Kapcsolódó anyagok

„Körben szentképek,/a szélük perforált,/minden asszony szép,/ az idő itt megállt.”
Sztevanovity Dusan

Csöndes feltámadás – igen, ez lehetne a címe ennek az interaktív, digitalizált kiállításnak. Ha akarom, temetőben járunk, ahol az egyes fejfák a magyar film nagy halottainak képeivel vannak kirakva. Mándy Iván és Zolnay Pál ácsorog a műteremben a Filmgyári capriccio kiállítás megnyitóján. Radványi Géza, nekünk már mindörökre bácsi, néz a kamerába. A Nemzet színészei sorakoznak, élők és halottak, olykor sajnos élőhalottak. A halhatatlannak hitt Illés Papi figyeli éber pillantással, honnét jön a fény.

A fény belülről sugárzik, a művész pillantásából, amelyből létre jön, ami soha nem volt, elkaphatjuk a teremtés isteni pillanatát, mikor a majdnem semmiből lesz valami új, soha nem látott. A képíró mesterek, mert azok ők mind, a kamera előtt és mögött, elénk varázsolják, amire legföljebb csak álmainkban, vagy ott sem, gondolunk. Mindőjük közül nekem legjobban Szabó István tekintete vonja magára a figyelmemet. Müller Magda fotóján ovális keretben néz ránk az álmodozó mesélő. A szemében benne van minden: egy ember sorsa, múltja, jelene, s még a jövője is. A termékeny pillanat ez – játszhatnék egy fotóelméleti kategóriával – , amikor a modell elkezd időben létezni, kiterjedni évtizedekre előre és hátra, hiába lett csupán síkszerűen rögzítve és kimerevítve abban a másodpercben, mikor a masina elkattant.

Halottak élén – játszhatnánk tovább a címekkel. Halottak? Ugyan, ki mondja ezt? Hiszen élnek mind! Huszárik és Latinovits. Zolnay és Fábri. Akik az itt elővarázsolható etűdökön láthatók. Az élők pedig, szerencsére ők vannak többségben, Törőcsik, Jancsó, Tóth Janó, Makk tanár úr és Gaál Pista – mind-mind fiatalok. Megállt felettük az idő. A fotográfus bebalzsamozza az időt. Feltámasztja a holtat, megfiatalítja az élőt. Soós Imre és Törőcsik Mari táncol a lagziban, és forog velük a ringlispiel. Élnek. Örökszépek, örökifjak.
De hát ki műveli velük/velünk ezt a csodát?

Hiszen élnek mind!
Latinovits Zoltán és Dajka Margit a Szindbádban
(fotó: B. Müller Magda)
A standfotósok. Akik nevetnek, ha tévesen strandfotósoknak hallja félre valaki hivatásuk megnevezését, és bosszankodnak, de nagyon, ha valaki más meg stábfotósnak nevezi őket. Biztos volt róla munkaköri leírás, valahol a MAFILM porladó irattárában, de legszemléletesebben Müller Magda fogalmazta meg mi a csoda ez a fránya foglalkozás. Katonai szolgálat és ihlet-várás. Várakozás, akár egy álló napig arra a legjobb pillanatra, amikor kattintani kell a fotóaparáttal direkt-hangos felvétel közben is, kockáztatva, hogy a rendező egyenesen a négylépcsősig kergeti a standfotóst a műteremből.

Az állófotós nagyon magányos a stábban. Semmit se csinál, jön-megy, látszólag lopja a napot, aztán, mikor eljön a pillanat, az ő pillanata, akár a kéménylyukba is bebúvik, hogy a felvétele sikerüljön. Nem csapatban dolgozik, nincsen csapat.
Nincsen csapat? Méghogy nincs? Tessék, itt az összeállítás. A kapuban: Markovics – Kende Tamás, Jávor Pityesz, Bartók a három hátvéd – a fedezetpár: Inkey I. és Inkey II. – a csatárok: Gáspár, Szepesi, Szóvári, Réger, és Müller a hátravont középcsatár. S a tartalékok közt is nagy nevek a kispadon. És itt a falakon mind, azaz a plazmaképernyőkön a többiek. Nézzük, nézzék és csodálják őket.

A Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány 16 éves lett. A legszebb kor: kamaszkor, siheder-kor, szűzlánykor.
Isten éltesse őket sokáig!

Elhangzott a Jövő Háza Pixel Galériájában, 2006. november 14-én.
A kiállítást B. Müller Magda rendezte.