2002. 04. 04. filmhu
Bereményi Géza A Hídemberről, a "legnagyobb magyar" titkairól
Hétfőn mutatják be A Hídember című filmet. A Széchenyi István életéről szóló alkotást Bereményi Géza rendezi. A rendező arról nyilatkozik, milyen érzések foglalkoztatják a film elkészülte után.
Hány éve fekszik ebben a filmben?
Majdnem négy.
És ürességet érez vagy azt, most kezdődik a megpróbáltatások java?
Inkább ürességet. Olyan érzés, mint érettségi után, hogy na és akkor mi van, ha levizsgáztam. És tartok még a premierektől. Nem a közönséggel való találkozástól, hanem a protokolláris körülményektől.
Ez utóbbitól miért?
Mert kiszolgáltatott vagyok. Hallom például, hogy Lánchidat építenek az Uránia mozi előtt. Eszembe nem jutott volna. Szóval, nekem már nincs több döntésem.
Nem tart attól, hogy a két választási forduló közötti bemutató miatt a filmet kampánycélokra használhatják?
A hídember elkészülhetett volna egy-másfél évvel ezelőtt is, azonban a sok leállás miatt most végeztünk. Az ősbemutató dátumának április 8-át kijelölni kézenfekvő és méltányolandó megoldás, hiszen ez a nap Széchenyi István halálának évfordulója. A döntésbe belenyugodtam. Hozzáteszem, ennél én sem tudok jobb időpontot találni. Májusban inkább nyári mozikat játszanak, annak pedig nem lett volna értelme, hogy a filmet őszig őrizgessük. Amúgy meg úgy is minden a választásokról szól. Én nem kívánok kampánykérdésekkel foglalkozni, bízom a film saját hatásában. A film ugyanis nem más, mint hogy egy sötét moziba bezárják az embereket, ahol erősen ki vannak téve a film befolyásának. Márpedig ha egy film hatásos, akkor elérheti, hogy letöri az előítéleteket.
Március 15-én avatták a Nemzeti Színházat, s az igazgató Schwajda György nem ment el az ünnepségre. Egyesek szerint azért nem, mert nem akart politikai célú ünnepség résztvevője lenni. Gesztusa talán azt jelezte, felépítettem a teátrumot, de politikusok környezetében nem kívánok megjelenni. Mi erről a véleménye?
Minden filmnél az a rendező érzése, hogy elvették tőle. Ez akkor is így van, ha protokollközönség nézi, s akkor is, ha egy kültelki moziban vetítik. Mint mondtam, már nincs döntési lehetőségem.
Nem is zavarják A hídember körüli politikai üzengetések?
Az őrület már akkor kitört, amikor kiderült, hogy ez a film megvalósul. Egyértelműen politikai támadásnak voltunk kitéve. Az lett a feladatom, hogy ettől izoláljam a filmet. Most, hogy készen lettünk, azt remélem, az izoláció hatásos lesz. Abban pedig biztos vagyok, hogy ezt a filmet több nemzedék nézi meg. Lassan elmúlik a mostani kampányhangulat, és ott marad a film, amit unokáink is látni fognak.
Az Uránia mozi avatásán fiatal filmesek röpcédulákat dobtak le az erkélyről, amelyeken az szerepel, hogy például A hídemberre 1,8 milliárdot fizetett a kulturális tárca, miközben számos forgatókönyv vár elbírálásra, más produkciók félkészen állnak. Erről nem ön tehet, de a filmje és a neve - akaratán kívül - egy politikai-szakmai vita tárgya lett.
A fiatal filmesek helyzetéről még annyira sem tehetek, mint ők maguk. Nekem ehhez semmi közöm. És a filmnek sincs. Azt a pénzt ugyanis, amelyből A hídembert finanszírozták, a filmes szakma nem kaphatta volna meg. Azt a minisztérium más költségvetési forrásából fizették ki. Ha a Széchenyi-film nem készült volna el, akkor a pénzt másra költötték volna. Szerintem örülni kéne, hogy egy film elkészült. És nem valakik ellenére készült el.
Ez minden idők legdrágább magyar filmje. Rendezőként szabadon dolgozhatott abban az értelemben, hogy pénz, paripa, fegyver rendelkezésére állt? Ez a kiváltságos helyzet bénítólag is hathatott.
