Mi ez az egész? Harmadik részéhez ért sorozatunk, amelyben a közelmúlt magyar filmjeinek legerősebb jeleneteit keressük. Az első részben Az unoka feszült telefonbeszélgetésének forgatásáról Deák Kristóf mesélt, majd Nagy Dénest faggattuk arról a jelenetről, amikor a Természetes fény című alkotásában felgyújtják a pajtát.
A jelenet leírása: Larry (Vilmányi Benett) és Csala Do (Onofer László) a vetélkedő elvesztését követően a felkelő nap sütötte Keleti pályaudvar előtt próbálják összeszedni a klasszikus „bocsi nincs egy kis apród” stratégiával a vonatjegyre valót. Séta közben főhősünk meglátja a film közepén feltűnt, Larry feliratot viselő vonatkocsit, megáll, röviden megnézi, majd kimegy a képből. Még pár másodperc erejéig látjuk a kocsit, majd a szomszédos vágányra beérkező vonat eltakarja és a kép elsötétül.
És mi ebben a jó? A Larry kapcsán sokan beszéltek arról, milyen remekül kerülte ki a kliséket, és kétségtelen, hogy a film egyik, ha nem a legbravúrosabb húzása a film befejezése. Egyedi, komplex, erős atmoszférájú jelenet, amiből az oldottság és a humor sem hiányzik. Habár a versenyt nem sikerült a Larry – Csala Do párosnak megnyernie, a Keleti előtti önfeledt kéregetés egy barátság kezdetét jelentheti. Bernáth Szilárd filmjének két igazán jellegzetes technikai eszköze a fináléban is fontos szerepet kap: az ugróvágások, illetve a kis mélységélesség itt is megjelenik. Előbbi, főhősünk dadogására rímelve, az A38-as hosszú beállítás után ismét visszatér, utóbbi pedig fókuszban tartja a két szereplőt, elmosva a pályaudvart körülvevő környezetet, hiszen a Larry mégiscsak címszereplőjének személyes drámája. Erősen improvizatív jelenet, amelyre még 10-20 év múlva is emlékezni fogunk.
A rendezővel és a főszereplővel podcastoltunk is.
Kifejezetten szokatlan jelenet a film lezárása, ahogy Benett és Csala Do a Keleti pályaudvar előtt kéregetnek. Mikor találtad ki, és miért lett ez a vége?
A tehetségkutató döntője, mint nagy megváltás, fájóan hamis megoldással csábított, a fatálisan tragikus vég viszont túlságosan modernista állításnak bizonyult, ezért volt szükség a tisztán emberi, realistább, ironikus zárlat megtalálására.
A kéregetés alapötlete viszonylag régen felmerült bennem. A kielégítő záráshoz először meg kellett tudnunk, hogy mi történt a tehetségkutató döntőjén, és attól kezdve, hogy megtudjuk, vesztettek, hogy elbukták céljukat, egy nagyon érdekes helyzet jön létre, hiszen kettejük kapcsolata tét nélkülivé válik. Addig nem tudjuk pontosan, hogy érdekkapcsolat-e, használják-e csak egymást, a tesózás csak felületes póz, vagy tényleg ott rejlik kapcsolatukban az elfogadás és a testvériesség keresztényi ígérete. Az volt a feladatunk, hogy a kéregetés alapvetően improvizatív koreográfiájába belerakjunk két drámai állítást: Larry új viszonyba kerül a dadogásával, illetve elindul a barátság megváltó aktusa.
Larry végre képes nevetni azon, ha valaki kicsúfolja a dadogásáért. Ez az új viszony?
A dadogás kigúnyolása mint megváltó aktus, azt hiszem Gergő (Nagy V. Gergő - a film dramaturgja és társírója - a szerk.) ötlete volt, ez azért fontos gesztus, mert a barátság valahol azt jelenti, hogy valakit annyira közel tudsz magadhoz engedni, hogy ha ő bánt téged, tulajdonképpen reflektálja a legnagyobb szégyenedet, akkor az már nem bántásnak fog tűnni, hanem a közelség és a bizalom mértéke miatt szeretetnyelvnek, a magányod feloldásának. Az volt az eredeti gondolat, hogy Csala Do addig provokálja a dadogós beatbox játékkal Benettet, hogy már ne bírja ki ő sem, és először a filmben ki tudja nevetni magát.
