Most 30 évvel később Fatih Akin, Wolfgang Becker, Sylke Enders, Dominik Graf, Martin Gressmann, Christoph Hochhäusler, Romuald Karmakar, Nicolette Krebitz, Dani Levy, Angela Schanelec, Hans Steinbichler, Isabelle Stever, Tom Tykwer, Hans Weingartner fogtak össze, hogy 60 évvel a II. világháború vége, 40 évvel a 68-as diákfelkelések, 30 évvel a 77-es német tavasz és 20 évvel a berlini fal leomlása után elmeséljék, hogy látják a mai Németországot. Minden rendező a maga módján interpretálta és a saját szűrőjén keresztül mutatta be hazáját; ki absztraktul, ki konkrétan, ki experimentálisan, ki dokumentumfilmesen szólt bele az alkotásba.
|
| Németország volt már jobb passzban is |
Angela Schanelec kamerája napfelkeltekor, szavak nélkül pásztázik az épp ébredező Berlinben és környékén. Fatih Akin (A fallal szemben) a zsurnalista szemléletmódot választva egy fiktív beszélgetést rögzít Murat Kurnaz – a guantánamói táborból szabadult, német állampolgár, állítólagos terrorista és egy újságíró közt arról, lehet-e az őt meg nem védő német államnak és a letartóztatásért felelősöknek megbocsátani. Nicolette Krebitz azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha ma egy 20 és 30 közti nő egy szeánszon összetalálkozna Ulrike Meinhoffal és Susan Sontaggal. Krebitz érdekes kérdéseket feszeget a modern női szereppel és az anyasággal kapcsolatban.
Hans Weingartner (Edukators) a nemzetbiztonságiaknak mutat fricskát, arcunkba nyomva a kérdést, mennyire valós a szólásszabadság egy olyan országban, ahol még ma is több millió embert figyeltet meg a Nemzetbiztonsági Hivatal. Romuald Karmakar révén egy berlini pezsgőbárba látogatunk el, ahol a tulajdonos Ramses mesél kendőzetlenül a fél életüket előírásos rendben, szigorú szabályok közt eltöltő német hivatalnokok meglehetősen perverz szexuális szokásairól. Wolfgang Becker (Good bye Lenin!) a több sebből vérző német gazdaságot helyezi a műtőasztalra egy romos kórház színfalai közt.
|
| A gyászos hangulatot Dani Levy filmje oldja |
Nem túl rózsás a kép, és az benne a faramuci - a magyar néző óhatatlanul hazagondol -, a film címe akár Magyarország 09 is lehetne. Nem mintha a németek a világ legoptimistább nemzete lenne, de ez a pesszimista közhangulat, ami nálunk 60 éve tart, nekem a németek vonatkozásában nagyon új.
A gyászos hangulatot Dani Levy (Mein Führer) kisfilmje oldja. Levy kisfiát röpteti meg Németország felett, jómaga pedig hangulatjavító folyadékot kortyolgat, hogy rózsaszínben, azaz olyannak lássa a világot, amilyennek szerinte lennie kéne. Tom Tykwer groteszkjében egy városról városra, kontinensről kontinensre röpködő, az egyenhotelszobákban töltött egyformán magányos éjszakáktól és a minden Starbucks kávézóban kapható egyen-Lattétől becsavarodni látszó üzletember egyhangú életét mutatja be Benno Fühmann-nal a főszerepben.