Szabad voltam a forgatás során. Kínlódós helyzet akkor adódott, amikor Can Togayjal másfél éven át írtuk a forgatókönyvet. Amikor rendezni kellett, már csak a technikai részletekre kellett figyelnem. A forgatókönyvtől nem térhettem el, ugyanis a legkisebb változtatástól is összeomolhatott volna az a tányéroszlop, amellyel egyensúlyoztam. A legnagyobb kínokat akkor éltem át, amikor elkészült a forgatókönyv, de még nem forgattunk. Sok volt a leállás, háromszor kellett teljes stábot cserélni. Ez a finanszírozás tétovázásából adódott.
Amikor az ötlet megszületett, hogy legyen film a legnagyobb magyarról, milyen megfontolások vezérelték?
Először is, hogy egy ilyen titáni életműből lehet-e jó játékfilmet készíteni? A következő kérdés az volt, mennyi időt öleljünk fel Széchenyi életéből? Végül megállapodtunk, ez az intervallum négy évtizedes lesz, harmincéves korától haláláig keressük azokat a sorsfordulókat, amelyek alapján megérthető: milyen ember volt valójában. Ritka az olyan játékfilm, amely négy évtized feldolgozására vállalkozik. S egyszersmind veszélyes játék is, mert ez már olyan roppant boltív, amely bárhol összeomolhat. A forgatókönyvnek tíz változata készült, s nehezen ment a szűkítés.
Melyek voltak a forrásmunkák?
Természetesen Széchenyi naplója, továbbá a kortársak feljegyzései, visszaemlékezései. Igen értékes anyag gyűlt össze korabeli besúgói jelentésekből is.
Hol lehetett ezekhez hozzáférni?
A bécsi levéltár a múlt század húszas éveiben nyílt meg, azóta ez az anyag hozzáférhető. Can Togay jól beszél németül és angolul, ő fordította le ezeket a szövegeket. Mondok egy másik példát. Az interneten Metternich nevére kattintva a diplomata rengeteg jelentése és személyes feljegyzése olvasható, többek között azok, amelyeket Széchenyiről, a vele való találkozások nyomán írt. Összevetve ezeket Széchenyi Metternichről írt naplórészleteivel, rendkívül érdekes összefüggésekre derült fény.
Milyen Széchenyit látunk a vásznon? Idealizált hőst vagy esendő embert?
Olyan ember lesz, akivel múlik az idő, s egyben a film ideje is. Az idő múlása abban is érzékelhető lesz, ahogy Széchenyi szerelmes, ahogy tárgyal, ahogy indulatos. Amolyan Széchenyi természetrajz-filmet csináltunk. Látjuk őt fiatal, könnyelmű, léha tisztecskeként, látjuk felelősen gondolkodó államférfiként. Az biztos: rendkívüli emberrel találkozik a nagyközönség - mert ez a film nekik készült -, hogy megismerhessék hazájuk történelmének egyik nagy alakját, akinek tettei mind a mai napig éreztetik hatásukat.
A film nyomán szakmai viták is kibontakozhatnak, főleg Széchenyi és Kossuth viszonyának ábrázolásáról. Hitelességre törekedtek, amely visszaigazolja történelmi tanulmányainkat, vagy eltoltak hangsúlyokat valamelyikük előnyére, illetve hátrányára?
Amit bemutatunk, azt hiszem, egyezik azzal, amit az iskolában tanultunk. ők ketten méltó ellenfelek voltak, akik 1848-ban szövetségre léptek, Széchenyi szempontjából kényszeredett szövetségre. Két nagyon más emberről van szó. Széchenyi arisztokrata volt, Kossuth kisnemes. Más volt a vagyoni helyzetük, ráadásul Kossuth fiatalabb is. Amikor az ország minden vármegyeházán ott volt a Széchenyit ábrázoló festmény, Kossuth akkor lett ügyvédbojtár. Kettejük világnézete is különbözött. Kossuth mindig kiélezett, kockáztatott, Széchenyi közvetíteni próbált, fontolva haladt. A filmben szerepel Wesselényi is, aki Széchenyi barátja, de aztán elhidegülnek egymástól. Batthyány és a már emlegetett Metternich alakja is rendkívül fontos, s nem hagyható ki Crescence, aki először tizenegy évig tartó reménytelen szerelem, aztán halálig tartó házastárs.
A film egyik legendája, hogy öngyilkos lesz-e benne Széchenyi?
