A Berlinale Panorama szekciójának célja: hídépítés az alkotói film és a közönség között. Itt, a Panorama programjában mutatták a I am Michaelt, amely megtörtént eseményeken alapszik. A film Michael Glatze történetét dolgozza fel, aki melegjogi aktivistából és homoszexualitását nyíltan felvállaló újságíróból lett nős lelkipásztor, akinek az az egyik életcélja, hogy a hozzá forduló melegeket “meggyógyítsa”, azaz a heteroszexuális élet választására vezesse rá. A rendező, Justin Kelly meleg, ennek ellenére sikerült elfogultság nélkül ábrázolnia azt a 180 fokos fordulatot, amit a James Franco által alakított főhős tett: nem ítélkezik, hanem csak megmutatja azt az utat és pszichológiai folyamatot, amelyen Glatze végigment.
James Franco és Zachary Quinto az I am Michael egyik jelenetében
A nyitójeleneten kívül, amelyben már keresztény lelkipásztorként láthatjuk a főszereplőt, végig kronológiai sorrendben mutatja meg az eseményeket. A rendezés jó egyensúllyal, átgondolt dramaturgiai fordulatokkal vezeti a történetet, bár néhol kissé szájbarágósan magyarázzák el a nézőnek a főszereplő blogjának szócsövén keresztül, hogy mi is történik pontosan. James Franco hitelesen és tömérdek apró rezdüléssel alakítja az eleinte felszabadultan boldog, majd egyre inkább szorongó, a kárhozattól rettegő, meggyötört embert, aki végül a kereszténységben talál békét és megnyugvást.
Variációk Tarot-kártyákra
Azért James Francón kívül is van miről beszélni Berlinben. A Berlinale versenyprogramjában vetítették a várva várt Knight of Cupst, Terrence Malick Tarot-kártyalapok alapján fejezetekbe rendezett, szimbolista, enigmatikus művét. A Christian Bale alakította forgatókönyvíró, Rick kicsit a mi Szindbádunkra emlékeztet, de rokona A nagy szépség római írójának is: már mindent megkapott az élettől, felesleges emberként sodródik partiról partira, penthouse-ból penthouse-ba, egyik tökéletes Barbie-testű nőtől a másikig. Keresi a lényeget, az élet értelmét, útja hedonizmussal van kikövezve. Időről időre felmerül az igazi érték ígérete is: az egyik ilyen a felesége, akit Cate Blanchett alakít megrendítő természetességgel és egyszerűséggel. Vele úgy tűnik, sikerül megtalálni a választ az élet kérdéseire. De Rick mégsem horgonyoz le mellette, hanem csak sodródik tovább a modellek világában, míg eljut egy másik nőhöz, aki elhozhatná a megoldást: Natalie Portman karaktere más felesége ugyan, de terhessége reményt jelenthet a gyökértelen hősnek. Ő azonban ezt az esélyt is hagyja elveszni, és csak halad tovább végtelen, kívülről irigylésre méltó, valójában üres és reménytelen útján.
Nézz bele a filmbe!
A soha meg nem nyugvás, űzöttség érzését remekül adják vissza a kézikamerával felvett, zaklatottságot sugalló, gyakran álomszerű képek, amelyek alatt hangalámondással ismerjük meg a főszereplő reflexióit. Christian Bale a sajtótájékoztatón az egyik újságíró őszinte kérdésére (“ön tudja, miről szól ez a film?”) elmondta, hogy először ő maga sem tudta, miről lesz szó, nem volt előre megírt szövege, és a forgatáson soha sem mondta el neki a rendező, hogy mit is fog csinálni pontosan: Malick állandó meglepetéseket vetett be, így érte el, hogy főszereplőjének reakciói különösen hitelesek legyenek.
140 perces hullámvasút
A versenyprogramból egy német filmet is érdemes kiemelni. A Victoria (egy éven belül ez a harmadik film ezzel a címmel, de nem azonos sem a magyar-svájci Viktóriával, sem a Titanic fesztivált megnyerő, bolgár Viktoriával) két szempontból is különleges. Az egyik a vágás, illetve annak teljes hiánya: a film 140 perc hosszúságú, és egyetlen vágás nélkül készült, ami hihetetlen szakmai bravúr mind a rendező, mind a színészek, de az egész forgatócsoport teljesítménye szempontjából. A másik különlegesség pedig a film közepén bekövetkező műfajváltás, amelyre egyáltalán nem számít a néző. A Victoria romantikus történetnek indul, amelyben a Berlinbe szakadt magányos spanyol lány végre társaságra lel. A szórakozóhely előtt megismert négyfős fiúcsapat egyik tagjával egymásra találnak, és mikor végre kettesben maradnak, minden adott egy idilli, cukisággal vegyített, megható szerelmes történet kialakulásához. A banda három másik tagja azonban visszatér, szétrobbantva a kedves szavakkal, zongorázással és ártatlan gyöngédséggel teli jelenetet, és ekkor a film hirtelen sodró erejű thrillerré válik, és kezdetét veszi egy rémálomszerű ámokfutás. Az események sorozata által bábként rángatott szereplők visszafordíthatatlan döntéseket hoznak, ami iszonyú következményekkel jár mindannyiuk számára.
Nézz bele a filmbe!
A katalán Laia Costa ezer különböző arccal alakítja Victoriát: egyszerre finoman gyönyörű, máskor átlagos, de néha talán csúnyának is mondható – mindenesetre nem riad vissza attól, hogy megmutassa szépséghibáit. A szemeiből olyan fáradtság sugárzik, hogy azon gondolkoztunk, vajon hány napig nem aludt a forgatás előtt, hogy ezt a végsőkig kimerült formát ilyen hitelesen hozhassa. Tökéletes pontossággal ábrázolja, hogy milyen lelki folyamatok során jut el oda egy intelligens és szép, de magányos, az élet több területén kudarccal és visszautasítással találkozó ember, hogy egy óra leforgásán belül végzetes döntéseket hozzon és olyan helyzetekbe keveredjen, amilyeneket korábban el sem tudott volna képzelni. A bravúrosan megrendezett, rohanó, hullámvasutat idéző képi világú filmet sokan máris Arany Medve-esélyesként emlegetik.
