Züri Ost

Batthyány Bálint Zürichbe megérkezve több hasonló sorsú magyarral is kapcsolatba került. Közösséggé szerveződtek, megkreálták maguknak ezt a virtuális teret, „Kicsi Magyarországot”, amely akkor és ott létezett, ahol ők együtt voltak. Örök barátságok szövődtek. Még most, 50 évvel később is rendszeresen találkoznak, Bálint kővágóörsi otthonában, amelyet már Züri Ost-nak, Kelet-Zürichnek neveztek el, ez már önmagában érzékelteti az emigrációval járó örök otthonkeresés és kettős identitás problémáját. A film egy ilyen találkozóról szól. A barátok utazása Bálinthoz, közbevetett zarándoklatok számukra jelentős momentumok helyszínére, emlékezés az elveszett ifjúságra, családokra, korrekt kérdezz-felelek. Mindez 40 percben, váltakozó tempóban, korszerű, érzelmes, de egyáltalán nem giccses formában. A monológokat, és a társaság későbbi közös jeleneteit archív felvételek, egyszerű életképek és klipszerű blokkok tagolják, melyek alatt zeng Bartók Béla és Cseh Tamás. Külön öröm, hogy a filmben feltett kérdésekre többségében választ is kapunk. Kik voltak ezek az emberek, és ki lett belőlük, mit hogyan kezeltek akkor és mit dolgoznak fel egészen a mai napig? 

filmhu: Hogyan jött az ötlet?

Batthyány Béla: Mindig is foglalkoztatott 56 kérdésköre, és mivel apám és a baráti társasága nagyon öregszik, éreztem, hogy minél hamarabb el kell készítenem ezt a filmet. (A Züri Ost a forgatás előtt három héttel elhunyt egyik tagnak, Petykának is emléket állít.)
 
filmhu: Nem ez az első alkalom, hogy emigránsokkal készítettél dokumentumfilmet, különféle nációkról forgattál, hasonló helyzetben. Univerzális válaszokat keresel. Megtaláltad-e már őket, és ha igen, mik ezek?

B.B.: Nekem főleg az volt fontos, hogy rájöjjek, hova tartozom. Gondolom mindenkinek, aki úgy nőtt föl, mint én, emigráns szülők gyermekeként, emésztő kérdés ez. Svájcban nőttem fel, ott vannak a barátaim, jobban beszélem azt a nyelvet, mint a magyart. És mégis, van még valami más a szívemben, vagyis valakik, azok, akiket most láttál, a szüleim és legközelebbi barátaik, akik máshova kötnek. Rá akartam jönni, hogy mi az, ami hiányzik, megtalálom-e a helyet, amihez teljes szívvel ragaszkodhatom. Amire rájöttem a filmen keresztül, az nem az, hogy „inkább magyar vagyok, vagy inkább svájci”, még az sem, hogy mind a kettő vagyok, hanem az, hogy talán erre a kérdésre, az én számomra nem is kell ilyesfajta válasz. Elég lehet a nagymama, egy illat vagy mondjuk egy zene ahhoz, hogy úgy érezzem, tartozom valahová. Ilyen kis dolgok már elegendőek, hogy megtaláld, neked mi a haza. A kötések pedig változhatnak, adott esetben gazdagodhatnak, mindig újjal és mással.

filmhu: Mennyi időbe telt elkészíteni a filmet?

B.B.: Fél évig tartottak az előkészületek. Ez a forgatókönyv megírásából, kutatásból, a szereplők összegyűjtéséből, és a pénz előteremtéséből állt. A forgatás körülbelül 6 hétig tartott, aztán 8 hét vágás és utómunka.

filmhu: Hogy esett a választás Cseh Tamás számaira?

B.B.: Tamás apám nagyon közeli barátja. Neki is van egy háza Kővágóörsön. Sok éve ismerem, már a legelején biztos voltam benne, hogy az ő zenéjét szeretném használni, mert mindig is szerettem.

filmhu: Hogyan fogadták a film ötletét és végül az elkészült filmet édesapád, és a barátai?

B.B.: Majdnem mindenkinek tetszett az ötlet. Sok órát ültünk a kerek asztal körül a szokásos bárjukban, Zürichben és hallgattuk a történetüket. Eredetileg sokkal többüket terveztem szerepeltetni, hiszen a baráti társaság igen nagy, és nagyon sok köztük az érdekes karakter, akit érdemes lett volna. Mindenkinek tetszett a film, néhányan nagyon meg voltak hatva. Sokan mondták, hogy sikerült valami lényegit megfognom a barátságukból, és ez is volt a fő célom.

Jelenet a filmből

filmhu: Milyen volt nekik szerepelni?

B.B.: Nem mindig volt könnyű. A filmezés sok időt vesz igénybe, fájdalmasan komplikált lehet, főleg idős embereknek. Szerintem sokuk nem számított rá, hogy ennyire nehéz lesz, boldogok voltak, hogy végeztünk. De mivel kiskorom óta ismerem őket, a problémákat jól tudtam kezelni.

filmhu: Mit tartasz fontosnak a dokumentumfilmes műfajban?

B.B.: Az emberek mindig kérdezgetnek, hogy most mi vagyok? Játékfilmes, dokumentumfilmes, rövidfilmes? (Sok reklámfilmet is csinálok.) Nekem mindegy. Minden film egy mese. Én mindig a mesét keresem. A dokumentumfilm erényének azt gondolom, hogy ott olyan szituációkat, olyan igazságot találhatsz, amit egy játékfilmben csak utána játszani, imitálni lehet. Ezekben a kirívó, utánozhatatlan pillanatokban megáll a lélek. A dokumentumfilmet még manapság is sokan összekeverik a riportfilmmel. Szemben azzal, a lényeg itt is mesélésben van, ahogy a játékfilmnél, akkor is, ha a kapcsolat a realitással sokkal szorosabb. Ezt a történetet is mutathattam volna játékfilmesebben, gondolkoztam is rajta még az elején, mi történjen még velük, milyen eseményeket lehetne még beplánolni, de aztán úgy döntöttem, hogy nincs rá szükség, ez a mese így ahogy van, dokumentumfilmként is megállja a helyét.

filmhu: Kiktől tanultál szívesen?

B.B.: Nehéz kérdés, természetesen nagy filmbarát vagyok. A nagy öregek, mint Scorsese vagy Kubrick számomra is nagyon fontosak, de lehet az nagy vagy akár kis költségvetésű munka, híres vagy underground, a lényeg, hogy megérintsen. Ha már a dokumentumfilmnél tartunk, Michael Moore munkáit is nagyon érdekesnek találom.

filmhu: Fogsz még jelentkezni témába vágó munkával?

B.B.: Lehetséges. Mindenesetre forgatókönyveket is írok, ezekben pedig szerepeltetek olyan karaktereket, akik emigránsok. Őket jól ismerem.