Beszélgetés Frank Mannion-nal

filmhu: Két filmprodukciós céged is van, producerként azonban csak három filmet jegyzel. Mi a különbség?

Frank Mannion: A Swipe Films három részre oszlik, a filmgyártás három különböző fázisát szervezi, produkciókat hoz létre, forgalmaz és ad el. Ezért ugyan hivatalosan csak három film producere vagyok, de például a múlt évben filmterjesztőként nyolc különböző filmet forgalmaztam az Egyesült Királyságban. Három spanyol, két amerikai, két afgán és két dán produkciót.

filmhu: Miért érdekelt Budapest?

Keresi az új lehetőségeket Frank Mannion

F.M.: Hát idefele jövet a repülőn az ragadott meg Budapestben, hányféle Casino várja itt az embert. A reptéri magazinokban az egyik ingyen belépőt, a másik ingyen italt kínál. Úgyhogy most keresem a kaszinókat. Félretéve a viccet, már két filmstúdióban jártam ma. Augusztusban horrorfilmet forgatunk, s ehhez keresünk helyszíneket. Itt jóval olcsóbb lenne forgatni, mint Londonban. Ami most igazán idevonzza a külföldi filmkészítőket, az a Filmtörvényben foglalt húsz százalékos adókedvezmény. Ezzel a költségvetés húsz-harminc százalékát meg lehet takarítani.

filmhu: Sokat tudsz a Filmtörvényről. Hol hallottál róla először?

F.M.: Egy barátom, aki mellesleg Charlize Theron szerelme, hívta fel rá a figyelmemet, amikor itt forgatta a Best mant. Persze különböző filmes szaklapokból is lehetett erről hallani, és a magyar kormány is promótálta dolgot. De Hollywood mindig is kereste a minél olcsóbb megoldásokat, s meg is találta. Jó referenciának számítanak az itt készült filmek, mint az Underworld, a Spy game vagy a Being Julia. Ismert név külföldön Andy Vajna is, aki most új stúdiót épít. Ezek mind emelik az ország rangját a filmes világban.

Izgatta a road movie gondolata A nagy hullarablás

filmhu: Mennyire ismered a magyar filmeket? Vannak kedvenceid?

F.M.: Láttam például a Tesót. Figyelemmel követem a friss filmeket, hiszen forgalmazóként keresem az új lehetőségeket. Szeretem Szabó István filmjeit. Akár a Napfény ízét, akár a Csodálatos Júliát. A Mephistót pedig nemrég mutatták be újra a Londonban, abból az apropóból, hogy éppen húsz éve készült. Fontos, hogy a régi nagy rendezőgeneráció mellett felnőjön egy ifjú rendezőgárda is. Talán az említett lehetőségekkel sikerül felkarolni, s filmkészítésre bíztatni őket.

filmhu: A többi közép-kelet európai országhoz képest hol tart Magyarország filmgyártása?

F.M.: Sokat számít, hogy a hatalmas filmes apparátus kiépítésében, ami már önmagában egy kis gyárként működik, hogyan tudnak közreműködni a helyi szakemberek a tolmácstól a gépkocsivezetőig. Litvánia, Bulgária, Románia, Csehország és Magyarország küzd a külföldi produkciókért. Megtesznek mindent, hogy a filmeseket a saját országukba csábítsák. E pillanatban Magyarország ezzel a húsz százalékos adókedvezménnyel nagyon vonzó lehetőség. Azonban Romániában és Bulgáriában ettől függetlenül még mindig olcsóbb forgatni, tehát így nagyjából hasonló esélyekkel indulnak.

filmhu: Két filmed van most itt a fesztiválon, a Grand Theft Parsons (A nagy hullarablás) és a Down to the bone (Csontodiglan). Miért vállaltad a produceri munkát? Mi fűz ezekhez a filmekhez?

F.M.: Egyrészt a Grand Theft Parsons rendezőjével már korábban is dolgoztam, másrészt a téma megragadott, hiszen Gram Parsonról, a zenészről eddig nem sokan hallottak. Könnyű filmet csinálni olyan legendákról, mit Jim Morrison, Jimmy Hendrix vagy Bono a U2-ból. Gram Parsonban pedig még csak nem is az élete az érdekes, sokkal inkább a halála. Mert abban semmi különös nincs, hogy valaki híres, sok a pénze és a nője, majd túladagolja magát. Ami viszont a halála után történik, már egy igazi barátságtörténetet vázol fel. S ez alapján aztán közelebb kerülhetünk magához a zenészhez és a zenéjéhez is. Ezen kívül izgatott a road movie gondolata. A rendező ír, én is ír vagyok, a forgatókönyvíró angol, s mi így együtt készítettünk egy amerikai független filmet.

A Down to the bone rendezője, Debra Granik, pedig egy rendkívül tehetséges elsőfilmes. A Sundance-en láttam egy rövidfilmjét, ami nagyon mély benyomást tett rám, mind a karakterek kiválasztását, mint a színészvezetést tekintve, s már akkor tudtam, hogy ebben a nőben van valami. Nem okozott csalódást. A Down to the bone tavaly megnyerte a legjobb rendezőnek járó Sundance-díjat és a zsűri különdíját a színészi játékért. A főszerepet alakító Vera Farmiga karrierje azóta felívelt. Most épp Martin Scorsese új filmjében forgat Leonardo di Caprio partnereként. Hiába volt ez egy drámával telített, depresszív szerep, felfedezték. Ahogy magát a rendezőnőt is.

filmhu: Nem jutott eszedbe, hogy a filmkészítés más területein is kipróbáld magad? Ha jól tudom, az Elválni Jacktől című filmben szerepet is vállaltál.

Depresszív szerep, mégis felfedezték Csontodiglan

F.M.: Ez egy három éve készült ír film. Arra kérték fel a Priscilla, a sivatag királynője című film rendezőjét, hogy egy labdán ugrálva meztelenül produkálja magát, de az utolsó pillanatban megijedt a kihívástól. Senki nem akadt, aki vállalta volna a feladatot, így hát maradtam én. De ez nem volt igazi színészet, csak afféle kitekintés. Ami valóban érdekel, az a rendezés. Mindig meg akartam csinálni a saját filmemet. Ezen kívül, s részben emiatt jöttem Budapestre is, szeretnék találni egy kedélyes mozit, olyat, mint a Toldi például. Mert az ember producerként évről évre csak gyártja a filmeket, de nem látja őket működés közben. Ahhoz képest, hogy mennyi munkát fektetsz bele, nagyon hamar lefut egy-egy produkció, forgalmazóként pedig dolgozol mondjuk évi nyolc filmmel. Viszont mozitulajdonosként az év 365 napján keresztül mutathatnám be mindazokat az alkotásokat, amiket szeret. Ezzel nemcsak a nézők szórakoztatásához járul hozzá, de az ízlésüket is alakítja.

filmhu: Hogy irányítanád külföldről a magyar mozidat?

F.M.: Természetesen a mozinak magyar vezetője lenne, aki jól ismeri a helyi viszonyokat, én csak az anyagot szállítanám hozzá, gondoskodnék a programról. Voltaképpen ez kísérlet lenne, mint akár a Titanic Filmfesztivál, ami nagyon széles skálán mozgó filmkészletből gazdálkodik. Működés közben látnánk a filmeket valós környezetben, amihez hozzátartozik még a büfé is, mint a Toldiban. Például tűzzünk műsorra egy afgán filmet, amit Budapesten még sosem játszottak, s meglátjuk, működik-e vagy sem. Új ízekkel meglepni az embereket – ez izgalmas.