Ezt a megoldást egyébként a legszembetűnőbb, legtriviálisabb élmény inspirálta: Benett (Vilmányi Benett, a film főszereplője – a szerk.) és Csala Do civilben is közel kerültek egymáshoz a forgatáson, egyszerűen jó volt nézni őket, a dinamikájukat, a viccelődéseiket.
Az felmerült bennetek, hogy a dadogása elmúlik a legvégén?
Hazug állítás lett volna, ha a siker varázsütésszerűen felszámolja beszédzavarát. A traumafeldolgozás nem így működik. A megváltás ebben az esetben az, hogy ő továbbra is dadogni fog, csak a viszonya változik meg a saját nehézségéhez, ez kerül új szintre. Ha végre ki tudod nevetni saját gyengeségedet, amit szégyellsz, akkor reflektív viszonyt tapasztalsz meg vele szemben. Eddig a pontig az történt, hogy a dadogása határozza meg őt, ezt követően viszont ő uralja azt. Azon a hajnalon legalábbis mindenképp.
Fontos az is, hogy a dadogás lélektanára rímelő, ugróvágásokat használó formanyelv ugyan eltűnik az A38-on az előadásnál, ami egyetlen egy hosszú snitt, de a végén visszatér: nincs feloldozás, visszatér a zaklatott vágási struktúra, ám ezúttal új jelentéssel töltődik fel. Hősünk már nincs egyedül.
Azon is gondolkodtunk, hogy találjunk egy, a filmben már megjelent motívumot, ami rímként visszatér, de a kompozícióban refigurálódik, jelentése telítődik.
A vonatkocsira felfújt Larry feliratú graffiti.
Igen, ezt a vonatot már láttuk a filmben. Ez kettejük szövetségének jelképe. A metafora szerintem pontos, mert amikor először tűnik fel, meglepetésszerű, egyfajta abuzív gesztus Csala Do és társai részéről, mivel Ádám már nem akarja ezt az egészet, nincs beavatva, tart a karriertől, a fiúk viszont töretlenül mennek előre, megszállottan követik a vágyukat, és sajátos eszközeikkel építik Larry imidzsét: „Befut a Keletibe, milyen reklám! Milyen reklám, geci!” A legvégén viszont Ádám intim módon találkozik alteregója lenyomatával: csak ő látja meg a graffitizett vonatot, Csala Do továbbsétál. Az addigi neurotikus állapotait ábrázoló, minimalista, szubjektív, követő formanyelv most örömmel, talán revelatív értéktöbblettel telítődik: nyomot hagyott.
Ez tulajdonképpen olyan, mint amikor látod az utcán a saját filmed plakátját, és azt érzed, hogy ez nem sok, de azért valami. És utólag látom már, hogy végül is ez egyfajta profán metaforája is a művészetnek, miszerint nincs megváltás azáltal, hogy szublimálod a traumádat. A művészet annyit tud tenni, hogy egy pici nyomot hagysz a világban, amit aztán másnap valószínűleg lemosnak a MÁV munkásai. De ez a gondolat valahogy mégis kielégítő.
Nagyon fontos volt, hogy formailag tényleg fegyelmezett keretet tudtuk adni a filmnek. A kezdő jelenetben életlen az első snitt, balról jobbra belép Benett a nyakán a báránnyal, a végén pedig a főhős életlen, és jobbról balra kilép a képmezőből. Mi nézők ott maradunk a Larry feliratot nézve, amit betakar a másik vonat, szerencsés véletlen. Mázlink volt, hogy pont akkor jött be a következő vonat, nem volt tervezve.
Tényleg felfújtátok a Larry feliratot a vagonra?
