Elsőként Bakonyi Vera, filmforgalmazási szakember, az MMK Filmterjesztési Szakkollégiumának elnöke beszélt arról, hogy a filmes pályázatok beadásának feltételei is változni fognak a jövőben. Ennek értelmében már a pénzszerzés szintjén be kell vonni a filmterjesztőt is a produkcióba. Az új rendszer célja az lenne, hogy egy pályázatot akkor adjanak be az alkotók, ha nem csak ők, de a forgalmazó is lát fantáziát a filmtervben.

Zachar Balázs az NKÖM Audiovizuális főosztályának vezetője egy másik égető kérdésről, az utólagos honorálásról beszélt. Ennek értelmében, ha egy film a látogatottság, illetve a külföldi fesztiválszereplések tekintetében bizonyít, az alkotók normatív alapon, automatikusan részesülhetnek támogatásban következő filmtervük megvalósításához. A normatív támogatás rendszerének bevezetéséről már nagyon régóta lehet hallani, ezúttal azonban konkrétumok is elhangzottak, igaz nem sok. Zachar elmondása szerint a fesztiválsikerek toplistáján a cannes-i Arany Pálma és az Oscar-díj áll, ilyenkor az alkotók 100 millió forintos támogatásban részesülnek.

Bakonyi Vera
Úgy tűnt azonban, hogy a résztvevőket – mindenkit másért és máshogy ugyan – de a látogatottság, illetve a magas nézőszám elérésének kérdése érdekelte jobban. A feldobott kérdésre, hogy hogyan tud a forgalmazó hatékonyan bemutatni egy, esetleg komoly fesztiválsikereket elérő magyar filmet, természetesen Horváth György, a Mokép vezérigazgatója válaszolt, hiszen a Hukkle kapcsán neki volt módja szembenézni a problémával. Pálfi György filmje, annak ellenére, hogy az elmúlt évtized legnagyobb magyar fesztiválkedvence volt, mindössze 25 ezer nézőt volt képes a mozikba csalogatni.

Horváth rögtön azzal kezdte, hogy a 25 ezer nem „mindössze”. Szerinte az elmúlt 2-3 év során a közönség viszonya olyan rossz lett a magyar filmekhez, hogy ha a Hukklét ma mutatnák be, ezt a nézőszámot se érné el. A Filmtörvény körüli viták, és általában a magyar filmre jellemző nyomott hangulat, különösen az értelmiségiek körében nem aratott nagy tetszést. A Mokép vezetője szerint a törvény mára szitokszóvá vált. Most az a feladat, hogy a helyzet rendeződjön, és kulturált viták keretében a szakma reprezentánsai kölcsönösen nevelgessék egymást.

Innentől a beszélgetés lényegében egy kérdés, a kulturális értéket képviselő, „értékes film” és az esetleg anyagilag kifizetődő, de legalábbis nagy nézőszámot produkáló kommersz film ellentételezése körül zajlott. Horváth szerint a két aspektust egyesítő Kontroll példája arra jó volt, hogy megmutassa, a rendszert meg lehet tisztítani, ám felhívta a figyelmet Antal Nimród filmjének egyedülálló és legfőképp lemásolhatatlan voltára.

Horváth álláspontja egyszerű, nem érdemes a kommersz középszert támogatni, példaként az irodalmat említette, ahol egy 500 kötetet eladó író már sikeresnek számít. Szabó István, Mundruczó Kornél, Fliegauf Benedek, Pálfi György és Tarr Béla új filmjeit izgatottan várják a külföldi fesztiválokon, és ezek a sikerek lennének arra hivatottak, hogy jó hírünket vigyék szerte a nagyvilágban. Annak ellenére, hogy itthon csak néhány ezres nézettséget hoztak össze, ezen alkotók filmjei kellene, hogy elvigyék a hátukon a magyar filmgyártást, és nem azok, melyeket sokan megnéztek, de senki sem szeretett.

Zachar Balázs erre úgy reagált, hogy az átmeneti megtorpanás tagadhatatlan, ám minden évben van olyan film, ami meghozza a várt nézőszámot. Zachar szerint a Moszkva tér, Üvegtigris, Valami Amerika trió óta felfelé mutató ívet jár be a magyar film. Ehhez képest a Hukkle meg a Kontroll légüres térben jött ki.

Zachar Balázs
Durst György Zachar és Horváth között félúton jelölte meg saját álláspontját, ez azonban hamar megváltozott, a Duna Műhely producere ugyanis egyre indulatosabban kezdte támadni a gagyi középszert támogató rendszert. „Egyetlen néző sem érdekel, az érdekel, hogy értéket hozzak létre. A film művészet jellegét kell kidomborítani.” Az 500 verseskötetet eladó költő példája mellé Durst a Sixtusi kápolna mennyezetét is odaállította, melyet kezdetben csak 18 kiváltságos láthatott. „Az örökkévalóság nevében kérem ki magamnak a Filmtörvényben elhangzottakat.”

Bakonyi Verán volt most a sor, aki leszögezte, hogy noha a Magyar vándor kritikai szemmel nézve mutat némi kivetnivalót, a közönség mégis erre a filmre és az Apám beájulnára vált jegyet. „Lehet őket fikázni, de ez tény. Nem állunk az ilyen filmek pártján, vannak nézetek, melyek szerint ezekre is szükség van.”

Horváth György a magyar film állóvíz jellegéről beszélt ezután, illetve arról, hogy a Budapest-centrikus, besavanyodott magyar kulturális életet a kávéházak szintjén kellene rendbe rakni. „2008-10 körül már nem lesz szükség ilyen beszélgetésekre. A hibákat ki kell szűrni, és helyre kell rakni a dolgokat. A szakmának meg kell tanulnia kulturáltan beszélgetni. A jóról mondjuk jókat, a rosszról meg ne mondjuk semmit.” Horváth első lépésként azt a célt jelölte meg, hogy legyenek vaskos bukások. Elképzelhető legyen, hogy ha egy film nem üt meg egy alapvető szintet, akkor maradjon a polcon.

Zárszóként már Durst is visszafogottabb hangot ütött meg. „Egyébként én örülök a Filmtörvénynek. Demoralizáló, ami mostanában zajlik, ebben a környezetben elég sokan lopnak és a Filmtörvény ennek ellene megy, ami jó. A kérdés csak az, hogy van-e benne akkora rugalmasság, hogy a menet közben felmerülő problémákat orvosolni tudja.” Az élet kell, hogy írja a törvényt és nem fordítva, figyelmeztetett a producer.