A Grand Budapest Hotel történet a történetben, mégpedig hatványozottan. A film elején egy egyetemista lány csap fel egy könyvet, amelynek a címe: A Grand Budapest Hotel. Ezután megelevenedik a narrátor figurája (Tom Wilkinson), aki egy nyolcvanas évekbeli enteriőrben mesél a kamerának arról, hogyan keletkeznek írásainak történetei, szereplői. Nem neki kell őket kitalálnia, hanem maguk a szereplők találják meg őt a történetükkel. Mindennek hamarosan bizonyítékát is látjuk, hiszen időutazással a hatvanas évekbe, egy elképzelt országba röppenünk, álomszerű alpesi tájra, ahol egy letűnt kor mementójaként hatalmasodik a kopott, de még mindig grandiózus fürdőhely, a Grand Budapest Hotel .
Itt, a magányos szívek szállodájában látjuk viszont a névtelen írót, ezúttal fiatal kiadásban (Jude Law). A Budapestben minden vendég egyedül teng-leng céltalanul. Ő is felesleges emberként unatkozik egészen addig, amíg fel nem figyel egy rejtélyes úrra, akit megmagyarázhatatlan szomorúság leng körül. A portás elárulja az írónak, hogy a titokzatos úr a szálloda tulajdonosa, mesésen gazdag, mégis a legkisebb, legnyomorúságosabb cselédszobában száll meg a tetőtér lépcsőfordulójában. Később meg is ismerkednek egy kádfürdő során, amely a Gellért szálló 90-es évekbeli állapotaira emlékeztet a kopott zománcú, repedt csempéivel. Maga a szomorú úr kezdeményezi a beszélgetést a szomszéd kádból átkiabálva. Ínyenc vacsorához ülnek le, ahol a tuljdonos, Musztafa (F. Murray Abraham) mesélni kezd, a harmincas évekbe, egy újabb történetbe kalauzolja az írót, a Grand Budapest Hotel fénykorába, amikor még létezett Zubrowka állam, amit az 1932-ben kitört háború törölt el.
Ebben a csodálatos világban minden úgy nézett ki, mint egy nagy esküvői torta, a szálló rózsaszín volt és cirkalmas díszekkel teli, a londínerek is pasztellszínű szalonkabátot hordtak, vígan zajlott az élet és dekadens pompa uralkodott. Mindennek a középpontjában pedig a főportás, a sima modorú, vérprofi Mr. Gustave (Ralph Fiennes) állt, aki a maga tökéletességével minden vendéget boldoggá tett, de legfőképpen az öreg, szőke, gazdag és követelőző hölgyeket. Színrelép maga Musztafa is, itt még fiatal fiú, aki nemrég érkezett Zubrowkába menekültként. Londínerként kezd a hotelban dolgozni (igen, már ekkor is övé a puritán kis padlásszoba), és maga Mr. Gustave veszi pártfogásába, kitanítva a szakma minden csínjára-bínjára.
Mr. Gustave barátnőinek egyike, az ősöreg, ám annál kéjsóvárabb Madame D. (Tilda Swinton) a történet elején épp hazaindulóban van, aggodalmasan búcsúzik az odaadó dzsigoló szerepét játszó Gustave-tól. Egy hónappal később jön a hír, hogy a Madame-ot holtan találták: megmérgezték. Mr. Gustave, akiről kiderül, hogy valóban őszintén szereti a pártfogásába vett idős hölgyeket, azonnal megrendülten indul ravatalához. Musztafát is viszi magával. Eseménydús, a náci Németország viszonyait idéző vonatútjuk során mester és tanítványa igazán közel kerül egymáshoz. Mr. Gustave még a helyi erőszakszervezet rasszista tagjaitól is megvédené az arab Musztafát, mire fel őt magát is meg akarják verni. Szerencsére felbukkan a parancsnokuk (Edward Norton), egy régi, hálás szállóvendég. Közbelép, megmenti az utazókat, akik így akadálytalanul folytathatják útjukat Madame D. erdélyi várkastélyt idéző otthonába. A végrendelet felolvasása közben mintha egy Agatha Christie-krimibe csöppennénk: pénzsóvár, buta és gonosz rokonok sorakoznak fel, de van itt brutális verőlegény (Willem Dafoe), hűséges szobalány (Léa Sedoux) és a végsőkig lojális komornyik (Mathieu Amalric) is. Kiderül persze, hogy volt másik végrendelet is, ami elveszett.