Eleinte azt terveztük, hogy ténylegesen felfújjuk és lebeszéljük a MÁV-val, de túl bonyolult és drága lett volna. Így végül kikértük a pontos menetrendet, a film közepén található jelenetnél az volt a szerencsénk, hogy volt egy pótkameránk, amit tudtunk használni, és aminek jobb híján én lettem az operatőre. De egyébként trükk. Utólag tettük rá a feliratot. Konkrétan Csala Do rajzolta a telefonján egy applikációval. Féltem, hogy rosszul fog kinézni, mégiscsak ez a film utolsó képe, rossz lett volna, ha nem stimmel, de hál’isten ez jól sikerült. Mondjuk bíbelődtünk is vele eleget. Elsősorban Ócsai László, VFX vezető érdeme.
Az persze a koncepció része volt, hogy valahogyan fokozatosan vigyük ki a képből a karaktert, és ezáltal a nézőt is: először Ádámot, aztán pedig a Larry feliratú vonatot. Az is érdekes még szerintem, hogy bejön a nondiegetikus zene, amikor elindul Ádám felszabadulása. Ez a zene vezeti be a nevetését, ez a nondiegetikus zene folytatódik a végefőcím alatt is, és emiatt szerintem, végső soron nagyon pozitív állítás a film vége.
Egy korábbi interjúdban mesélted, hogy a legerősebb filmélményeid mindig a haraghoz kötődnek, és bár ez a harag végigkíséri Larryt, a végén feloldódik. Miért érezted a hangulatváltás szükségességét?
Akkor van szerintem elvégezve a meló, amikor valahogy a saját filmed hangulatát is képes vagy dekonstruálni. Azt éreztem, hogy avítt, modernista állítás lett volna, ha maradunk az eredetileg felvett lezárásnál, miszerint a főszereplő egy tébolyult action gratuite jelenetben agyonver egy ártatlan fiút a WC-ben az apai sors hagyományának fatális beteljesítéseként. Egyfelől a közhelyek ellen is igyekeztünk küzdeni, másfelől pedig az igaztalan állításokat is próbáltuk elkerülni, és szerintem minimum problémás, de biztosan korszerűtlen állítás, hogy ebben a kietlen, kelet-magyar világban nincsen szín, nincs érték, nincsen álom, se vágy, se barátság.
Azt is éreztem továbbá, hogy ennek a filmnek pont nem az az erőssége, hogy egy megírt, szerzői koncepcióra épül, hanem, hogy igazi, dokumentarista jelenlétek dinamizálják a tempót és alakítják a film szövetét, ezért volt jobb ötlet egy olyan jelenettel befejezni, ahol ez érvényesül. Visszatér a dokumentarista, cinema direct által inspirált energia, egyszerűen ez a típusú hangulat tisztább. Az eredeti zárlat egy tizennégyszer felvett, megkonstruált vízió volt, míg a végleges verzió formailag is kielégítőbb az improvizatív, doksis formájával.
Pontosan hogyan nézett volna ki ez az első változat?
Az első zárlatot 2020-ban vettünk fel, abban Ádám a fellépés után kóborol az A38-on. Ellop egy sört, bemegy a mosdóba, és a sört a szájában tartva áll a piszoárnál, vizel. Beáll mellé egy bulizó fiú (Márfi Márk játszotta a karaktert egyébként remekül), és megvicceli azzal, hogy kezével felmutat („Nézd!”), Ádám felnéz, így leönti magát a sörrel, kineveti őt a srác, aki aztán megöleli és bocsánatot kér tőle („Ne haragudj, tesó!”). A filmben ugye elég konzekvensen próbáltuk végigvinni ezt az ölelés-verés kettősséget, és itt is az történt, hogy Ádám túl sokáig akarta ölelni ezt a fiút, aki megpróbált kibújni ebből a szorításból, így kialakult egy verekedés, ami során a főhős lényegében agyonveri a srácot.
A jelenet önmagában jól sikerült, de később azt éreztem, hogy a zárlattal így több probléma is van. Az egyik, hogy túlságosan közhelyes az állítás, miszerint az apai sors alól képtelenség elmenekülni, illetve a fizikai agressziónak ez a direkt, plasztikus ábrázolása nem feltétlenül kortárs állítás 2020-ban, Magyarországon. Érződött, hogy ez egy rendezői döntés, vélemény, és nem organikusan következik a karakterből és a formanyelvből.
Hogyan jutottatok el Nagy V. Gergővel a végső változatig?
