Bereczki Csaba: Igen, az ötlet már megvolt a fejemben, de egy egészen más formában. Ráadásul épp akkor állt le a filmgyártás, vagyis el sem tudtam volna kezdeni forgatni. Maga az ötlet viszont nagyon jó volt arra, hogy egyáltalán elkezdjek foglalkozni a klezmerrel. Felfedeztem azt, hogy az egész klezmernek – mint a tradicionális zenéknek általában – van egy nagyon mély lelki rétege, egy olyan körülménye, hogy honnan jött és merre tart. Más zenékhez való viszonyításban ugyanakkor óriási különbség, hogy a klezmer – annak művelőivel együtt – a pogromok és a Holokauszt után egyszerűen eltűnt Európából. A zsidóság tragédiája magát a klezmert is ugyanúgy érintette, amely aztán a 70-es évek Amerikájában született meg újra a kivándorlók leszármazottai által.
Ez az újjászületés és visszaszivárgás jelentette a kiindulópontot ahhoz, hogy itt egy sokkal mélyebb történetet lehet elmesélni, feltéve, hogy megtalálom hozzá a megfelelő szereplőket. A zenén túl ezekről az emberekről szerettem volna beszélni, arról, hogy nem csak a zenét fedezik fel újra, hanem a zenén keresztül saját magukat, származásukat, a teljes identitásukat.
„A klezmer teljes egészében eltűnt, én pedig pontosan ennek a visszatéréséről szerettem volna filmet készíteni.”
Filmhu: A gyakorlatban hogyan vágtál ebbe bele?
B. Cs.: Leírtam egy tervben, hogy ennek így, a fentiek szerint látom értelmét, mert úgy éreztem, hogy ezt ilyen szempontból még senki nem mutatta meg. Egy kvázi játékfilmes történet érdekelt, aminek mégis kreatív dokumentumfilm a műfaja (az is maradt végig), hiszen nem volt előre megírt forgatókönyv, nem voltak megírt szövegek, hanem maga a szándék volt ott mindenek előtt, hogy ha tényleg létezik az, amit kigondoltam, hogy a zenén keresztül fel tudod fedezni a saját identitásodat és az ehhez kapcsolódó mélyebb rétegeket, akkor erről kell filmet csinálni.
Filmhu: Hogyan találtad meg a megfelelő szereplőket?
B. Cs.: 2010 decemberében ültem le először a Budapesten élő Bob Cohennel, aki egy közismert figura a hazai és zenei életben. Ő korábban látta az Életek énekét (A rendező korábbi dokumentumfilmje Erdély zenei hagyományairól – a szerk.), ami nagyon tetszett neki. Ez nem csak a kapcsolatfelvételt könnyítette meg, de azt is, hogy megpróbáljam őt meggyőzni: csináljunk egy klezmer filmet, de nem egészen úgy, olyan módszerekkel, ahogy az Életek éneke készült, hiszen másról szól az egész. Az erdélyi tradicionális zene a nehéz sorsa ellenére mindig megmaradt és mindent túlélt, mert a cigányok évszázadokon keresztül vitték tovább, bármi is történt körülöttük a világban.
A klezmer viszont teljes egészében eltűnt, én pedig pontosan ennek a visszatéréséről szerettem volna filmet készíteni, nem csak a zene, hanem a zenészek „újjászületéséről” is. Azt viszont nem tudhattam, mi lesz erre Bob reakciója, egyáltalán érti-e majd, hogy mit akarok ezzel. Szerencsére nagyon pozitív volt a visszajelzés, ő is érdekesnek gondolta a felvetést, és megemlítette, hogy épp most van nekik egy Nazaroff Brothers nevű projektjük, ahol olyan, egymást évtizedek óta nagyon jól ismerő, de különböző helyekről származó művészek kezdtek el együtt zenélni, akiknek eddig nem volt közös együttesük. Azt mondta, hogy összehoz a többi résztvevővel, és velük is beszéljek erről az egészről. Ennek köszönhetően látogattam meg őket 2011 folyamán Berlinben, Toulouse-ban, vagy ahol éppen éltek.
Filmhu: Attól még, hogy Bob Cohen lelkes volt, a többieket mennyire volt nehéz meggyőznöd az ötletedről?
B. Cs.: Tulajdonképpen a Berlinben élő Daniel Kahn-nal zajlott le az a találkozásunk, ahol először bebizonyosodott, hogy jó úton járok. Dan (kvázi a zenekar vezetője) nagyon lelkes volt, rögtön odaadta saját együttese, a Painted Bird lemezeit, ami a klezmernek és a Bob Dylan-féle amerikai folknak az ötvözete. Ezeken volt egy csomó olyan szám, főleg az Inner Emigration című, amiben a nélkül, hogy én korábban ismertem volna ezt, tulajdonképpen egy az egyben benne volt a film forgatókönyve. Ez volt számomra az az égi jel, hogy talán mégiscsak működhet az, amit kitaláltam.
