B. Müller Magda

Az iroda leginkább egy különös irattárhoz hasonlít: a falaknál fém polcrendszerek telis-tele zsúfolva színes, kék, bordó, zöld és fekete albumokkal. Az albumokon arany feliratok: Tízezer nap, Régi idők focija, Szegénylegények, Mephisto, Magasiskola. A magyar filmtörténet standfotóit rejtik ezek a vaskos, porosszagú, szalaggal lezárt albumok. A szoba közepén lévő kanapén mesél B. Müller Magda negyvenéves pályafutásáról, kedvenc munkáiról, jövőbeni terveiről és a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjteményről.

Filmhu: Hogyan indult a pályája? Hogyan kezdett filmfotózással foglalkozni?

B. Müller Magda: Az MTA Fizikai Kutatóintézetében dolgoztam mint laboráns; itt tanultam meg fotózni teljesen autodidakta módon. Kijártam a Budapesti Fotóklubba, ahol akkoriban neves fotóművészek tartottak előadásokat, és az elhangzottak alapján fejlesztettem magam; ha bármi újat mondtak, én már másnap kipróbáltam. A Fizikai Kutatóintézetben vegyszerekkel is dolgoztam, ez előny jelentett az előhívásnál, hiszen a laborálás a második képteremtés. Én előhívni, nagyítani szerettem a legjobban, hiszen akkor jön létre a végleges képkivágat, a tónusok, minden, ami a kép.

Filmhu: Embert, tájat vagy tárgyakat fotózott szívesebben?

B.M.M.: Eleinte embert nagyon nehezen és félve fényképeztem. Amíg a Fizikai Kutatóintézetben dolgoztam, legszívesebben tájat: fűt, fát, falevelet fotóztam, leugrottam a buszról egy árva fényképezőgéppel, és ki sem jöttem az erdőből, amíg üres kocka volt a tekercsen. Ez nagyon jó iskola volt, a természetben tanultam meg komponálni. Amikor az első embert ábrázoló fotókat készítettem, rendkívül kellemetlenül éreztem magam. Ha nem vett észre az alany, azt személyiség ellenesnek gondoltam, ha meg észrevett, onnantól nem is érdekelt, mert fényképezéskor mindenki pózol, én pedig a szerepjátszást ki nem állhatom a fotón. Szinte láthatatlanná, észrevétlenné kell válnia a fotósnak ahhoz, hogy az igazán erős pillanatokat elkaphassa.

Filmhu: Az autodidakta tanulásban mestere sem volt?

B.M.M.: Kiderült, hogy nagyon szeretem a filmet is. Összehozott a sors férjemmel, Bauer Györggyel, aki filmesztétikával és fotóesztétikával foglalkozott, sokáig Király Zoltánnal együtt csinálta a Fotóművészeti Tájékoztatót, ami akkor óriási elméleti vitáknak otthont adó folyóirat volt. persze nem szándékosan, de ő gyúrt engem valamilyen irányba, hiszen rengeteget beszélgettünk fotóesztétikai kérdésekről. A technikát mindenki magától tanulja, de egy művészetben az esztétikai alapállás sokkal fontosabb a technikánál. Az első képeim rögtön képsorok voltak, de nem mozgásfázisokat, vagy egy folyamatnak a különböző pillanatait ábrázoló sorozatok, hanem szimbolikusan egymás mellé rendelt fotókból álló sorozatok, ahol a jelentés a képek egymásra vonatkoztatásával keletkezett. A szimbolikus pillanatok megtalálásában rengeteget segített a férjem: én ráéreztem, ő pedig tudatosította bennem, hogy miért működik egy adott fotó.

Bástyasétány '74 - Gazdag Gyula (1974)

Filmhu: Hogy került a Filmgyárba?

B.M.M.: Igazából filmrendező vagy operatőr szerettem volna lenni, jelentkeztem is a főiskolára, de akkoriban nőket nemigen vettek még föl. Herskó Anna volt az első nő, aki operatőr lett, hiszen akkoriban olyan nehezek voltak a gépek, hogy egy női operatőr szinte elképzelhetetlen volt. Valaki felvetette, hogy miért nem megyek el a Filmgyárba standfotósnak, hiszen az egy gyönyörű szakma, és még filmközelben is lehetek. Megpróbáltam, és elsőre fölvettek.

