|
|
A Premier forgatásán
Ben Gazarra, Gena Rowlands és John Cassavetes |
Gyakran játszott kemény fiúkat. Nem csoda, hiszen kemény környékről jött, New York Lower East Side-járól. Mérnök-tanoncból lett a neves pedagógus Erwin Piscator tanítványa. Az Actor’s Studio e növendéke 1952-ben tűnt fel a tévéképernyőn. Több mint száz filmben szerepelt, melyek közé sok fércmunka is becsúszott. Ugyanakkor olyan kiváló rendezőkkel dolgozott együtt, mint Peter Bogdanovich (Saint Jack, Mindannyian nevettek), Marco Ferreri (A hétköznapi őrület meséi), Giuseppe Tornatore (Il camorrista), a Coen-testvérek (A nagy Lebowski), Todd Solondz (Boldogságtól ordítani), John Turturro (Illumiata), Spike Lee (Egy sorozatgyilkos nyara), Vincent Gallo (Buffalo 66), Lars von Trier (Dogville), Mira Nair (Hysterical Blindness) – ez utóbbiért Emmy díjat kapott, de a legrosszabb színészi alakítás Arany Málna díjára is felterjesztették kétszer (Inchon, Országúti diszkó). Olasz filmet jegyzett író-rendezőként 1990-ben (amely nem lelt forgalmazóra). Lankadatlanul dolgozik, amikor térdig a hatodik X-ben, a 90-es években is 38 filmben szerepelt! A színpadhoz sem maradt hűtlen (háromszor jelölték Tony díjra). Ő játszotta először színpadon a Macska a forró bádogtetőn főszerepét. Háromszor házasodott, de együtt élt még Audrey Hepburn-nel és Elaine Strech-vel (a nagymama az Anyád napjából).
filmhu: Járt már itt, San Sebastiánban?
Ben Gazzara: Igen, 1985-ben. Marco Ferreri filmjével A hétköznapi őrület meséi-vel jöttem, amit nagyon szerettem. Charles Bukowski novelláiból készült, és szép sikere volt Európában. A San Sebastián-i fesztiválvetítésen gyönyörűen kirittyentett idős dámák ültek a páholyokban. Felvették a legszebb estélyi ruháikat, a gyémántjaikat, és gyöngysoraikat. Azt hittem, dühösen felpattannak, és otthagyják ezt a vulgáris, pornográf filmet. De nem. Imádták! Tapsoltak és lelkesen bravóztak! Elképesztő volt.
Jimmy Dean-nel a presszóban
filmhu: Ötven éve halt meg James Dean. Úgy tudni, barátok voltak. Egyszer azt mondta róla, azért nem kapott szerepeket, mert túlságosan jóképű volt.
B.G: Valóban nagyon jól nézett ki (nevet). De nem mondanám, hogy a barátja voltam. Tudja, a kezdő színészeknek idejük 98,9 százalékában csak elutasításban van részük. Ezért egymás társaságában vigasztalódunk. New York-ban főként a televízióból éltünk. Reggelenként együtt ücsörögtünk az RCA-irodaház melletti bisztróban. Megittuk a kávénkat, aztán végigjártuk az irodákat, hátha kapunk valami munkát. Egymás kezébe adtuk a kilincset. Egyszer sikerült közösen játszani egy fél órás tévéműsorban. Nem tudom fennmaradt-e belőle kópia. Akkoriban nem nagyon rögzítették celluloidszalagra a tévéfilmeket.
Egy gyilkosság anatómiája
James Stewart és Ben Gazarra
filmhu: Otto Preminger fedezte fel, aki hírhedt volt arról, milyen durván bánik a színészekkel. A beceneve az volt, Otto, the Ogre (Ottó, az emberevő szörny).
B.G: Mi tagadás, Ottónak rossz híre volt. De akár hiszi, akár nem, abban a filmben valóságos szent volt. Talán azért, mert James Stewart jelenléte elég okot adott arra, hogy visszafogja magát. Velem baromi rendes volt. Jól kijöttünk egymással. A forgatókönyvhöz sem ragaszkodott olyan megrögzötten. Ha a színész jó ötletet hozott neki, kész volt elfogadni. A másik rendező, akiről az a hír járja, hogy nem fér meg jól a színészekkel, Lars von Trier. Pedig ő is kiválóan bánt mindenkivel. És pompás humorérzéke van.
filmhu: A sztárrendező Bogdanovich éppen kiesett a pixisből, első bukásait élte át, amikor összekerültek: két filmet forgattak együtt egymás után.
