Azt nem tudhatjuk, hogy a magyar alkotók a #MeToo hatására kezdtek-e aktívabban gondolkodni ezeken a témákon, mindenesetre pont itt volt az ideje, hogy itthon is elinduljon a párbeszéd. Az elmúlt években sorra érkeztek a moziba olyan hazai filmek, amik a szexuális zaklatás különböző formáival foglalkoztak. Érdekes módon mindegyik elsőfilm és férfi készítette: Schwechtje Mihály Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) című darabja az online zaklatás témáját járja körül, Hartung Attila FOMO - Megosztod és uralkodsz című filmje egy erőszakot elkövető fiú bűntudatos kálváriáját követi, Nagy Zoltán pedig a Szép csendben fiatal hősét állítja kritikus helyzetbe, amikor mentorát szexuális visszaélés vádjával gyanúsítja egy 13 éves diáklány. Schwechtje Mihály filmjének kivételével mindegyik az Inkubátor Programban készült (bár ő is döntős volt), hozzájuk csatlakozott most Lőrincz Nándor és Nagy Bálint, akik az erőszak körülményei mellett főleg a párkapcsolatra gyakorolt hatását vizsgálják. A kreatív alkotópáros több közös kisjátékfilm után mert nagyot lépni, aminek meg is lett az eredménye.
Hámori Gabriella és Bodolai Balázs
Az alkotók több interjúban is kiemelték, hogy a témában bemutatott filmek többsége az erőszaktevő vagy az áldozat szemszögét követi, ők azonban tudatosan szembementek ezzel, és az áldozat társát, a férjet állították a középpontba. Így lett a történet főszereplője Dénes (Bodolai Balázs), aki feleségével, Nórával (Hámori Gabriella) öt év házasság után az örökbefogadott kisbabájuk érkezését várják. Piackutató munkájukban sikeresek, van szép lakásuk és egzisztenciájuk, lelkesen készülnek arra, hogy szülők legyenek. De az egyik éjszaka Nóra sokkos állapotban ér haza, megerőszakolták. A rendőrségi nyomozással kezdetét veszi a kényelmetlen, mindkettőjük számára megterhelő procedúra. Dénes mindenben támogatja a feleségét, de az egymásnak ellentmondó vallomások után a saját kezébe veszi az irányítást, és idővel kételyei támadnak a felesége állításával kapcsolatban.
Bár a film az erőszakra és annak utóhatására épül fel, műfaja sokkal inkább párkapcsolati dráma, és nem bűnügyi film. Nóra és Dénes kapcsolata már a nemi erőszak előtt komoly próba elé van állítva, hiszen hamarosan szülők lesznek. Izgalmas írói megoldás a nemi erőszak tabutémáját egy egészen másfajta tabu, az örökbefogadás mellé helyezni. A többgyermekes baráti társaságuk finoman odaszúrogat nekik a döntésük miatt, de Nóra és Dénes enélkül is komoly krízisen esnek át, hogy a biológiai korlát ellenére képesek lesznek-e anyává és apává válni, és hogy egyáltalán kiállja-e a kapcsolatuk a szülőség próbáját. Ebben az érzelmi káoszban robban be az életükbe a nemi erőszak, ami az egész dinamikájukat megrendíti.
A férj szemszöge érdekes útra viszi a nézőt, ugyanolyan kétségbeesve keressük a választ, mint ő, mellette meginog a bizalmunk és kilátástalannak érezzük a jövőt. A koncepció remek és csak egyetlen alkalommal borul fel, amikor egy feszült pillanatban magára hagyjuk a férfit a folyosón. Ez a kezünkben lévő plusz információ, a tettesről alkotott kép csak a miénk marad, így egy kicsit felborul az egyensúly a saját tudásunk és a férj nézőpontja között.
Bodolai Balázs remek választás a zárkózott férj szerepére, nem a szavak embere, de ez az érzelemmentesség a felesége traumája hatására szép fokozatosan fordul át kíváncsi és bosszúéhes szikársággá. Hámori Gabriella karrierje egyik legjobb alakítását nyújtja, férjével ellentétben ő képtelen az érzelmeit kontroll alatt tartani. Nagyszerűen vezet végig a trauma különböző fázisain, de mindig ott marad benne a kiismerhetetlenség, a férje irányából növekvő bizonytalanság, ami az utolsó pillanatig fenntartja a feszültséget. Nincsen folyamatosan hisztérikus állapotban, nem csak a sírással fejezi ki a fájdalmát, az érzelemmentes nihil ugyanolyan lesújtó, mint a hullámszerűen feltörő indulatok.
Nagy Bálint vizuális megoldásai remekül visszhangozzák a házaspár lelkiállapotát, minden fakó, a nap soha nem süt, tükröződő felületek és üvegablakok választják el őket egymástól, az egyetlen örömteli világ az épülő gyerekszobában van, ami az erőszak után még távolabb kerül. A nyomasztó képek mellett a mindennapos jelenetekből is feszültség sugárzik: az akadozó vonal, egy ablakon kopogtató hajléktalan vagy a kedvesen proli örökbefogadó titkár (Máhr Ágnes az egyetlen parádés humorforrás) kávéfogyasztási szokásai miatt ökölbe szorított kézzel várjuk a feloldást, vagy bármit, amibe kapaszkodni lehet.
Nóra traumáján keresztül az áldozathibáztatás jelensége apró részletekből rajzolódik ki. Senki nem vágja az arcába, hogy hazudik, a rendőrség mégis az első perctől kezdve szkeptikus. Csak napokkal később jelentette be a bűnügyet, azt is hiányosan, ittas is volt, előtte veszekedtek a férjével. Talán magányos volt, sértett és szórakozni akart. Éppen csak a klasszikus “Minek ment oda?” hiányzik.
Az író-rendezők leggonoszabb és egyben legokosabb döntése, hogy minket is folyamatosan kétségek között hagynak, elbizonytalanítanak, egy ponton megértést ébresztenek az erőszaktevő iránt (Héresz Attila hátborzongatóan hiteles). Hiszen a valóságban is rengetegszer megesik, hogy egy férfit koholt vádakkal illetnek. Miért tenne ilyen szörnyűséget egy tisztességes tanár, egy családapa? Nem csináltak a rendőrökből érzéketlen túskókat vagy balfékeket – azért a nyomozó falán lévő Bud Spencer-Terence Hill fotó megmosolyogtató –, alapvetően mindenki segíteni próbál a felzaklatott nőnek, csak a rendszerbe berögzült empátiahiány miatt nem képesek a traumáját a helyén kezelni.
A Legjobb tudomásom szerint a kommunikáció kudarcának, egy sérült kapcsolat és az igazságosztó rendszer összeütközésének története. Lőrincz Nándor és Nagy Bálint nem visznek felhőtlen utazásra, de annál fontosabb minden téma, amit két óra alatt érintenek. Ők is azt bizonyítják, hogy minél több fiatal alkotónak kell lehetőséget kapnia a rendezésre, hogy hitelesen és őszintén nyúlhassanak hozzá jelenünk legfontosabb problémáihoz.