Filmhu: Melyik volt az első film, amiben dolgozott?

B.M.M.: Az Utazás a koponyám körül Révész Györggyel és Latinovits Zoltánnal. Ez abszolút mélyvíz volt egy kezdő számára, főleg, hogy akkoriban még mindig alig fényképeztem embert, vagy ha igen, akkor is legfeljebb csak messziről. Ez az első film viszont alaposan megtanított rá, hogy hogyan kell, hiszen a munka tétje nem kisebb volt, mint az állásom: ha jót csinálok, maradhatok, ha nem, akkor kirúgnak. Egyszer ki is akartak rúgni a produkcióból, mert a filmet eredeti hanggal vették fel, és én belekattintottam a felvételbe. Így született meg a most megjelent Parnasszus című kötetem elején látható kép: Latinovitsról, a síró bohócról. A hangmérnök azonnal mondta, hogy menjek haza, és többé be se jöjjek, de otthon előhívtam a képet, és másnap a méteres portré mögött somfordáltam vissza a produkcióba. Ettől fogva még hatvan filmet csináltam végig.

Filmhu: Ekkor már nem zavarta a szerepjátszás a fotón?

B.M.M.: A színészek forgatás közben belebújtak egy figurába, amit én a forgatókönyvből előre ismertem, de az alakítás lényegét nekem kellett kihámoznom; egy konkrét pillanat megmutatásával összefoglalnom. Ez a bohóc emiatt lett mérföldkő az életemben. Kezdőként persze rengeteg bakit elkövettem: fellöktem mindent, rossz helyre álltam, de a képek akkor is magukért beszéltek, így egyre többet foglalkoztattak. 

Filmhu: Újra kellett venni Latinovits jelenetét?

B.M.M.: Újra bizony. Persze már akkor is többször vettek fel minden jelenetet, de az volt a szokás, hogy a standfotós jelenet után fotóz, nekem viszont ez nem tetszett, én szerettem a valódi pillanatot elkapni.

Tűzoltó utca 25. - Szabó István (1973)

Filmhu: Melyik volt érdekesebb az Ön számára, a werkfotózás vagy a standfotózás?

B.M.M.: A werket imádtam csinálni, hiszen munka közben a rendező és az operatőr sosem a fotósra figyel, hanem a filmre, így igazán értékes pillanatokat tudtam elcsípni, például, amikor a rendező kiállt a színész mellé, és előjátszott neki. A werket technikailag nehezebb csinálni, hiszen egy bevilágítatlan helyszínen a fényviszonyok sosem olyan jók, mint a felvétel miatt amúgy is világosított díszletben. De igazából mind a werket, mind a standot szerettem, inkább attól függött, hogy jó film volt, vagy sem.

Filmhu: Sándor PálGaras Dezsővel, Huszárik Zoltán Latinovits Zoltánnal: valóban rendkívül izgalmas fotók.

B.M.M.: Igen, de nagyon kellett vigyázni, hogy fotósként ne lépjem át a határt. A kamera körül olykor rémséges dolgok történnek, és egy poén kedvéért nem szabad bármit megmutatni. Kell, hogy legyen egy gát a fotósban; én sosem csináltam meg azt, amit saját erkölcsi érzékem tiltott.

Filmhu: A rendezőknek megvolt az állandó fotósa?

B.M.M.: Igen, minden rendező a „saját” fotósával dolgozott, de gyakran ütköztek a forgatások, ezért ezt nem lehetett kőbe vésni. Én Sárával, Ragályival, Koltai Sutyival is dolgoztam, igazából majdnem mindenkivel, kivéve Jancsót.

Filmhu: A kedvenc rendezőt talán nem illik megkérdezni, de melyik volt a kedvenc filmje, amiben dolgozott?

B.M.M.: A Szindbád-ot szerettem a legjobban, mert ez volt az első igazán nagy kihívás, amiről azt hittem, nem is fogom tudni megcsinálni. Huszárik, Sára, Latinovits óriási nevek voltak, úgy néztem fel rájuk, mint az istenekre. Nem akartam elhinni, hogy én a Sára mellett állhatok egy forgatáson. Óriási sikerélmény volt, amikor egyszer megnézte a képeimet, és behívott, hogy fotózzak egy próbafelvételen. De a biztonság kedvéért az előhíváshoz hozott két fehér papírt, hogy majd ő megcsinálja a képkivágatot, aztán letette az asztalra a papírjait, mert tetszett neki, ahogy én kivágtam őket; elégedett volt a munkámmal. Így kaptam meg a Szindbád-ot, ami azért volt nagyon nagy dolog, mert teljesen kezdő voltam, egyetlen filmet, az Utazás a koponyám körül-t csináltam csak előtte.

