A tavalyi berlini beszámolómat is hasonló felhanggal kezdtem, nem is akarok sokáig ennél a nyilvánvalóan igazságtalan összehasonlításnál időzni, viszont ami tavaly csak egy sokkoló benyomás volt számomra, az idén már nyilvánvaló ténnyé vált: a filmfesztiválok (és ily módon természetesen maguk a filmek is) akkor életképesek, ha határokat áttörő interkulturális párbeszéd beindítására képesek.
 |
| Az európai filmipar egyik legnagyobb seregszemléje |
Mind esztétikai, mind gazdasági értelemben efelé tart a filmművészet; a költségek optimalizálása érdekében koprodukcióban érdemes gondolkozni, a forma és tartalom egyaránt érthető és érdekes kell, hogy legyen a résztvevő országok nézői számára. Ennek következtében -- végigtekintve a Berlinale programján -- kevés önmagért való filmet látunk. Ezt a jelenséget persze több szempontból lehet kritizálni: számtalan tézisdarabot, koprodukciós és uniós pályázatokon hangzatos, vásznon viszont szegényes darabot termel ki a rendszer, viszont egyúttal rendkívül céltudatos filmeket is látunk.
Berlinben a reptértől a Potsdamer Platzig minden a filmfesztiválra hívja fel a figyelmet -- nem lehet nem észrevenni, hogy Európa egyik legfontosabb filmes eseményét látják vendégül -- Budapestnek lenne mit tanulnia, és nem elsősorban az anyagi ráfordítást illetően. Ám mégsem ez a legnagyobb különbség a hazai filmszemléhez és egyéb fesztiválokhoz képest, hanem az, hogy a Berlinalén egy rendkívül tudatosan végiggondolt, sokrétű programot prezentálnak -- többféle szubkultúrát és a nagyközönséget egyaránt megszólítva.
 |
| Többféle szubkultúra és a nagyközönség egyaránt |
Idén a már hagyományosnak tekinthető Teddy-díj mellett, amelyet a legjobb meleg-témájú filmnek adnak már évek óta, a Kulinarisches Kino sorozat keretében az étellel, élelmiszerrel kapcsolatos mozikat mutatnak be, beszélgetésekkel fűszerezve. Minden elképesztően trendi és politikailag korrekt, néha már fullasztóan az; csodálom, hogy a gazdasági válság számára nem nyitottak külön kategóriát. Annál többet beszélnek róla. "A piac újra csendes" - forgatja ki Remarque regénycímét az egyik helyi lap: a Berlinalén hagyományosan megrendezett European Film Market elnevezésű filmvásárról érkező hírek tanulsága szerint egyre nehezebb üzletet kötni, sokan úgy vélik, a recesszió miatt a cannes-i Marche du Film-en már alig lesz élet.
A Kulinarisches Kino-sorozat nyitófilmje a Food Inc. volt, amely az előttünk álló időszak Super Size Me-je vagy Fahrenheit 9/11-e; Robert Kenner filmjével nem kevesebbet vállal, mint az amerikai élelmiszeripari multik kétes ügyeinek leleplezését, ennek megfelelően inkább a Fair Trade farmerek propaganda-kiáltványaként értékelhető, mint klasszikus értelemben vett dokumentumfilmként. Egyáltalán: tudomásul kell vennünk, hogy Amerikában egészen más elvárás övez egy dokut, mint Európában -- nem elvárás az objektivitás, inkább egy határozott állításra épített erősen szubjektív oknyomozást látunk a Food Inc. esetében is.
 |
| Minden a filmfesztiválra hívja fel a figyelmet |
Bejárjuk az embertelen csirketelepeket, látjuk, hogyan tömik teli mesterséges tápokkal a szarvasmarhákat, interjúkat hallgatunk megzsarolt farmerekkel, akik a multik beszállítóiként nem engedhetik meg maguknak, hogy ne génmanipulált táplálékkal tömjék teli állataikat -- az egész mögött a politika és az üzlet világ összeesküvése áll. Velük szemben állnak a "bezzeg" farmerek, akik fair trade alapon, őstermelőként ideális körülményeket biztosítanak az állatoknak, és egy lassan kialakuló üzleti modellben úgy néz ki, meg is találják a számításukat. Mi, fogyasztók pedig talán nem fogunk háromfejű gyerekeket nemzeni.
A fent említett aljasságok leleplezése természetesen minden jó érzésű ember számára kötelezően támogatandó tett, éppen az a probléma a filmmel, hogy a leleplezésen kívül nem képes a témához hozzáadni egyebet, illetve maga a leleplezés sem olyan hatásos -- jó érzésű néző ismeri már ezeket a sokkoló képsorokat. Mégis azt gondolom, hogy a film nagy médiatámogatottságot élvez majd, és ily módon hasznos lehet -- nincsenek öncélú alkotások, ugyebár... Gondolom ezt azért, mert már Al Gore környezetvédő doksija kapcsán is teli voltam kételyekkel, közhelyesnek és laposnak tartottam, aztán mégis minden díjat megkapott, aminek következtében a fontos téma bekerült a diskurzusba.
 |
| Egyre nehezebb üzletet kötni |
Már vártam, hogy a filmet követő fogadáson szép nagy bratwurstokat kínálnak kólával, ehelyett egy decens biolevest kaptunk -- így az alkotók mégiscsak következetesebbek, mint Al Gore, akinek villája és magánrepülője önmagában megoldaná néhány budapesti kerület energiaellátását.
A Berlinale tehát, hasonlóan a többi nagy fesztiválhoz, elszántan keresi a film és a társadalom közötti kapcsolatot, politizál, minden áron szeretné a film egyfajta funkcióját megtalálni. Ez, mint írtam, sok szempontból jó, viszont talán éppen a játékfilmes verseny szenvedte meg idén ezt a határozott törekvést. Erről részletesen a következő részben számolok be.
|
| "A piac újra csendes" |
