Ebben a támadássorozatban, amelyet az Iszlám Államhoz tartozó terroristák követtek el, 130 ember vesztette életét. Leiris, aki akkoriban kiégett író volt, hirtelen felindulásból írt Facebook-posztjával, majd a Nem kapjátok meg a gyűlöletem című memoárral vált világhírűvé. A német származású Kilian Riedhof Leiris történetén alapuló filmje korántsem új szín a palettán: míg a közelmúltban Fatih Akin Sötétben című mesterműve a bosszú lélektana felől közelítette meg a témát, addig Mikhaël Hers Franciaországban készült, szintén a 2015-ös eseményekre reagáló Amandája a túlélők tétova hétköznapjaira összpontosított.
A Nem kapjátok meg a gyűlöletemben Antoine Leiris (a férfit Pierre Deladonchamps alakítja) lépésről lépésre megy keresztül a gyászfolyamaton: a tagadáson, a kényszeres önszembesítésen, a traumatizált állapotot kísérő fizikai tüneteken és a depresszión. Egy csapat anyuka a bölcsiből házi koszttal szeretnének segíteni neki, de az ötlet nyilvánvalóan inkább saját sérült lelkük gyógyítását, mint Antoine igényeit szolgálja. A telefonvonal másik végén és tévéinterjúk stúdióiban újságírók faggatják, akiknek empátiáját egyre jobban elhomályosítja a hírgyártás rutinja.
A film erőteljesen érzékelteti a külvilág segítő szándékának hiábavalóságát, a mellékszereplőknek, barátoknak, családtagoknak nincs is valódi karaktere, csupán jelzésértékűek. Teljes egészében az egyedül maradt apa és a gyerek lelkiállapotára koncentrál, de a két főszereplő lelki tusája mellett a város traumája szinte egyenrangú téma. A kihalt játszótér körül járőröző katonák, az üres városi terek, a metróban színes bőrű utasokat vegzáló rendőrök és a kórházi folyosón zokogó túlélők elmosódott alakjai a kollektív gyász és a hétköznapokba bekúszó konstans rettegés atmoszféráját építik fel.
A teljes összezuhanásból banális módon a mindössze 17 hónapos Melvilről való gondoskodás kényszere, a kisfiú elhanyagolásának riasztó epizódja rántja ki az apát, és bár a film erről csak töredékesen szól, a kezdetben üres és céltalan közszereplés, valamint az íráshoz való visszatalálás adja meg számára az élet folytatásához szükséges energiát. Ám mintha maga a film is a trauma utáni légüres, steril állapotban ragadt volna, a férfi és kisfia történetéből hiányoznak a valóban árnyalt helyzetek. Leiris szövegei, nyilatkozatai többek között azért is rezonáltak a közhangulattal, mert emberien, fontos nüanszokat megragadva fogalmazott.
A Guardiannak mesélt többek között arról, mennyire feldühítette, hogy a tragédiát követően becsengettek hozzá vízórát leolvasni. Hogy merik zavarni? Hogy lehet, hogy az élet megy tovább? A film megkísérli ábrázolni ezeket a szerteágazó érzéseket, a gyászfolyamatot lezárni hivatott buli jelenetében is a születésnap trivialitása és az élet abszurd folytathatatlansága áll szemben egymással. De a legtöbb epizódot, a gyásztól türelmetlen Antoine kiabálását, Melvil szekrénybe rejtőzését, a metrón együttérzését kifejező nőt mind mintha már láttuk volna valahol máshol is – Leiris árnyalt, eredeti megfigyelései, a hétköznapok még intenzívebb és egyedibb ábrázolása az, ami hiányzik a filmből.