Szindbád - Huszárik Zoltán (1971)

Filmhu: Volt másik olyan film is, amihez különleges viszony fűzte?

B.M.M.: A Régi idők focijá-t nagyon szerettem. Fantasztikus körülmények között készült a film, és valóban, a film mondanivalójához méltón igazi csapatot alkotott a stáb. Ezért a filmért mindenki mindent megtett volna, nekem mai napig egyik kedvenc filmem a Foci. Persze ebbe biztosan belejátszik, hogy képileg, fotósként a Szindbád mellett ezt tudtam talán a legjobban megcsinálni. Garas jelmeze, a hosszú fekete kabát egy olyan szimbólum, amit a fotó rendkívül jól tudott megmutatni. A Bástyasétány 74 a harmadik kedvenc, ezt most a könyvbemutató alkalmával újra vetítették az Urániában, ott volt az egész stáb, még Gazdag Gyuszi is hazajött Amerikából, és egy igazán jó hangulatú ünnepséggé alakult a filmnézés.

Filmhu: Hogyan tudott beilleszkedni egy-egy stábba?

B.M.M.: A stábba könnyen beilleszkedtem, mert könnyen barátkoztam, és mindenki kedvelt. Ez azért volt fontos, mert ha egy stáb nem szereti a standfotóst, meg tudja akadályozni a munkáját. De inkább az ellenkezője volt igaz az én esetemben: a fővilágosító odafordította a lámpát, ha látta, hogy nem jó a fény a werkfotóhoz, úgyhogy tényleg minden segítséget, emberi és szakmai támogatást megkaptam. A rendezők viszont mindig kicsit őrültnek tekintettek. Zolnai Pállal remekül tudtunk együtt dolgozni, mert ő át tudta érezni a fotók iránti szenvedélyemet. A nyolcvanas évek közepén, Filmgyári capriccio néven futó kiállításomat Zolnai Pali nyitotta meg egy létra tetején állva. Ezen a kiállításon 450 fotómat lehetett megnézni; a dekorációhoz kölcsönkaptam díszleteket (például a Bástyasétány rózsaszín ajtaját), jelmezeket (Minarik Ede fekete kabátját) a kedvenc filmjeimből; a megnyitón minden filmes szakember jelen volt, a hangszórókból Törőcsik Mari dala, az Ez csak színjáték szólt, az egész olyan volt, mint egy álom. Ez volt mindmáig a legnagyobb kiállítás a képeimből.

Mephisto - Szabó István (1981)

Filmhu: Amikor Ön elkezdte a pályát, miért volt szükség a standfotós munkájára?

B.M.M.: Akkoriban még ezzel adták el a filmet. Újságokban, magazinokban jelentek meg a képeink; a fotók tették sztárrá nemcsak a színészeket, hanem a rendezőket is. Ma már sajnos szinte egy bélyegnagyságú fotó sem jelenik meg a magyar filmekről, de akkoriban még adtak az ilyesmire, fontos volt a nemzeti filmkultúra. Minden lapnál várták a képeinket, amint befejeződött a forgatás. Nemcsak a sztárok érdekelték az olvasókat, de még az is, hogyan fogja Sára, Ragályi vagy Koltai Sutyi a kamerát.

Filmhu: Van olyan film, ami teljesen kimaradt az életmű-kötetből?

B.M.M.: Igen, van olyan film, ami egyáltalán nem került bele a könyvbe, de még olyan rendező is van, aki egyszer sem szerepel benne. Ez egy nagyon szubjektív dolog, de hát a könyv az én pályámról szól. Ráadásul a képek valahogy egymást vonzották, előbb utóbb minden fontos kép megtalálta a helyét.

Filmhu: Januárban megkapta a 39. Magyar Filmszemle életmű-díját. Hogyan érintette Önt ez az elismerés?