Ennek a hatására újraírtam a teljes forgatókönyvnek a nagyjából hét oldalát (dokumentumfilm esetében ez nem több), ami így már arról szólt, hogy először Amerikában forgatunk náluk, ahonnan származnak, utána New Yorkból egy teherhajóval átjövünk Európába, Párizson, Berlinen, Budapesten és Erdélyen át egyre közelebb oda, ahonnan az ő őseik származnak, így útba véve Máramarost, Román-Moldovát, majd a Moldáviai Köztársaságot. Magát a hajóutazást is azért képzeltem el, amit mondtam is nekik, hogy tudniillik az eredeti exodus is hajóval zajlott, amikor az Európából menekült zsidók megérkeztek Ellis Island-ra a Szabadság-szoborhoz. Valamennyire persze filmszerűvé, mesélhetővé is szerettem volna tenni a történetet azzal, ahogy a New York-i Szabadság-szobornak majd visszainteget a Párizsban álló társa.
„Azzal próbáltam meg érvelni, hogy a zenéjükben is ez a folyamatos belső krízis jelenik meg.”
Filmhu: Az jól kivehető a filmből, hogy a résztvevők pozitív hozzáállása ide vagy oda, a forgatás folyamata távolról sem volt egy sétagalopp.
B. Cs.: Ezt jól érzed, mert 2013-ra, amikor összeálltak a tervek, elkezdtek kicsit ódzkodni az egésztől. Mindaddig nagyon lelkesek voltak, aztán amikor „jött a medve”, és ott voltunk az indulás küszöbén, elkezdtek visszakozni, hogy tulajdonképpen ehhez nekik nincs is kedvük, ami persze abból adódott, hogy kialakult bennük egy belső ellenállás. Előjött belőlük ez a laza, rocker attitűd, hogy őket nem is érdekli a származásuk, és hogy inkább hagyjuk a francba az egészet. Nekem viszont van annyi tapasztalatom a filmjeim szereplőivel, hogy tudjam, hogy az ilyen típusú ellenállás általában valamilyen félelemből jön.
Egyszerűen megijedtek a lehetőségtől, hogy szembenézhetnek a múltjukkal, a származásukkal, rátalálhatnak az identitásukra, és nem kell tovább elnyomniuk magukban az erről szóló belső kérdéseiket. Borzasztó nehéz dolog túllendülni ezen, amit én nagyon jól tudtam, így aztán nem is erőltettem semmit. Inkább azzal próbáltam meg érvelni, hogy a zenéjükben is ez a folyamatos belső krízis jelenik meg, Amerikát, vagyis a szülőföldjüket is mindannyian otthagyták, vagyis mégiscsak minden jel arra utal, hogy keresik a helyüket a világban, még ha el is nyomják magukban ezt a folyamatos lelki konfliktust.
Az volt a kulcsszavam, hogy fogják fel úgy ezt az utazást, mint egy turnét. Számos helyen fel fognak lépni Kanadától Párizson át, de ez nem „csak” azt jelenti, hogy zenélnek, hanem azt, hogy közben forgatunk velük egy filmet. Érdekes mód New Yorkban, a szimbolikus jelentőségű Coney Island-en kezdtek először valóban megnyílni.
Egyrészt tehát türelmesnek kellett lennem, másrészt volt még egy trükk, mely a dalok szövegeiből adódott: ezek mind elmesélték a történetük egy részét, és amikor én azt kértem tőlük, hogy itt és itt lehetőleg ezt játsszák el a közönségnek, attól eleve egy olyan lelki állapotba kerültek, hogy megnyíltak a saját szövegeiktől. Ha egy rutinkoncerten eljátszanak valamit, arról utána nem kell beszélgetni. Itt viszont forgott a kamera, én pedig rákérdeztem náluk, hogy mit váltott ki belőlük az adott dal, mennyiben rímel a pillanatnyi helyzetükre. Ezt sem kellett erőltetni, idővel ő maguk igényelték, hogy kibeszéljék magukból az ezzel kapcsolatos érzéseiket.
Az igazi nyerő széria viszont egyértelműen akkor indult be, amikor átjöttünk Európába és elkezdtek közeledni a forrásaikhoz. Ekkor nyíltak meg teljes mértékben, ez tette fel az i-re a pontot.
„A vászon nem hazudik, és ezt a néző nagyon jól tudja és érzi.”
Filmhu: Az viszont paradox, hogy miközben mindegyikükben, így a „főkolompos” Danielben is érezhető ez a hezitálás, habitusából ítélve mégis egy hihetetlenül nyílt és közlékeny figuráról van szó. Szerinted miből adódhat ez az ellentmondásosság?
B.Cs.: Nézd, az a kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy ő a vezéregyénisége ennek a csapatnak. Lehetnek valakiben kételyek, melyektől könnyen visszabújhat a csigaházába, de megint itt van egy rendezői trükk, amivel ezt megpróbálhatjuk megakadályozni. Ha azt mondod egy színésznek vagy egy szereplőnek, hogy csinálunk egy filmet, ami rólad szól, és amiben majdhogynem te vagy a legfontosabb, azzal megint tovább tudod oldani a gátlásokat, közelebb húzni őt, nyitottabbá tenni őt az anyag felé. Meg kellett értetnem velük, hogy én nem egy újságíró vagyok, akit az ő személye (vagy személyük) érdekel, és riportfilmet sem szeretnék csinálni az együttesükről. Ez egy mozifilm lesz, egy mese. Te leszel a középpontban – mondtam –, a többiek pedig kiegészítik az egészet a saját történeteikkel.