Eltelt egy év, volt egy pótforgatási napunk, az epilóguson akartunk változtatni, és az első öltet az volt, hogy távolítsuk el az egészet, és a zárő jelenet játszódjon hónapokkal később Németországban egy mosodában, ahol Csala Do és Ádám együtt dolgoznak. Már le volt szervezve minden, de elbizonytalanodtam, hogy ez így nem jó, mert a meccset a pályán kell lejátszani. Ráadásul nem stílusa a filmnek, hogy ekkorát ugrunk időben meg térben. Nagyobb volt az igény, hogy mégis helyben fejezzük be a történetet.
Ezt inkább csak utólag látom át, de befejezni egy történetet valószínűleg háromféleképpen lehet. Egyrészt tragikus módon, amikor történik valami visszafordíthatatlan, fatális értékvesztés, másrészt komikus módon, amikor a szereplő valahogy rossz sorsból jó sorsba jut, nevezzük happy endnek, és ott van még az ironikus zárlat is.
Nekem mindig is az ilyen típusú filmek jöttek be, és ennek lényege, hogy a főhős vágya és szükséglete valahogyan ironikus feszültségbe tud kerülni egymással: egyfelől beteljesül valamilyen formában a célja, de a katarzis idézőjelbe kerül. Így azt a drámai szerkezetet, amit felépít a film, a beteljesülése után dekonstruálni is tudja. Ez a Larryben úgy jelenik meg, hogy a karakter drámai célja – hogy megnyerje a tehetségkutatót – nem teljesül, azonban szükséglete, hogy végre közel kerüljön valakihez, legyen egy tiszta, emberi kapcsolata, illetve, hogy új viszonyba kerüljön nyomorával, saját belső gátjával: megoldódhat egy másik drámai szinten.
Amikor benne voltunk a készítésben még teljesen az volt bennem, hogy ez a film egy tragikus zárlatot követel a kitörés lehetetlenségéről, az apai sors beteljesüléséről.
Térjünk rá a jelenet leforgatására. Jól tudom, hogy vannak szereplők a Keleti előtt, akik teljesen beavatatlanok és fogalmuk nincs, hogy filmezve vannak?
A két fiatal lány, akikhez Benett először odamegy, hívott szereplők voltak, rajtuk kívül mindenki más beavatatlan. Nem igaz, apukámat is odarángattam hajnalban szereplőnek, de sajnos ki kellett vágni a filmből a végső tempó miatt, pedig ügyes volt. Ez volt talán az egyik utolsó nehéz döntés a vágásban.
A többiek viszont nem voltak felkészítve, a kis mélységélesség elkeni a civileket, ez jogilag is segítette a forgatási helyzetet. Illetve ez egy hétköznap reggel történt, mindenki rohant a pesti napkezdésben, ha jól emlékszem, egy 50-es lencse volt fent, tehát Dávid (Hartung Dávid, a film operatőre – a szerk.) nem is volt annyira közel, többen észre sem vették, hogy forgatunk.
Persze eredetileg szerettem volna, ha jönnek statiszták és biztonságosabb a helyzet, de akkor már se pénzünk, se energiánk, se időnk nem volt. Annyira kontrollálhatatlan volt az egész, hogy már a fül- és képmonitorom is lemerült addigra, nem láttam és nem hallottam, hogy mi történik, csak messziről követtem, hogy Benett és Csala Do kóvályog, és csak reméltem, hogy ez működni fog. Másnap a vágóasztalon derült ki, hogy mit vettünk fel.
Hogy küzdött meg az improvizáció nehézségével Benett, aki egy profi színész, és Csala Do, aki mégiscsak magát játssza? Hogyan instruáltad őket?
Csak utólag jutott eszembe, de arra jöttem rá, hogy az instruálásnak az a lényege, hogy valahogy eljuttasd a szereplőidet oda, hogy teljesen gátlástalanul tudjanak önmaguk lenni. Ezt akkor ismertem fel, amikor már a forgatás után játszottam a 4 éves unokaöcsémmel. Legóztunk. Ráadásul úgy, hogy körülöttünk voltak felnőttek, én ritkán játszom kicsi gyerekekkel, nincs rutinom, ezért gátlásosan viselkedtem, nem fogadtam el kellőképp az ő gyermeki világát, és éreztem, hogy nem sikeres így a játék. A gyerek érzi, hogy csak félig vagyok benne felnőttként a fantáziájában, és csak mímelem az egészet, igazából nem hiszem el, hogy egy repülőteret építünk. Egy ponton túl aztán összeszedtem magam, valahogy mégis át tudtam billenni, és teljesen elfogadtam fantáziájának szabályait és az általa meghívott játszótárs-szerepet.