Utolsó, döblingi éveit kétféleképpen lehet megközelíteni. Az egyik szerint ekkor a császárra veszélyes pamfleteket ír, s ugyan a lábát ki sem teszi Döblingből, de onnan szervezkedik. Végül, kétségbeesésében, kudarcot vallva véget vet életének. A másik variáció szerint egy csodálatos gyógyulás következtében tiszta elmével dolgozik a tébolydában, s tudatosan harcol a kormány ellen. A közül kellett tehát választanunk, hogy Széchenyi depressziósként áldozata lett-e saját politikájának, vagy kiváló debattőrként az utolsó pillanatban is méltó ellenfele a császári dinasztiának. Olyan ember tehát, aki úgy szól bele a politika játszmáiba, hogy tevékenysége a halál közelsége ellenére is hasznos a hazájának. Elárulom, mi az utóbbit választottuk. Döblingi éveit ragyogó fegyvertényként mutatjuk be. Széchenyi ellen ekkor nyomozás folyik, komoly apparátus kutatja, ki írhatta azt a veszélyes, a császárt bíráló könyvet a magyarok nevében, amely Európa összes követségére eljutott.
Mintha itt többféle műfaj keveredne...
A kezdet valóban olyan, mint egy Gérard Philipe-film, nyár van, romantika, könnyű szerelmi intrikák. Amikor elszánja magát a cselekvésre, Vernét idéző, felfedezésre váró világ tárul elénk. Aztán sötétedik a politika ege, a reformkorral előlépnek a tömegek és a politikai ellenfelek, s amikor kitör a forradalom, és cselekedni kell, road movie-vá válik a história. Végül az összeroppanás, amelyet az imént említett detektívtörténet követ.
Tehát, hogy öngyilkos lesz-e a filmben, majd a vetítőben tudjuk meg?
Így van. Hozzáteszem, halálát úgy ábrázoljuk, mint ami tudatos cselekedet volt a részéről, tudva, temetésének hatása az lesz, hogy felrázza az országot. Hadd mondjam el, hogy Széchenyi Döblingben egy színes papírból készült bohócsapkát hordott. Ezt sokan elméje elborulásának tudták be. Nemrég tudtam meg, hogy Angliában ezt akkor hordják még ma is, amikor valaki beteljesít egy fontos fogadalmat. Szerintem Széchenyi azért hordta a sapkát, hogy önmagának jelezze: nem hagyja el Döblinget, és készen áll a harcra, az utolsó játszmára.
A címszereplő Eperjes Károly. Színészi kvalitásai nem vitathatók, de nem akadályozta a munkát politikai szerepvállalása, hogy egy interjúban azt mondta: Kossuth miatt volt Trianon? És hogy közel áll Orbán Viktorhoz?
Károly politikai kötődése nehezítette a munka hitelét, de amikor a felvevőgép működni kezdett, minden megváltozott. Felkészült volt és elhivatott. A forgatás szüneteiben volt magánvéleménye, amitől nehezebb lett a kapcsolatunk, de a munka során a konfliktusok elsimultak.
Nem próbálta meggyőzni, legalább a forgatás idején ne politizáljon?
Volt ilyen, de volt más is. Például egymás kritizálása. De óriási erőbedobással vettünk részt A hídember forgatásában, s ma már talán mindketten hálát érzünk, hogy együtt alkottunk valami maradandót. Ma sem tudnék helyette jobb vagy más Széchenyit választani.
Gondolt arra, hogy az Orbán Viktorral történt találkozója után a jelenlegi kormánypártokhoz kötik a nevét?
Nem politikus vagyok, s nem érdekelnek ezek a vélemények. Azok politizálnak, akik ilyeneket mondanak. Engem nem a politika, hanem Széchenyi érdekelt. A hatalom és a művész viszonyában segítségemre vannak klasszikus példák: Michelangelo, hogy egy gigászit említsek vagy akár Bulgakov. Számomra ebből az a tanulság, hogy a művek maradnak.
Mi a következő terve?
Zalaegerszegen szeretném megrendezni a Lear királyt Sinkó Lászlóval. Amikor Sinkó nemrég megkérdezte, hogy tényleg lesz-e ez a dolog, azon kaptam magam, hogy azt mondtam: Laci, részemről nincs más kiút.
A forgatása során eszébe jutott, hogy Széchenyinek tetszene-e, amit látna?
Amikor mélyponton voltunk, Can Togay azt mondta, kiderül, mit akar Széchenyi. Ez a film ugyanis még soha nem születhetett meg, mert Széchenyi egyik eddigi rezsimnek sem volt kedvence. Most azonban elkészült, lehet, néhány hét múlva erre már nem lett volna lehetőség. Aztán ahogy dolgoztunk, elkezdtük őt felelőssé tenni: akar-e egyáltalán életre kelni. Szinte spirituális kapcsolat alakult ki köztünk. A film elkészült, tehát Széchenyi István életre akart kelni. Így vagyok ezzel.