Volt egy pillanat, amikor azt mondta, hogy nem írja alá a szerződést, hanem megvárja, hogy hogy halad a forgatás. Ebbe filmesként nyilvánvalóan nem tudsz belemenni, így azt mondtam a többieknek, hogy ha nincs Dan, akkor film sem lesz. Ez egy kis hatalmi játszma volt közte és köztem, aminek hagyni kellett, hogy kifussa magát. Meg kellett várnom, hogy maradéktalanul megbízzon bennem, és érezze azt, hogy nem fogom átverni azzal, hogy esetleg olyan dolgokat teszek bele a filmbe, amit ő nem szeretett volna, mert politikailag volt már gondja hasonló helyzetekből.
Én nem provokálni akartam a nézőt, vagy csak azokat az összetevőket belevenni a filmbe, ami látványos, de közben nem arról szól, amit igazán fontosnak tartok. Minden szereplőt be akartam hozni a filmbe, akikkel majd a néző minél jobban tud azonosulni. A média reggeltől estig provokál, pláne, ha kulcsszerepet kap a képletben a zsidóság vagy a Holokauszt, nekünk viszont nem ez volt a dolgunk. Azt szerettem volna, ha az ő egyéni sorsuk mutatkozik meg, bármiféle szerepjáték nélkül. A néző úgyis tudni fogja, hogy itt valójában miről szeretnénk beszélni, és az egész film őszinteségét alá tudja ásni egyetlen apró jelenet, ahol érezhetően nem arról szól a dolog, amiről kellene. A vászon nem hazudik, és ezt a néző nagyon jól tudja és érzi.
Filmhu: Még ha nem is direkt a Holokausztról vagy az üldöztetésekről szól egy olyan történet, amely bármilyen relációban van a zsidósággal, egy ponton óhatatlanul előjönnek ezek a kérdések. Azt viszont kuriózumnak éreztem a filmedben, hogy ez a pont vagy pontok mégsem akasztják meg az eredeti tempót és nem térítenek el a valódi témától, jelesül a szereplők a zenéhez és saját magukhoz fűződő viszonyukról.
B. Cs.: A forgatás előtt mindenkitől azt a tanácsot kaptam, hogy próbáljak meg egyáltalán nem beszélni a Holokausztról. Azt mondtam erre, hogy magamtól nem fogok kitérni rá, de hogy elő fog jönni, az száz százalék. Sajnos nincs olyan zsidó család, vagy zsidó származású ember, aki ne lenne érintett. Valamilyen módon a részét képezi az identitásuknak – mégis, hogy várhatnám el bármelyik szereplőmtől, hogy ne beszéljen róla?
Azt gondolom, hogy PC-ből, politikai korrektségből semmit sem kell elhallgatni! Ha valaki őszintén és szabadon szeretne beszélni még egy ennyire fájdalmas témáról is, az beszéljen róla, ez által nem lesz megakadás, amire a felvetésedben utaltál. Mondok egy példát. Amikor Dan esetében felmerül, hogy mégis hogy tud Berlinben élni, a „tettesek országában”, habozás nélkül rávágja, hogy ez az áldozatok országa is, már miért ne élhetne itt? Vagy amit a berlini Holokauszt Emlékműről gondol: „Hogy lehet ennyire szép mementót állítani a történelem egy ekkora szégyenfoltjának?”
„Ha valamiről értelmes gondolataink vannak, akkor mondjuk el őket.”
Ha tehát valaki ennyire erős gondolatokat tud megfogalmazni egy ilyen kérdéssel kapcsolatban, az nem akasztja meg az egyébként nem direkt erről szóló történetet, mert nem esünk és nem ragadunk bele a pátoszba, hanem kénytelen-kelletlen kimondjuk, hogy igen, ez volt, ez mit jelent ma nekünk leszármazottaknak, és ez milyen módon kapcsolódik be a konkrét témánkba, a klezmer zenéjébe, életérzésébe. Végeredményben azt gondolom, hogy mindenről lehet beszélni és filmet csinálni, ha nem próbálunk meg mindenáron PC-k lenni – sokszor fölöslegesen, mert az élet sem PC. Természetesen a vulgarizmus vagy a provokáció egyaránt száműzendő, de ha valamiről értelmes gondolataink vannak, akkor mondjuk el őket, ha meg nincs, akkor ne foglalkozzunk velük. Az biztos, hogy magamtól nem hoztam volna föl ezeket a témákat, de még egyszer mondom, itt ezeknek az embereknek az identitásáról van szó. Ez esetben pedig sajnos elkerülhetetlen, hogy ilyen kérdésekbe is belefussunk.
(Fotók: Pozsonyi Janka)