Felgyorsulnak az események. Mr. Gustave-ot csalással gyanúsítják, el kell lopnia a végrendeletben ráhagyott, szimbolikus reneszánsz festményt, ezután a gyilkossággal is őt vádolják, menekülni kényszerül, de elfogják, börtönbe kerül, ahonnan csodálatos módon megszökik… Még sorolhatnánk a viszontagságokat, amelyeknek során gyors egymásutánban bukkannak fel a filmet fémjelző hatalmasnál hatalmasabb sztárok, mindegyikük egy-két perces (esetleg másodperces) mikro-szerepben. Jeff Goldblum magyar nevű karaktere, Kovács úr tisztességes ügyvéd, Mr. Gustave rabtársát Harvey Keitel, a viszontagságos menekülés során üldözőjét Adrian Brody, segítőit pedig Bill Murray, Owen Wilson és Jason Schwarzman alakítja.
Az amúgy is kissé gyenge lábakon álló történet kimenetele sajnos unalomba vész. Sokkal inkább velünk marad viszont a letűnt világot romantikusan ábrázoló vizuális világ, a téli csodaország, amely kicsit olyan, mint egy szürreális Andersen-meseillusztráció, a csak Wes Andersonra jellemző látvány, a furcsa kis apróságok és a zene által megerősített egyedi hangulat, a humoros, olykor groteszk részletek és kulturális utalások, a hirtelen félelmetesre felgyorsított mozgások, a szokatlan formátumú, majdnem négyzet alakú kép - ezektől lesz végig nézhető és kellemes élmény a film. A részletek azonban sajnos nem állnak össze egésszé, a sztori maga hamar érdektelenné válik. Egész egyszerűen nem érdekel, mi fog történni.
Wes Anderson a filmet követő sajtótájékoztatón elmondta, hogy nemrég fedezte fel Stefan Zweiget és megragadta az író közép-kelet-európaisága, műveinek Monarchia-beli hangulata - ezért is választotta a Grand Budapest Hotel nevet. Nem valószínű, hogy a rendező ismerné Krúdyt, de lehet, hogy megpróbáljuk elküldeni neki A vörös postakocsit. A Grand Budapest Hotel mind hangulatában, mind karaktereiben meglepően sokszor juttatja eszünkbe az ízig-vérig budapesti író által megteremtett világot: a szomorú úr, aki egykor nagyon szeretett; a nőimádó, romantikus, de hamar unatkozó amorózó; az ártatlan, ifjú szerelmesek, Musztafa és arája, Agatha (Saoirse Ronan) tragikus kimenetelű története; a szerelemre éhes gazdag, idős, túlékszerezett asszonyok; a szálloda vendégeinek és alkalmazottainak bensőséges viszonya; a barokkosan túlburjánzó elemek, az érzékekre ható részletek, illatok, jó ételek, borok felsorakoztatása; az általános dekadencia, valamint a mindent átható nosztalgia Szindbád, Rezeda Kázmér és a többiek világát juttatja eszünkbe - csak éppen semmiféle mélység nincs mögötte.
A mozaikdarabkákból nem áll össze egyetlen nagy kép és az egész üres, tartalom nélküli marad. A végén csak nézünk magunk elé, hogy mindez a hatalmas erőbefektetés (sőt, ami a sztárfelhozatalt illeti, egyenesen erőfitogtatás) mégis mire volt jó.