Valahogy ezt kell megteremteni a színészi helyzetekben is, így lehet legyőzni a mesterséges jelenléteket, ez a valós jelenlét ára. Ott van Benett, aki gyakorlottabban, szinte mindig magától értetődően tudja hozni a teremtő gátlástalanságot, Csala Do eleinte nem mindig tudta. Szerintem nagyon tehetséges színész, de egész egyszerűen, ha rutintalan vagy, és egy kamerát raknak az arcod elé, máshogy kezdesz el viselkedni. Ekkor képes az amatőrön segíteni a gyakorlott színész. Nem hagyja, hogy ebből a gátlástalan játékból kinézzen, ott kell maradnia a jelenet éles jelenében. A profi színésznek meg azért lehet hálás helyzet, mert felszabadítja a technika alól. Az amatőrnél sosem tudod, mi lesz a következő gesztusa, lépése. Neki nincsenek manírjai meg élesen kirakott végszavai. Ezért folyamatosan kizökkenti a profit a saját eszköztárából, tulajdonképpen provokálva van, hogy ezekből a természetes helyzetekből inspirálódjon, ezekre reagáljon. Legalábbis most így gondolom, nem tudom, erre mit mondanának a színészek. Lehet, hogy túl elméleti gondolat.
Mindenesetre mindig a kapcsolat a lényeg, erre kellett fókuszálnunk nekünk is. És az volt a szerencsénk ebben a jelenetben , hogy mivel ezt utólag, nagyjából egy évvel később vettük fel, már gyakorlottan és biztonságosan mozogtak együtt a srácok.
A Keleti pályaudvaron felvett nyitott befejezésre milyen nézői reakciók érkeztek? Főleg a borsodi „érzékenyítő” vetítésekekre vagyok kíváncsi.
Sokszor merült fel, hogy „na de mi történik velük”? Ezekre nyilván nem tudok válaszolni, pontosabban azt tudom, hogy mi történt Csala Do-val, ő magát játssza a történetben, így talán releváns a válasz. Ő most is Németországban él, és hegesztőként dolgozik, jobban is keres, mint én. Mélyről indult, de nem látom őt elveszve egyáltalán, okos srác, van benne élni vágyás, akaraterő és tehetség. Larry karakterével kapcsolatban a leggyakoribb reakció az volt, hogy „jajj, ugye nem megy vissza az apjához?”. De őszintén nem tudom. Remélem, hogy nem. Azokat a kérdéseket, amiket az elején feltesz a film, megválaszolja, így én tulajdonképpen nem is érzem lezáratlannak a befejezést.
Amikor tanítok, és a vágásról beszélgetünk, sokszor szóba kerül a Laokoón szoborcsoport alappéldaként, ami az antik jelenet csúcspontja előtti utolsó pillanatot örökíti meg, ezáltal lesz a szobor nagyon dinamikus. Ez a logika valamilyen szinten talán a Larry-ben is érvényesül, bár a történet nem megy tovább, a zene még visz egy ideig, emiatt a végső érzés kicsit velünk marad. Egyébként volt egy korábbi verziónk, ahol ott lett volna vége a filmnek, amikor az A38 színpadán felemeli a mikrofont, csak szerintem az is mímelt, modernista zárlat lett volna.
Mondasz egy számodra emlékezetes jelenetet, jelenetsort az elmúlt egy-két év magyar filmterméséből? Kérlek, indokold is meg a választásod!
Fliegauf Bence, Rengeteg – Mindenhol látlak című filmjének nyitójelenete jut eszembe először. Egészen mágikus a dinamika ott Kizlinger Lilla és Végh Zsolt karaktere között. Jó lenne érteni, hogyan csinálták.