Apa és fia többször elhangzó gyászmottója szerint már csak ketten vannak, de együtt erősebbek a világ összes hadseregénél. Különös módon ez az egység sem érzékelhető valódi mélységében, sokkal inkább a friss gyász tompultságának izoláló hatása kerül előtérbe, valamint az, hogy a férfi már felesége elvesztését megelőzően is gondoskodó, a gyermeke életében jelenlévő apa volt. Antoine mindent megtesz, hogy normális szülő legyen, ám inkább a feladat nyilvánvaló küzdelmessége, a férfi összetört állapota áll a történet középpontjában, mint kettejük kapcsolatának kivirágzása, ami egyébként az itt ábrázolt intenzív gyászidőszakban valóban életszerűtlen is volna.
A film végén a férfi megkeresi felesége Bataclan mellett parkoló autóját, és elszívja a kocsiban felejtett, utolsó rúzsfoltos cigarettacsonkot. Hélène tárgyi világból való eltűnésének fájdalma visszatérő, központi elem: Melvil a kendőjével játszik és azt szagolgatja, Antoine szemügyre veszi a nő fogkeféjét, a rendőrségi csomagban összegyűjtött személyes tárgyakat, és halotti ruhát választ a nő szekrényéből. Illatok, hangulatok, zajok idézik fel a nő alakját, elevenné téve a hirtelen, erőszakos haláleset túlélőinek lelkiállapotát, a szeretett személy váratlan eltűnésének felfoghatatlanságát. Ez pedig összefűződik azzal, hogy Antoine számára a tragédia feldolgozásának, a traumatizált állapotból való kilépésnek az eszköze a fizikai, érzéki tapasztalás: egy üveg bor felbontása, a tenger hullámainak vagy a felesége ruhájának érintése, a fiáról készült videófelvételen való sírás, az arcába tűző napsugár észlelése, lebegés egy függőágyban.
Milyen érzés egy apának a kétéves gyerekét kivinni az édesanyja sírjához? Hogyan lehet elmagyarázni egy kisgyereknek, hogy a mamája nem tud visszajönni? A film efféle személyes kérdéseket igyekszik megválaszolni, miközben Antoine a hétköznapi tapasztalatok elmélyítésével, a megtörhetetlen életszeretet – egyelőre, érthető módon, nem túl hitelesen előadott – bizonygatásával lázad a sokkos állapot és az azt logikusan követő reakciók, a bezárkózás, a rettegés és végső soron a szabadság biztonságért való feladása ellen. Az ellenállás gesztusában pedig megbújik jó adag melankólia, rettegés és megtörtség, és a film legnagyobb erénye talán, hogy mindezt egyszerre képes érzékeltetni.
A Nem kapjátok meg a gyűlöletem évében, éppen, amikor a Bataclanban és más külvárosi helyszíneken elkövetett merényleteket egyedüliként túlélő támadót életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, egy másik terrorcselekmény-túlélőket követő játékfilm is készült Franciaországban. Alice Winocour Párizsi emlékek című mozija azonban rejtélyként kezeli magát a támadás eseményét és az emlékezet szubjektív voltát vizsgálja.
Hőse, az esemény helyszínére, egy nagy párizsi étterembe véletlenszerűen beülő középkorú nő a támadás utáni időszakban részt vesz a túlélőknek szervezett csoportos terápián, ahol saját, más visszaemlékezők elmondásával drámai ellentmondásba ütköző emléktöredékeit próbálja előhívni. Winocour filmje merőben más megközelítéssel tárgyalja, de ugyancsak a mentális megpróbáltatásokra fekteti a hangsúlyt: főszereplője a többi túlélő társaságának segítségével és a velük folytatott rendhagyó, indulatoktól fűtött találkozásokból építkezve képes erőt meríteni az életben maradáshoz.
A túlélés, éppúgy, mint a terrorcselekmény elkövetése, radikális tett. Ezek a traumát reprezentáló filmek nem választanak ugyan radikális formanyelvi megközelítést, talán épp a feldolgozott események közelsége miatt kizárólag a résztvevők pszichés állapotát, emberi kapcsolataik átalakulását kívánják feltérképezni, mégis fontos eszközei a tragédiák közös feldolgozásnak.
A Nem kapjátok meg a gyűlöletem június 1-jétől látható a mozikban a Mozinet forgalmazásában.