B.G: Egyik legkedvesebb munkám fűződik a nevéhez. A Saint Jack-et Szingapúrban készítettük. Nem akartam, hogy véget érjen a forgatás. Imádtam a szerepet, és az együttműködést Peter-rel. Ketten szültük meg a filmet, együttgondolkodásból született. Aztán az az ötlete támadt, hogy csináljunk egy romantikus vígjátékot Audrey Hepburn-nel és velem.
filmhu:
Hepburn 1967-ig rendszeresen dolgozott, de azután már csak elvétve forgatott, összesen öt filmet.
B.G: És abból kettőben velem játszott! Először egy pocsék filmben, aminek Vérvonal volt a címe. De Bogdanoviché, a Mindannyian nevettek, az remekül sikerült. Sajnos nem ment jól a mozikban, de én úgy hiszem, az egyik legbájosabb vígjáték, ami valaha készült. Audrey olyan volt, akár egy hercegnő. Mit is mondhatnék? Mindig természetes és visszahúzódó, nem lehetett kibillenteni önmagából. A kamera ezért szerette őt. Egyeseket szeret a kamera, másokat nem. És ez nem attól függ, ki milyen jó színész. Megesik olykor, hogy a legnagyobb tehetségek nem jönnek át a vásznon. Nem volt ő a szó szoros értelmében vett színésznő. Ha levették a fotelból, és átrakták a díszletbe, ugyanaz az ember maradt. Csodálatos személyiség volt. Ezért imádta a kamera. (És Gazzara is, aki a magánéletben egyaránt partnere volt a színésznőnek. Érdekes módon visszautasította a Háború és békében neki felkínált szerepet, amely eredetileg filmes bemutatkozása lett volna, Hepburnt viszont világsztárrá tette – K.L.)
Amorózó helyett karakterszínész
filmhu: Filmográfiáján végigtekintve úgy tűnik, hogy merész, mondhatni szemtelen hangvételű rendezőkhöz vonzódik.
B.G: Nagyon egyszerű a magyarázat: ha egy színész a showbizniszben eléri azt a kort, amikor túl öreg ahhoz, hogy a film végén ő kapja meg a lányt, a lehetőségek jó része bezárul előtte. Tehát felcsap karakterszínésznek. Már nem te vagy a főhős, nem kell a válladon cipelned a filmet. De ez így van rendjén. Ugyanis főszereplőként csak két filmet forgathatsz évente, míg karakterszínészként akár nyolcat is. Két-három hétig dolgozol egy filmen, ez éppen elég idő arra, hogy ellopd a show-t a sztártól, aztán gyorsan lelépsz!
Nem kell a válladon cipelned a filmet
A Dogville-ben
filmhu: Kevéssé köztudott, hogy több mint húsz olasz filmben játszott az évek során. Melyikhez fűzik a legszebb emlékek?
B.G: Giuseppe Tornatore velem készítette első mozifilmjét (Il camorrista), ami szerintem a legjobb munkája. Ha holnap hívna, szívesen dolgoznék vele újra. Az ember hanyatt-homlok rohan, ha tehetséges emberek hívják. Abban a szerencsében volt részem, hogy világéletemben ilyenekkel dolgozhattam. Ebben áll a titok: a munkám minősége a rendezőtől függ, hogy mit hoz ki belőlem. Ha jó vagyok, az nem pusztán az én érdemem.
filmhu: Biagio Anthony Gazzara néven született, olaszok között nőtt fel. Segített ez abban, hogy jobban életre tudja kelteni az átlagtól eltérő férfialakokat?
B.G: Orson Welles mondta egyszer: „Hova lettek a jó színészek? Az utcán kell keresni őket.” És igaza volt. Talán az olaszok természetében van valami, ami miatt ők nyíltabbak, érzelmesebbek és kifejezőbbek. Nem mondanám, hogy ez mindenképpen helytálló. De lehet, hogy igaz.
Cassavetes köre
filmhu: John Cassavetes kis „társulatának” oszlopos tagja volt. Cassavetes a fősodortól radikálisan eltérő filmkészítésbe kezdett. Mi indokolta szakítását a hagyományokkal?
B.G: John nem rendező volt. Színész, aki munkát keresett. És egy időben nem kapott. Hogy elfoglalja magát, filmezni kezdte a kollégáit. Nem volt más választása. Az egész nem tűnt többnek gyakorlatnál. Hogy a színészek se az utcán bolyongjanak dologtalanul. Nem azzal a szándékkal kezdett el rendezni, hogy auteur lesz. John egyébként utálta ezt a szót. Valósággal rühellte a kifejezést, bárki is emlegette neki. Mindig úgy gondolta, a filmet nem a rendezők csinálják, hanem a színészek. Az ő arcukból és játékukból jön létre a film, nem másból, ezért ökörség az egész szerzői filmes koncepció. Újszerű dolgokat kezdett, de nem csupán az újítás kedvéért. Az emberek érdekelték. Filmjeit az összes stúdió elutasította. De ez nem tántorította el a céljától. Elzálogosította a házát, kölcsönt vett fel. Az Egy kínai bukméker halála, a Premier, a Férjek – mind a saját pénzéből készült. Filmes akarsz lenni? Fogd a kemarát, és kezdj neki! Csak bátorság kérdése.
filmhu: Más rendezők nem haverkodnak a színészekkel.
