Strahinja és Ababuo Ghánát hagyta maga mögött, a jobb élet helyett azonban egy belgrádi menekülttáborban kénytelenek meghúzni magukat. A srác jól halad a beilleszkedés útján, komoly esély kínálkozik arra, hogy profi játékosként alkalmazza egy futballklub, a színészi ambíciókat dédelgető felesége azonban nem tud kibontakozni Belgrádban, a táborban tart az ott lakó gyerekeknek bábos meseelőadásokat. Egyik nap aztán nyomtalanul felszívódik.
As Far As I Can Walk
A 2015-ös menekültválság vonuló vagy éppen várakozó tömegeket ábrázoló képei, megrendítő egyéni sorstörténetei, már csak az események közelsége miatt is, a mai napig elevenen élnek bennünk. A rengeteg elfogyasztott hír és riport után nehéz olyan újszerű megközelítést találnunk, amely érdemben hozzátesz a menekültválságról szóló érzékeny és átpolitizált diskurzushoz.
Mundruczó Kornél egy szuperhőstörténettel (Jupiter holdja) dolgozta fel, és ha elsőre nem is nyilvánvaló, mivel Strahinjának nincs szuperereje, de Stefan Arsenijević rendező is hasonlóképpen cselekedett, ő egy középkori szerb eposzi költemény történetét ültette át kortárs környezetbe: ezúttal a magyar határ felé indul el a hős, hogy nyomára leljen elrabolt feleségének.
Az ötlet nagyszerű, a rendező azzal a gondolattal játszott el, hogy egy fekete férfit tesz meg szerb nemzeti hőssé, sajnos azonban a narrációként hallható verssorok és a téli tájban mozgó, sátortáborokban és vidéki vasútállomásokon didergő Strahinja története nem áll össze szerves egésszé, és így nem tud új impulzusokkal szolgálni az amúgy empatikus, és jószándékú film, erényei mellett sem tud kiemelkedni abból az információtengerből, ami már eddig is rendelkezésre állt a menekültválságról.
As Far As I Can Walk
A két főszereplőt játszó színész (Ibrahim Koma és Nancy Mensah-Offei) remek alakításának köszönhetően egy izgalmas és komplikált párkapcsolat bontakozik ki előttünk, néhány jelenet alatt olyan erős és őszinte érzelmek jelentek meg a vásznon, hogy egy pillanatig sem tartottam túlzásnak, hogy az egzisztenciáját feladva és a szerelemtől hajtva Strahinja a magyar határkerítésnek is nekimegy, csak hogy újra láthassa a feleségét. Megejtő, az otthontalanság és az önmegvalósítás témájában elmélyedő szerelmi történet, amely váratlan módon zökkenti ki a magyar nézőket: hiába van egy MÁV-matrica a mozdony elején, a vonat külseje elárulja, a nálunk játszódó részeket is egy másik országban vették fel.
Az otthon elvesztése vagy elhagyása és az ebből fakadó identitáskrízis népszerű témája az idei filmeknek, ezzel is bizonyítva, hogy a filmművészet egyik feladata a kurrens társadalmi problémák feldolgozása. És hogy mindez mennyire aktuális, ahhoz elég volt bekapcsolni a szállodai szobában a tévét: a CNN-en az afganisztáni tálib hatalomátvételről szóltak a hírek, és arról, hogy naponta hány embert menekítenek ki az országból.
A tribecai filmfesztiválon három díjat bezsebelő Brighton 4th Grúziában, egy sportbárban indul, hogy aztán pár jelenettel később már New Yorkban láthassuk viszont Kakhit, az egykori birkózó-bajnokot, aki fiát jött meglátogatni, és valahogy kihúzni őt a szerencsejáték-függőségéből. Az amerikai álom elérhetetlenségéről már rengeteg film született, a Brighton 4th azonban nem válik redundánssá, mivel egy kevésbé ismert közeget ábrázol kellő érzékenységgel és rámutat a kialakult helyzet keserű iróniájára.
Brighton 4th
Hiába próbáltak új életet kezdeni egy másik kontinensen, tulajdonképpen egy mini-Szovjetuniót építettek maguk köré a kivándorolt grúzok, oroszok, kazahok és üzbégek. Együtt nyomorognak, együtt isznak és együtt ízlelgetik honvággyal telve az otthonról hozott sajtot. A film megértéssel és szeretettel közelít hozzájuk, és ezt az attitűdöt átragasztja a nézőkre is. Így aztán hiába válik epizódikussá a cselekmény, hiába tűnik el a fókusz a birkózó apáról és ismerünk meg újabb és újabb bevándorlókat és kisiklott emberi sorsokat, könnyű benne maradni a film zárt világában. És könnyű együtt lélegezni ezekkel a küszködő emberekkel, különösen akkor, amikor egy váratlan fordulattal az ellenségeskedés feloldódik az alkoholban, és együtt táncolnak és énekelnek egy szűkös szobában.
Aztán persze a történet visszakanyarodik Kakhihoz, aki a fia megmentése miatt még a helyi orosz maffiához is elmegy. Levan Tediashvili – aki valóban birkózó volt, és két olimpiai aranyat nyert – méltóságteljes alakítással kelti életre a betegeskedő, de még mindig tekintélyt és erőt árasztó apát, végső soron ő adja meg azt a súlyt és drámai többletet a filmnek, amely érzelmileg alighanem azt a nézőt is megdolgoztatja és földre viszi, akit nem érdekel a posztszovjet valóság egy valószínűtlen helyszínen.
