticizmusa azonban csak akkor párolog el teljesen, mikor állapotos felesége elszenvedi azt a balesetet, amelyet a vészmadár pap megjósolt. A fotóssal szövetkezve (akinek végzetét szintén megelőlegezi egyik véletlenjében elkattintott önportréja) nekiiramodik, hogy Damien valódi eredetének titkát felderítse…

Családi idill Ómen-módra Gregory Peck és Harvey Stephens

Kerüljük ki az utunkban álló respektet, mert ha az elemzésnek utóbbi tudatában ugrunk neki, a film legendája, akarva-akaratlanul, befolyásolni fogja ítéletünket. Az Ómen ugyanis jó film, de azért annyira mégsem. Friedkin fél-dokumentarista remekművével ellentétben, amely a lehető legkevesebb körítéssel próbálja, természetesen saját felfogásban, tárgyalni a bibliai gonoszt, nos, addig Donner filmje sallangokban tobzódva halmozza a mambó-dzsambót meg a dzsudzsut – a keresztény mondakör elemeit felhasználva, azokat saját kénye kedve szerint felhasználva formálja a mesét. Izgalmasan, látványosan, elképesztő professzionalizmussal megrendezve (az a jelenet, mikor Thorn ráakad gyermeke és Damien „anyjának” sírjára egy lepusztult etruszk temetőben, a mai napig a műfaj egyik leghangulatosabb jelenete), ugyanakkor fájdalmasan naivan, már-már bugyután. David Seltzer, a film forgatókönyvírója többször lenyilatkozta, hogy kimondottan szégyelli a valláselméleti dzsumbujt exploitatív módon kihasználó történetet.

A produkció kivitelezésére egy szavunk sem lehet. Kitűnő színészek: Peck és Remick mellett David Warner, aki összes filmjében igyekszik a sztároktól „ellopni a show-t”, valamint az egyébként gyönyörű, ám jelen esetben rémületesre maszkírozott Billie Whitelaw, Damien hárpia nevelőnőjének szerepében – egyaránt emlékezetesek. Gilbert Taylor (Star Wars, Repulsio, stb.) végtelenül elegáns kamerája, Jerry Goldsmith Oscar-díjas gregorián zenéje tökéletes építőelemei a Damien uralkodásáról szóló filmfolyam első epizódjának. Ám sajnos mindezen pozitívumokat aláaknázza a történet (még a vallási logika viszonylatában is irritáló) esetlegessége, a bibliai utalások egy az egyben való átvétele, vagy éppen a valóságra való ráerőltetése. Túl sok az alkalmazott hülyeség: „- A gyermek a hatodik hónap hatodik napján született! – Fogadjunk, hogy hat órakor! – Eltalálta!” – mindez olyannyira nevetségesen hat az egyébként humortalan filmben, hogy a Sátán logikai és stratégiai képességeibe vetett elvárásaimat aknázza alá. Ha tényleg sikerülne előtornásznia magát a pokolból, a budiig sem jutna el.

A film igazi sztárja Donner, akinek tucatnyi televíziós munka után ez volt az első mozifilmje. Nevetségesen alacsony költségvetésből, mindössze 2,2 millió dollárból hozta ki az Óment, és ebben a sztárok gázsija és az európai forgatási költségek is benne voltak. Ez már akkoriban is nagy teljesítménynek számított, hát még ma. És természetesen hiba lenne megfeledkezni a film legemlékezetesebb invenciójáról, az ún. „creative death scenes”-ről, a kreatív haláljelenetekről, amelyek nélkül, valljuk be, a kutya sem emlékezne ma már az Ómenre, és amelyeknek akár csak az említése is nosztalgikus mosolyt von a hozzám hasonló perverz horror-rajongók cserepes ajkára. Bár invencióról beszélni talán túlzás, ehhez hasonlókat már Donner előtt Mario Bava is bevetett a legelső slasher filmben (Reazione a catena, 1971). Mindenesetre felnyársalt, lefejezett, felakasztott figurák garmadája gondoskodik arról, hogy ha komolyan vehető film nem is, de legalább groteszk-mód szórakoztató legyen ez a Sátánnal eltöltött két óra.

Jason, antikrisztus-szupersztár - Ómen 2: Damien (1978)

Hét év telt el azóta, hogy Damien Thorn-t az apukája réges-régi tőrökkel szerette volna keresztülszurkálni. A srác tinédzserré cseperedett, és a nagybátyjával-nagynénjével él, akik a multimilliárdos Thorn Corporation-t igazgatják. Damien tizennégy éves korában katonai középiskolába kerül, ahol az oktatók egyike-másika a Sátán szolgája. Ők nyitják fel a fiú szemét, és ébresztik rá ördögi voltára. Azok pedig, akik az útjába akarnak állni, mindenféle csalafinta halálnem által végzik…

Mike Hodges-t (Get Carter) úgy vágták ki a rendezői székből, hogy a lába nem érte a földet, kellett neki „kreatív különbségek” címén akadályozni a forgatást. Don Taylor (Végső visszaszámlálás) lépett a helyébe, ez a megbízható, különösebb rendezői vízióval nem rendelkező szakember.

A Sátán kölke csak díszítőelem Ómen 2.

