Ari Asternek elég volt mindössze két film (Örökség, Fehér éjszakák) ahhoz, hogy a “slow-burn”-nek és a sznobok által “elevated”-nek is nevezett kortárs szerzői horror meghatározó alakjává lépjen elő. Ennek fényében bátor lépés, hogy egy laza mozdulattal sutba dobja az elvárásokat, és egy műfajilag nehezen lehatárolható, eposzi hosszúságú és csapongó vonalvezetésű karaktertanulmánnyal állt elő.
Az Amitől félünk beteges szatíra, ami tartogat horrorisztikus pillanatokat is, de inkább hasonlít egy pikareszk regényre, amelynek zavarodott főhőse vándorútja során szürreális és komikus helyzetekbe kerül. Azt várhatnánk, hogy megtanul valamilyen leckét a saját életéről, de a forgatókönyvíró-rendező világlátása és humorérzéke túl sötét ahhoz, hogy megengedjen neki bármiféle sikert.
Joaquin Phoenix mindig gyomorszorító hitelességel adja elő az önmagát megalázó nyomorultat, legyen szó saját magáról, ahogy színészi pályáját béna rappeléssel siklatja ki (I’m Still Here) vagy épp kényszeresen vihogó elmekórtani esetről, aki komikusnak képzeli magát (Joker). Az Amitől félünk főhőse viszont még az említett példákon is túltesz.
Szorongások és permanens zavarodottság állapotában tengődő középkorú vesztes, aki valahol 12 éves kora körül állt meg a lelki fejlődésben. Képtelen irányítani szánalmas életét, rongybabaként sodródik az egyre rémálomszerűbb eseményekkel, közben körülötte mindennek baljós színezetet ad zsarnoki édesanyjával való feldolgozatlan kapcsolata.
Beau egy pokoli nagyvárosban él egyedül, folyamatos megerősítést igényel, hipochondriáját, agorafóbiáját, és még ki-tudja-milyen-fóbiáját terapeutával próbálja kezeltetni. Megpróbál hazautazni az ezt lelki zsarolással kikényszerítő anyjához, de egy rakás tomboló hajléktalan kizárja a saját lakásából. Mire sikerül visszajutnia, kiderül, hogy a milliomos nő közben hirtelen elhalálozott.
Az indulás még sürgetőbbé válik, mert Beau-nek a zsidó hagyományok szerint részt kell vennie a virrasztáson, hogy az anyját eltemethessék. Egy későn fékező teherautó és egy késsel hadonászó pucér mániákus azonban megint eltereli a pályáról. És a hosszú, gyötrelmes és őrületteli utazás csak ekkor veszi kezdetét.
Phoenix akkor is értékelhető teljesítményt nyújt, ha csak annyi a dolga, hogy megkopasztva, pizsamában, begyógyszerezve támolyogjon és minden bizarr furcsaságot enyhe értetlenkedéssel fogadjon. A film viszont a frusztráció egészen új dimenzióját nyitja meg azzal, hogy elvárja, három órán keresztül szorosan kövessünk a teljesen impotens, nyámnyila karaktert az önfelfedezés minden lépéssel egyre hiábavalóbbnak bizonyuló útján.
Engedményt csak annyiban tesz, hogy legalább mindig sikerül hová fokoznia az elmebajt, a kidolgozatlan ötletek kusza halmazában pedig állandóan felbukkan valami meglepő, amivel ideiglenesen sikerül visszaszereznie a lankadó figyelmet.
Az első két szakaszban Aster még eredményesen el is hiteti egy erős alkotói koncepció jelenlétét. A vademberekkel teli, szorongástól felerősített városi dzsungel koordinált káosza vizuálisan kielégítő, Beau fejveszett szerencsétlenkedése szórakoztató. Ezután ígéretes a városi apokalipszissel szembeállított kertvárosi dioráma, ahová a sérüléseiből lábadozó főszereplőt kvázi adoptálja egy család saját, háborúban elvesztett fiúk helyére.
A 90-es évek óta ritkán látott Nathan Lane (Madárfészek, Egértanya, Producerek) zseniális fogás a joviális sebész családfő szerepére, aki nagy vendégszeretettel és bizalomgerjesztő mosollyal fosztja meg Beau-t önállóságának maradékától is. Sok lehetőség lenne a pirulákat M&M'S -ként zabáló, antipatikus tinilányban (Kylie Rogers), a kertben élő PTSD-s veteránban (Denis Ménochet) vagy a titkot rejtegető családanyában (Amy Ryan), ha a rendező a kezdetleges történetfoszlányok felvillantásán túl is kezdene velük valamit.
Ott viszont már majdnem teljesen elveszített a film, amikor a menekülni kényszerülő Beau az erdő közepére és egy vándorló színtársulat előadásába keveredik. A hosszas, meta-szinten megelevenedő, zavaros mese egyszerre szól Beau életéről és villantja fel a lehetséges kifolyásait, de azon túl, hogy összezavarja a nézőt, leginkább csak a játékidőt hízlalja. Az egyetlen érdekes benne a Mesék a zárkából bájos DIY-díszleteit megidéző képi világ, amely mögött persze jelentősen nagyobb költségvetés áll, mint amiből Visky Ábel leleményes dokumentumfilmje gazdálkodott.
Mire Beau nagy nehezen elér az anyai ház célállomására, Aster mintha már teljesen pánikba esne, hogy nem magyarázta meg eléggé az eddigi sok furcsaságot, meg a főszereplő és az anyja kapcsolatát a múltban játszódó jelenetekkel – a kiskamaszt Beau-t játszó Armen Nahapetian egyébként akár egy CGI-jal megfiatalított Phoenix is lehetne, tökéletesen hozza a jámbor karakter testbeszédét is.
A végső negyed egyhuzamban legalább háromféle magyarázatot ad arra, miért ment Beau keresztül a megmagyarázhatatlannak tűnő eseményeken, de végül sokkolónak szánt, de valójában felszínes és nevetséges pszichológiai szimbólumokkal csap át teljes blődbe.
A családi környezetben játszódó Örökséghez és a külvilágtól elzárt vidéki kommunában zajló Fehér éjszakákhoz képest az Amitól félünk sokkal ambiciózusabb és gyaníthatóan személyesebb is. Sok helyszínen játszódik, grandiózusabb látvánnyal dolgozik, de amíg Aster az első két filmben pontosan tudta, hogy mikor kell pszichológiai terrorra koncentrálni, és mikor érdemes teret engedni a beteg humornak, a harmadikra teljesen elfogyott az arányérzéke.
Látszik, hogy makacsul irtózik attól is, hogy egy hozzáértő vágó alaposan nekimenjen a filmjének, így a kelleténél hosszabb szekvenciák kiszívják az energiát a legjobb ötleteiből is. Reméljük, ezek nem az éledező megalománia jelei és képes lesz még visszatérni a realitás talajára.