B.G: Mert fogalmuk sincs róla, hogyan kell! Sokan közülük egész egyszerűen nem szeretik a színészeket. Az ő szemükben csak felesleges bonyodalomnak számítunk.
Mintha improvizáció volna
Peter, Ben és John a Férjek-ben
filmhu: Cassavetes hűséges volt a belső maghoz. Gena Rowlands, ön, Peter Falk, Seymour Cassell alkották az állandó társulatot.
B.G: Imádta a színészeket, nagy hitet fektetett beléjük. Ő maga is nagyszerű színész volt.
filmhu: Összejön néha velük?
B.G: Gena Rowlands-val éppen most forgattam Párizsban a Paris, Je t’aime című mozit, ami huszonöt perces részekből áll össze. Nagyon érdekes a koncepció. Egy válófélben lévő párt játszunk. Gerard Depardieu és Bob Hoskins szerepelnek még a mi epizódunkban. Peterrel pár hónapja találkoztam Kaliforniában. New Yorkban élek, ezért ritkán látjuk egymást.
filmhu: Cassavetes-szel kapcsolatban közhelyszámba megy szóba hozni az improvizációt. Hogyan forgatták a jeleneteket?
B.G: Nem szerette az ember orrára kötni, mit akar. Forgatókönyv azért nála is létezett. Elkezdtük próbálni a jelenetet, olyan sokféleképpen, hogy végül legalább tízféle verziójával rendelkeztünk. Ezekből írta meg a végleges változatot. A Férjek azon jelenetét, amikor az asztalnál énekversenybe kezdünk, teljes mértékben improvizáltuk - mert ott erre a hatásra volt szükség. De ez nem jelenti, hogy mindig így dolgoztunk. Legtöbb filmjén két-három hétig próbáltunk, hogy az úgy nézzen ki, mintha improvizáció volna. Azt akarta, hogy a színész meglepje saját magát is! A Férjek forgatása volt az, amit megint csak nem akartam, hogy véget érjen. Mi abban a filmben a szerepeinken keresztül olyan mélyreható élményeket szereztem a barátságról, hogy John, Peter (Falk) és én köztem egész életre szóló barátság fűződött.
filmhu: Kik azok a rendezők, akiket Cassavetes utódának tekint?
B.G: Nem tudom. Úgy érzem, máig senki sem ér John nyomába. Olyan ember, mint ő, nincs még egy. Ha ma vetítenek egy Cassavetes-filmet, éppúgy működik, mint régen. Mert rendkívül egyedi forgatási módszerrel és stílussal készültek. Ma is sok tehetséges filmes mozog a világban, de mindenki a maga dolgát csinálja, nem mérhetők John-hoz.
Éppúgy működik, mint régen
A Life címlapján '69-ben
filmhu: Ha nem válik önből színész, milyen hivatást választott volna?
B.G: Azt hiszem, író. Írtam is egy könyvet az életemről (In the Moment: My Life as An Actor), amit nagyon jót fogadtak. Még a finnyás kritikusok is kedvezően írtak róla. Ami nagy dolog, mert tudja milyen nehéz ezekkel az entellektüelekkel. Most egy másik könyvön dolgozom. Ez már fikciós mű. Igazából nem tudom, hogy megjelenik-e valaha, de nem is ez a lényeg. Nagyon élvezem az írást. Egy színész sok embertől függ. A festő, az író, a zeneszerző viszont nem. Reggel felkelek, átmegyek a szobán, leülök az asztalhoz, felveszem a tollat, és nekikezdek. Csak én vagyok, egymagam.
filmhu: Miről szól a könyv?
B.G: Ó, azt nem árulhatom el. Csak annyit, hogy a második világháborúban játszódik. Menet közben ötlöm ki. Fogalmam sincs, mi sül ki belőle. Azt hiszem, éppen ezt szeretem benne. Ha tudnám, hova lyukadok ki, akkor bele sem kezdtem volna. Éppígy vagyok a Donostia Életműdíjért mondandó beszédemmel: vannak gondolataim, de nem fogalmazok meg előre semmit. Szeretek improvizálni, úgy minden sokkal hitelesebb. Ha tudom, hogy pontosan mit fogok mondani, akkor az egésznek már rég vége. Amikor ott leszek a színpadon, majd keresem a szavakat. Olyan ez, mint egy Cassavetes-film!