B.M.M.: Nagyon meglepődtem, mert fotós ezt a díjat nem szokta megkapni. Ezzel kissé visszaállították a standfotózás ázsióját, mert manapság azt tapasztalni, hogy a produkciók nem alkalmaznak standfotóst, inkább a hivatalsegéd fényképez, hogy tudjanak kicsit spórolni. Sajnos emiatt egy filmes generáció már el is veszett, lassan évtizednyi magyar filmről nincs fénykép. Ha fotóz is valaki, a korábbi háromszáz helyett csupán harminc-negyven fényképet adnak le, de rosszabbnál rosszabbakat, alig akad köztük olyan, ami használható. A fiatal rendezőkről és filmjeikről már szinte nincs is képem, pedig ezeket itt, a Magyar Filmtörténeti Fotó Alapítványnál kötelezően gyűjtjük. Az is sajnálatos, hogy a fiatal rendezők forgatás közben meg sem nézik, milyen fotók készültek, a mi időnkben még minden áldott nap le kellett adni a fotókat, amire a rendező vagy az operatőr rábólintott, és kirúgtak, ha nem volt jó. 

Régi idők focija - Sándor Pál (1973)

Filmhu: A gyűjtemény mikor alakult?

B.M.M.: 1988-ban a filmgyári státuszban lévő standfotósokat kirúgták, a fotók negatívjait levitték volna a pincébe, ha Kézdi Kovács Zsolt meg nem bíz engem, hogy szervezzem meg az archívumot, és szerezzek is rá pénzt. Lassan beletanultam, hogy honnan lehet pénzt szerezni az alapítvány számára. Múzeumi közgyűjteménnyé kellett alakulnunk, de a minisztérium belátta, hogy ez óriási érték, mert ’45-ig visszamenőleg minden magyar film fotója itt található. Kőhalmi Ferenc volt akkor a Filmfőigazgató, akitől négyszázezer forintot kaptunk számítógépre. Akkoriban a számítógép még nagyon ritka volt, de én mindenképpen szerettem volna digitalizálni az adatokat. A képeket még negatívon tároltuk, egészen addig, míg a fotocd eljárás külföldön elérhető nem lett. Ez az eljárás negatívról scannel, tehát teljes részletességgel visszaadja a negatív tartalmát, negyven évig nem romló minőségben. Megvettük ezt a fotocd-berendezést, így most a teljes képanyag ilyen hordozón található. Ez a technika képzi képszolgálatunk alapját, ha tőlünk valaki képet kér, néhány percen belül ott lehet a világ bármely pontján, ráadásul szerzői jogilag tisztán.


Filmhu: Mi lesz a következő, a tizenegyedik könyv, amit kiad az Alapítvány?

B.M.M.: Minden évben kiadunk egy könyvet, az idei az én életmű-kötetem, a Parnasszus volt, jövőre pedig Sára Sándor indiai anyagát foglaljuk kötetbe, mert ez egy gyönyörű anyag, amit nem szabad veszendőben hagyni. Vannak a filmfotótól eltérő könyvterveim is, például József Attila és jómagam szülővárosáról, Ferencvárosról készítek kötetet az ott készült fotóimból, a másik tervem pedig, hogy a rendszerváltás időszakát feldolgozó kiállításomat, a Kizökkent időket könyv formájában megjelentetem. Én 1989-ben elkezdtem fotózni a rendszerváltást, mindent, ami az utcán történt. A valóságfényképezés veszedelmesebb dolog, mint a standfotózás, mert az utcán a rendőr elől rohanni kell, élesben megy minden, és nem törődnek azzal, hogy mit akarok, miért vagyok ott. Tíz év anyagából 2000-ben rendeztünk egy kiállítás a Szentimrei Malomban, ezután kaptam meg a Balázs Béla-díjat.

Filmhu: Újabb kiállítástervek? A Sugár Moziban láttam minap egy mini kiállítást Sára Sándorról készített portréiból.

B.M.M.: Igen, azt én állítottam össze Sára 75. születésnapja alkalmából. A közeljövőben tervezünk Bara Margit kiállítást a 40. Magyar Filmszemle alatt, és Sinkovits Imre kiállítást az AranyTízben a színész születésnapjának nyolcvanadik évfordulójára.

