Radu Jude alkotását díjazták már Berlinben (rendezői Ezüstmedve), és Románia Oscárra is jelöli idén. A 38 éves Radu Jude rendező-forgatókönyv-írónak egyébként szinte minden filmje siker. 2003-ban végzett a bucaresti filmegyetemen, de már előtte Costa-Gavras Ámenjében gyakorolt, majd asszisztenskedett honfitársa, Cristi Puiu Lazarescu halálá című remekében. A fiatal rendező három egész estés játékfilmet alkotott eddig, mind díjakat gyűjtött be különböző fesztiválokon: az első, A legboldogabb lány (Cea mai fericită fată din lume) 2009-ből, a másodikról már volt szó (Mindenki a mennybe megy), a harmadik pedig az Aferim! Ám mind e közben jelentős rövidfilmek is sorban jönnek ki keze alól, amelyek közül például a 2006-os Lámpa kucsmával (Lampa cu caciula) Románia filmtörténetének legnagyobb sikerének számít sundace-i nagydíjával, de az Alexandra vagy a Reggel (Diminetata, mindkettő 2007) is díjak sokaságát hozták el.
A film címe: Aferim! Jeletése – Bravó! Vajon minek örüljünk ennyire?
Kietlen préri, romantikus hágók, lovasok és lovak – mintha westernt látnánk. Várjuk az akciókat. Legendás múlt (XIX. század közepe), amolyan kelet-európai Don Quijote – Sancho Panza pittoreszk-történetek – várjuk a kalandokat. De nincsenek se akciók, se kalandok. Talán valamiféle történelmi road-movie folklór környezetben, népmesei hősök dicső küzdelmével? Ám nincs se romantika, se hősi múlt, se dicsőség. Akkor mit várhatunk a Aferimtől?
Egy nép érzületének, gondolkodásának páratlanul mély feltárása Jude filmje. A szerencsésebb helyre született olvasónak meg kell értenie a román (és a magyar) nép máig ható múltbéli sajátos helyzetét. Polgári hagyományok hiányában, a feudalizmusba ragadt mentalitással az idealizált múlt gyakori felemlegetésével szeretjük magunkat nagyobbnak, különbnek látni, mint amilyenek vagyunk, jobbaknak, erősebbeknek, mint más, körülöttünk vagy velünk élő népek. Történelmi kudarcainkat gondoljuk ilyen módon kompenzálni a szembesülés, az önvizsgálat helyett.
A fiatal román rendező, Radu Jude meg merte tenni azt, amit oly kevesen e tájékon: kíméletlenül leszámol legkedvesebb hazugságainkkal, deheroizálja önámító hősi mítoszainkat. Ráadásul mindezt belülről, a „néplélek” mélyéből teszi, amikor a „népnemzeti” népszínművek attributumait használja fel. A hagyományosan, s ma ismét egyre erősebben nacionalista hajlamú „népnemzeti” gőg hazugsága még fájdalmasabb, amikor a nekünk oly ismerős, oly kedves „nemzeti”, temperamentumos, közmondásokban, adomákban társalgó parasztfigurákat, részletgazdag öltözékeket, folklorisztikus dallamokat látjuk-halljuk, dinamikus keverékben adagolva a józan bölcsességet a zsigeri rasszizmussal, a humánus részvétet a brutális kegyetlenséggel, a profánt a vallásra való állandó hivatkozással, a szabadságvágyat a hajbókolással és rettegéssel, a humort a tragikummal.
Nehogy azt higgyük, hogy mindezt didaktikus demonstrációval, netán giccses-szentimentális tanmesében kapjuk. A megemelt, lírai stílus bámulatos egysége, koherens következetessége által merülünk el ebben a világban. A rendező nem hagyja, hogy érzelegjünk, meghatódjunk önnön szépségünktől e falusi idill láttán, még a kocsmai vígadalmi jelenetet is elvágja, mielőtt nagyon belelovallnánk magunkat. Ráadásul mindez komor fekete-fehérben! Mintha Tarr Béla hatását hasznosítaná. Csak a vetítés minősége, a digitális kép testetlensége, üressége zavaró, de nagyon!
Az Aferim újít, amikor a harsány filmballada-komédiát humoros epizódokból felépülő lassú crescendoban juttatja el a tragikus kulminációhoz. Így tárul fel előttünk e fekete-fehér színes világ, és zajlik le benne Constandin behajtó pandúr és fia története, amidőn hosszú útra kelnek a nagyhatalmú bojár parancsára, hogy elkapják Carfint, a cigány rabszolgát (igen, a román fejedelemségekben még a XIX. században is törvényes a rabszolgatartás, ez nem mese, és a rabszolga persze a cigány), aki talán pénzt lopott, ráadásul összejött a bojárnéval is. Kegyetlen, bestiális halál vár rá, de mire az eltökélt, harcias pandúr és fia megérkezik a bűnössel az ítéletvégrehajtás helyszínére, megváltozik a viszonya zsákmányához. Megmenteni azonban nem tudja őt a brutális gazda irgalmatlan tombolásától, tehetetlenül nézi végig a szerencsétlen áldozat kínszenvedését, majd beletörődve indul, hogy visszavándoroljon fiával a kiindulópontra.
Íme a „népnemzeti western” keserű happy endje á la Radu Jude. Bravó!