Levan Koguashvili rendező veszélyes játékot űzött, amikor egyszerre akarta megjeleníteni egy apa áldozathozatalát és az egykori Szovjetunió területéről származó bevándorlók közösségét. Szerencsére egyben tudja tartani a filmet, és amennyire egy mozgókép képes erre, átad valamit abból a melankóliából és tehetetlenségből, amelyet a két ország között félúton megrekedt emberek érezhetnek.
Olga
A posztszovjet tematikát vitte tovább az Olga, amely az egyszerű címével ellentétben sokrétű alkotás: több zsánerből táplálkozik és a sportgimnasztika embert próbáló világa mellett a komplikált ukrán politikai helyzetbe is betekintést ad. A 15 éves címszereplő mindent annak a célnak rendel alá, hogy ott lehessen az Európa-bajnokságon, a külvilágtól azonban képtelen függetleníteni magát. Az újságíróként dolgozó, az azóta már megbuktatott Janukovics elnök korrupciós ügyeit felgöngyölítő anyja a forradalom felé sodródó Kijevből Svájcba küldi, miután majdnem meghalnak egy ellenük irányuló merényletben.
Kamaszként egy állandósuló morális dilemmával kénytelen megküzdeni, csak a sportra, vagyis az álmára koncentráljon, és szakítsa meg a megmaradt kötelékeit hazájával, vagy térjen vissza Ukrajnába, és ő is vegyen részt legjobb barátnőjével és anyjával a forradalmi eseményekben, ő is legyen ott a Majdan téren, ahol 2014-ben hónapokon át tömegek tüntettek Janukovics lemondását követelve és véres harcok alakultak ki a rohamrendőrökkel.
A sportfilmektől manapság elvárt intenzitás az Olgát is áthatja, a felkészülés és a verseny pillanatai egyszerre fájdalmasak és körömrágóan izgalmasak – ebben méltó párja Hajdu Szabolcs Fehér tenyér című filmjének. Erre rakódik rá plusz rétegként a családi dráma, Olga videobeszélgetésekre korlátozódó kapcsolata az anyjával és a politikai dimenzió, vagyis az egyre erőszakosabbá váló tüntetés. Mindezt Olga szertefoszló identitásának a kérdése köti össze, vagyis az, hogy elsősorban ki is ő? Tornász? Ukrán? Svájci? Az anyja lánya?
Olga
Elie Grappe filmjének idegtépő feszültségét az a felismerés adja, hogy Olga nem lehet egyszerre minden, előbb-utóbb választania kell, és bárhogy is dönt, az nagy áldozattal fog járni. Ez egyben a jelenünkről is elkeserítő képet fest, hiszen békésebb, nyugodtabb időkben Olgának és megannyi társának nem kellene ilyen szörnyű döntéseket meghoznia.
Egy elhivatott, a tornateremben és azon kívül is meggyőző központi színészi alakítás (Nastya Budiashkina), illetve a felvetett témák súlyával és változatosságával sikerrel megbirkózó, vizuálisan is tetszetős rendezés a sport- és a politikai filmek világában is magasan az átlag fölé emeli az Olgát. A sötét teremből, majd a Termál Hotel szocreál labirintusából kilépve furcsa érzés fogott el, kellett néhány másodperc, mire rájöttem, mi változott meg: végre kisütött a Nap.
A napsütés a The Furnace-re is elkísért, sőt, tovább erősödött: ebben az Ausztrália belső, sivatagos tájain játszódó westernben nincs menekvés a nappali, égető hőség elől. A zsáner bevált toposzait veszi elő: az aranyéhség megnyomorítja az embert, vagy hogy ezen a kegyetlen vidéken csak az amorális, kegyetlenségektől nem visszariadó emberek tudnak boldogulni. Van azonban egy ügyes újítás is, főhősnek egy fiatal afgán tevehajcsárt tesz meg.
The Furnace
A 19. században a brit gyarmatbirodalom távoli szegleteiből hoztak olyan embereket, akik tudtak a tevékkel bánni, és így megkönnyítették a száraz, belső területek települései közötti kereskedelmet. Vezetőnek általában egy őslakost adtak hozzájuk. A film nyitójelenete tehát, amelyben egy afgán, egy szikh és egy aboriginál vándorol az ausztrál sivatagban tevékkel, tűnjön bármilyen furcsának is, történelmileg teljesen megalapozott. A The Furnace tulajdonképpen egy régi adósságokat ró le, egy idáig széles körben el nem mesélt történetet tár elénk műfaji keretbe ágyazva, megismertetve minket a brit gyarmatbirodalom hosszú bűnlajstromának egy újabb sorával.
Szerencsére a történelmi igazságtétel mellett arról se felejtkezik meg a film, hogy westernként is élvezetesnek kell lennie. Két aranytömb elrablása indítja be a cselekményt, a forgatókönyv ügyesen mozgatja a népes szereplőgárdát, üldözőket és üldözötteket egészen a végső leszámolásig, kellően koszos és kíméletlen, és egy végig kétesélyes hőstörténeten vezet végig minket, amelyben az afgán tevehajcsárnak morálisan egyre megkérdőjelezhetőbb döntéseket kell meghoznia a célja elérése érdekében. Hanif (Ahmed Malek) haza akar térni, de vajon tényleg a lopott arany erre a megoldás?
Roderick MacKay filmje nem ér fel az ausztrál westernek etalonjához, Az ajánlathoz, a finálé túlságosan elnyújtott például, de a műfaj rajongóinak így is kötelező, mindenki másnak pedig erősen ajánlott. Az otthonkeresés univerzális és időtlen témája ritkán kap ennyire látványos és nagyszabású keretezést.