Szabadíts meg a gonosztól - Sándor Pál (1979)

Filmhu: A Parnasszus-ban nem csupán képek, de ön által és mások által írt visszaemlékezések, történetek, novellák is olvashatók. Mi alapján lettek kiválasztva a szerzők?

B.M.M.: Nekem ők a kedvenceim, szerintem ők a legjobbak: Bikácsy Gergely, Poszler György, Báron György, Bárdos Judit, Gelencsér Gábor, Féjja Sándor és a többiek. Amikor felkértem őket, kikötöttem nekik, hogy rólam ne írjanak, csak a képekről, amiket kiválasztottak. Ezt egyedül Koltai Sutyi nem tartotta be, de így lett ilyen színes az összeállítás. Van tudományosabb és szubjektívebb szöveg, a közös bennük, hogy fotóhoz, filmhez értő emberek írták őket.

Filmhu: A szövegekből az derül ki, hogy Ön igen heves vérmérsékletű, nehezen kezelhető, maximalista és rámenős teremtés volt. A rendezők hogyan viselték ezt?

B.M.M.: Nehezen. Főleg a Szabó Pista. Tudta, hogy ha egy könny van a színész szemében, akkor nem lehet velem bírni, és inkább előre szólt, hogy Magduska, menjél ki, mert baj lesz. Én meg feleseltem vele, hogy ha nem lesz meg a kép, annál nagyobb baj nincs. Pista a mai napig a fejéhez kap, ha azt mondják: Magda, mert amikor Klaus Maria Brandauer szeméből csurogtak a könnyek a Redl ezredes-ben, belelőttem a felvételbe. Pista szerint én egy gyilkos vagyok, ki is verte a kezemből a kamerát, de Brandauer - hiszen hiú ember volt --, szerette, ha fényképezik, így a védelmemre kelt. A felvételt mindenesetre kezdhették elölről. Ezt persze nem azért tettem, hogy foglalkozzanak velem, hanem azért, hogy emlékezetes fotók szülessenek.

Filmhu: Volt, hogy egy rendezőnél betelt a pohár, és kirúgta Önt?

B.M.M.: A gyilkosok köztünk vannak című amerikai koprodukcióból kirúgtak. Ragályi Elemér figyelmeztetett, mielőtt beprotezsált, hogy itt bizony viselkedni kell. A koncentrációs táborban játszódó filmnek Ben Kingsley volt a főszereplője, aki bebeszélte magának, hogy csak egyik oldaláról lehet őt fényképezni, én persze a másik felét tartottam érdekesnek. Lefotóztam, kiabált is velem, de miután megmutattam neki a képet, elámult, hogy milyen jó lett. Aztán mégis kirúgtak. Volt egy csúcsjelenet, amikor a férfi szereplők meztelenül álltak egy gödör körül, amibe éppen bele akarták lőni őket. A film kamerája a hátuk mögül fotózta őket, de én körbejártam a jelenetet, és olyasmit láttam, ami lenyűgözött: hátulról sütött a nap, a meztelen férfitestek sziluettje hosszú árnyékot vetett a gödörbe. Megcsináltam a fotót, Kingsley kiugrott a sorból, és elkezdett rohanni utánam, hogy adjam oda a fényképező-gépem, mert előre figyelmeztetett, hogy le ne merjem fotózni. Szerencsére semmi sem látszott az intim testrészekből, de ez lett a legszebb képe az egész forgatásnak. Ennek ellenére kirúgtak, mert ezt a fegyelmezetlenséget egy amerikai filmben nem lehetett megengedni, én meg úgy éreztem, akkor nekem tényleg nincs itt a helyem, és szinte örültem, hogy nem kellett tovább maradnom.

Filmhu: Hol van a határ az alkalmazott művészet és a művészet között?

B.M.M.: Meg lehet csinálni úgy is egy standfotót, hogy hiányzik belőle a művészet. Ha nincs mögötte többlettartalom, akkor az csupán egy standfotó, ha mögé lehet látni sorsokat, drámákat, emberi történeteket, akkor van rá esély, hogy művészet legyen. A fotósnak legtöbbször rengeteget kell várnia ahhoz, hogy elkapja azt a mágikus pillanatot, amikor a művészet megszülethet.

(A portréfotót Valuska Gábor készítette, a cikket B. Müller Magda munkáival illusztráltuk.)