Nem tudom, vajon ezért egy az egyben másolata-e a folytatás az első filmnek. Mindenesetre, míg Donner munkája slasher-elemekkel rendelkező monolitikus dark fantasy volt, addig a Damien: Omen 2 már pusztán csak egy természetfeletti motívumokkal játszadozó slasher-film (Amerikában a slasher majd csak az 1980-as Péntek 13-mal veti meg a lábát igazán). Amely a maga nemében nem is olyan rossz! A film gerincét a „kreatív haláljelenetek” adják, amelyek az első filmben csak cizellaként funkcionáltak. Ezek a folytatásban olyannyira dominánsak, hogy a történet olyan apróságokról, mint a gonosz világuralma, apokalipszis, stb., szinte meg is feledkezik. Ettől függetlenül Taylor e halálos csúcspontokat látványosan viszi filmre, nem csoda, hogy az ember szinte csak ezekre emlékezik a filmből: amint Elizabeth Sheperdnek az elhagyatott országúton egy holló kivájja a szemét, majd elkeni egy kamion (a nőt, nem a hollót); mikor egy elektromos kábel kettévágja a liftben rekedt áldozatát; vagy a legemlékezetesebb, amelynek során a befagyott tó jege alá szorult Lew Ayres-t magával ragadja az áramlat.

Maga a narratíva csak azért halad előre, hogy minden egyes friss karakterrel egy idő után valamilyen szörnyű módon végezhessen. Sajnos ez a film legnagyobb gyengéje: amint a tinédzser Damien fejlődéstörténetébe igyekszik belebonyolódni, szinte leáll, magával a figurával nem tud mit kezdeni. A Sátán kölkét csak mint díszítőelemet használja, aki ott álldogál valahol a háttérben, és bár saját identitására rádöbben az isten… akarom mondani ördögadta, semmiféle különösebb eredménye ennek nem lesz, ha a finálé elkerülhetetlen pirotechnikai apokalipszisától most eltekintünk. A Damient alakító Jonathan Scott-Taylor WASP ridegsége sajnos színjátékára is kihatással van, így a Sátán szövetségesei lesznek azok, akik az Ómen 2-ben a valódi fenyegetést jelentik. Sajnos a film e tekintetben sem mer elmenni a végsőkig: a Damien mostohaanyját alakító Lee Grant filmvégi pálfordulásakor majdnem Babilon Szajhájává vedlik át, ám e szimbolikus momentumot a film mint felesleges mellékszálat veti el, és a katonai akadémia = gyilkolásra való kiképzés, ergo emberi gonoszság-párhuzamból sem hoz ki semmi maradandót.

Multi-evil - Ómen 3: The Final Conflict

Jó ég, majdnem annyi idős vagyok mint Damien Thorn ebben a filmben, és még nem vagyok egy multimilliárdos nagyvállalat igazgatója! Ezt elcsesztem… Na mindegy. Szóval: Damien ül a Thorn Corporation vezetői székében, és a pantala… palanea… pantelo… szóval az a dínós csávó játssza a Jurassic Parkból! Csak tizenhárom évvel korábban. Ráadásul felajánlják neki a brit nagyköveti állást is – na most komolyan, még a Sátán fiának sem lehet ekkora szerencséje! Protekció! Közben Meggido Hét Tőre egy mindenre elszánt papkommandó kezébe kerül, akik elhatározzák, hogy a szent fegyvereket Damien Thorn bőre alá plántálják, ha törik, ha szakad – de nagyon bénák, úgyhogy szépen sorbahalnak. Betlehem Második Csillaga is feltűnik az égen, úgyhogy Krisztus 2 sem késhet már soká, Damien ezért elrendeli minden aznap született újszülött kivégzését. Let he good times roll!

A gonoszság és hatalom természetéről Sam Neill

Graham Baker filmjét szeretik a trilógia leggyengébb darabjaként pellengérre tűzni (a negyedik, 1991-es tv-förmedvény nem tartozik ide), ám én ellenvéleményen vagyok. Rendben van, hibája akad rengeteg, ezek közt is első a forgatókönyv: elődeihez hasonlóan hiányzik belőle az epikusság, képtelen nagyléptékben gondolkodni, a szerzőből hiányzik az apokaliptikus fantázia – ezúttal is a kreatív haláljelenetek az a véres fogas, amelyre a narratíva felaggatásra kerül. Erőltetettségükben nincs hiány, mikor például az egyik pap egy tévéstúdióban igyekszik Damien életét venni, lezuhan a karzatról, belecsavarodik a kábelekbe, majd még meg is gyullad – kb. olyan az egész, mint Peter Jackson szörnyű King Kongjában a liánokba kavarodott dínók bunyója. A finálé erőtlensége aztán végképp betetőzi az elvárt apokaliptikus befejezéssel kapcsolatos frusztrációnkat – nagyobb költségvetéssel a horrorfilmek Star Wars-át produkálhatták volna: Damien VS Krisztus 2 – egy menet! De nem: a filmnek nincs vér a pucájában – és lóvé a bukszájában -, a befejezés kellemetlenül visszafogott, ráadásul hogy ennek vallási hátteret adjanak, mindenféle, a forgatókönyvíró által kiötlött vallási forrásból idéznek részleteket, a töketlen finálét alátámasztandó. Ja igen, és egy apróság: ha Damien 1966-ban született, ahogy az első film prédikálja, hogy a frászban lehet 32 éves 1981-ben? Arról, hogy Meggidó Tőreit kereszt alakban kell a földbe szúrni a rituális gyilkosság aktusaként, a történet szintén megfeledkezik.

Ami pozitívum: Baker lendületes rendezése, Goldsmith remek zenéje illetve az a nem elhanyagolható motívum, hogy, a második epizóddal ellentétben, ismét Damien kerül a történet középpontjába. Sam Neill (na, csak eszembe jutott a neve!) nagyszerű a főszerepben, egyszerre hat szimpatikusnak és rendkívül veszélyesnek, és egyes, a gonoszság és a hatalom természetéről szóló megnyilatkozásai a film megtekintése után is tovább bóklásznak emlékezetünk viharvert folyosóin.