A Panorama programban kapott helyet Kitty Green The Assistant című thrillere, ami egy befolyásos médiamogul fiatal asszisztensének egy napját követi végig. A produceri álmokat dédelgető Jane (Julia Garner) két hónapja dolgozik egy produkciós cégnél, reggel ő érkezik elsőként, szétosztja a napi beosztást, kávét főz és görnyed a fénymásoló felett. Két férfi kollégája folyamatosan szekálja és kellemetlen feladatokat ruház át rá, a feleség csitítása mellett neki kell fogadnia az irodából ki-be sétáló gyönyörű lányokat, és végignézni, ahogy mindenféle bonyolult szerződéseket dugdosnak az orruk alá. Egyre nyilvánvalóbbá válik számára, hogy mi zajlik a főnök ajtaja mögött, de bárkivel próbál róla beszélni, nem foglalkoznak vele. A kollégák megszokták és már csak nevetnek rajta, ahogy a negédes HR-es, aki kedvesen végighallgatja és elhessegeti.
Bár Kitty Green drámájában konkrétan nem nevezi meg, a körülményeket tekintve nem is kérdés, hogy a főnök karakterét a napokban bíróság által is bűnösnek ítélt Harvey Weinsteinről mintázta. A befolyásos producer évtizedeken át tartó szexuális zaklatásai 2017-ben kezdtek kiszivárogni a nagyobb nyilvánosság elé, ennek hatására alakult meg a MeToo mozgalom is, ami számtalan más zaklatási botrányt robbantott ki világszerte, a filmiparon kívül is. Az, hogy milyen rengetegen tudtak a férfi mocskos ügyeiről (és általában a hasonló esetekről), hányan hunytak szemet felette vagy elviccelték a dolgot, a botrány egyik legsúlyosabb felfedezése volt.
Julia Garner a The Assistant című filmben (fotó: Berlinale, Forensic Films)
Julia Garner több sikeres sorozat (Ozark, Americans, Girls) és néhány függetkenfilm fő- és mellékszerepében is feltűnt már, de ilyen komoly és aktuális szerepet talán még sosem kapott. Törékeny vonásai miatt különösen testhezálló szerep számára az ártatlan asszisztens, akiben még van lelkiismeret, még nem törte meg a rendszer. A cégbe munkalehetőséggel becsábított lányokkal ellentétben a szamárlétra legaljáról próbál karriert építeni, de a nap folyamán egyre kiábrándítóbb és félelmetesebb lesz a közeg, ahova tartozni szeretne. Remek döntés a rendező részéről, hogy nem csak nevet, de testet sem ad a szörnyetegnek, csak a hangjával van jelen, árnyékként borul rá a lányra, és a szemében lévő rettegéssel tökéletesen leírja, milyen ember van az ajtó túloldalán, és sok más hasonló munkahelyen, szerte az egész világon. A precízen, középre vagy szimetrikusra komponált képek és a rutinná váló feladatok egy olajozott gépezetnek mutatják be a céget, ami valójában belülről rohad.
A román új hullám jeles képviselője, Cristi Puiu egy három órás filmet hozott magával a fesztiválra, ami nem újdonság a részéről: az irányzatot elindító, kiváló Mr. Lazarescu halála és a Cannes-ban versenyző Sieranevada is közel 200 perces volt. Az említett két film a mai Romániában játszódik, egy gyászoló család és egy orvostól-orvosig küldözgetett férfi történetét járja körbe, a Malmkrog viszont egészen a 19. századik visszaugrik. Két előkelő hölgy és egy úr érkezik látogatóba egy arisztokrata villájába (nincs kimondva, de ezt a települést németül Malmkrognak hívják, magyarul Almakerék), hogy finom ételek és italok mellett életről, halálról, vallásról vagy Európa helyzetéről beszélgessenek, hihetetlen részletességgel és intenzitással. Közben folyamatosan mozgolódik körülöttük a cselédség, élükön Istvánnal (Téglás István) aki minden pakolást, tálalást precízen levezényel, ápolja a fekvőbeteg századost és a szolgák közt is rendet tesz.
Malmkrog (foto: Mandragora, Berlinale)
Puiu jelentős kihívás elé állítja a színészeit azzal, hogy gigantikus mennyiségű szöveget mondat el velük, melyekhez Vlagyimir Szolovjov orosz filozófus három írását vette alapul. Csak dicsérni lehet a kitartást és türelmet, ahogy egyik szalonból a másikba átfáradva tökéletes átéléssel és intenzitással visszamondják Szolovyov szavait politikai impotenciáról, moralitásról, halálról, és az antikrisztus eljöveteléről - az utóbbi beszélgetés három fogáson keresztül zajlik. A viták néha hangosabbak, aztán elcsitulnak, meggyőzik egymást vagy egy külső incidens megakasztja a társalgást. A tételek közül kiemelkedik az egyik vendég lelkes beszámolója Európa akkori helyzetéről, és arról, hogy a világ összes országa valójában a kulturális fellegvárhoz, a szellemi és erkölcsi magaslatokban kiemelkedő Európához akar tartozni. Ez a pár hete életbe lépett Brexit miatt különösen aktuális monológ, a mai európai viszonyok éles kritikája.
Téglás István (középen) a Malmkrog című filmben (fotó: Mandragora, Berlinale)
A rendező nem csak a színészeit, hanem minket, a nézőket is folyamatosan kihívások elé állít: a film hosszával, illetve a beszélgetések értelmezésével, amit a 19. századi nyelvezet mellett az is megnehezített itt Berlinben, hogy a francia, orosz és német nyelvű szöveget angol feliraton keresztül kellett befogadni és értelmezni. Az intellektuális élmény mellett a Malmkrog vizualitása is emlékezetes. Az előkelő villát csak egy-egy festői téli tájképért hagyja el, minden más a házon belül zajlik, az elegánsan berendezett terek fontos részét képezik a történet folyásának. A világlátott értelmiségi embereket fizikailag leválasztja a való világtól, az idő odabent kitágul, lelassul, egy ponton még egy drámai csavarral előre is vetíti a szereplők jövőjét. A háttérben mozgolódó cselédség az úri társaság minden tevékenységét végigkíséri, egyetlen vendég se húzza ki magának a székét, nem fújja el a gyertyát, vagy tölt magának az asztalon lévő kancsóból. A két társaság egymás melletti létezését Tudor Vladimir Panduru operatőr kamerájának mozgása is megerősíti, sose hagyja, hogy elfeledkezzünk a szolgákról, akik végső soron mindent irányítanak ebben a házban. Az összes beszélgetésnél ott van valaki, aki kiönti a teát vagy elvesz egy tányért, a kamera pedig finoman leköveti ezeket a mozdulatokat, aztán visszahelyezi a fókuszt az asztaltársaság arcaira.
Ha a cselekményt nézzük, a több fejezetre osztott filmben István, a cselédek vezetőjéé a legizgalmasabb, nem csak a magyar vonatkozása miatt. A maratoni mennyiségű szöveg mellett lenyűgözően hat István szigorú figyelme a részletekre, és persze az sem mellékes, milyen jó érzés a francia monológok sűrűjében egy pár magyar szót hallani.
A filmeket a 70. berlini filmfesztiválon láttuk, tudósításunk folytatódik.
