Breckl János filmográfiája (több mint hatvan produkció) lehengerlő; a fölsorolás lehetetlen, így a „kiemelés” önkényes: Halálutak és angyalok, Zsötem, A turné, A részleg, Magyar szépség, Szamba, Gumiember, Sátántangó, Werckmeister harmóniák, Szenvedély, Torzók, I love Budapest, Közel a szerelemhez, Szép napok, A 78-as Szent Johannája, Moszkva tér, Boldog születésnapot!, Kontroll, Állítsátok meg Terézanyut!
A közeljövő: A halál kilovagolt Perzsiából, A londoni férfi, Az érsek látogatása, Szent Johanna, Delta, Töredék.
„Hangos”-t, „ruhás”-t kerestek
filmhu: Hogyan kerültél a szakma közelébe?
Breckl János: Tulajdonképp teljesen véletlenül; legalábbis nem tartozott az én választásaim közé. Művészeti gimnáziumba jártam; a „kisképzőnek” volt egy kihelyezett tagozata, Újpalotán. Megbukott; mi voltunk az utolsó évfolyam, rajzból már érettségizni sem tudtunk. Teljes csőd volt. Grafikusnak, vagy ötvösnek készültem. De azt sosem gondoltam volna, hogy jelmez- , esetleg divattervező leszek.
 |
| Nem lehetett azt mondani, hogy én innen elmegyek Huszárik Zoltán: Csontváry |
Nem gondoltam én ezt igazán komolyan; vagy hosszú távra. Csak úgy jött. De hát a magyar filmgyártásnak abban az időszakában kerültem a szakmába, amikor Huszárik Csontváryja, és Bódy Psychéje készült. Nem lehetett azt mondani, hogy én innen elmegyek. Volt egy nekem nagyon kedves ember is a közelemben, Mihalkovszky Erzsébet, jelmeztervező. Hál’ istennek vele találkoztam először a filmgyárban. Ittam a szavait. Rögtön megbabonázott a nő – és a filmek is. Mert ha ma azt mondanák, megcsinálják a Csontváryt, elmennék ügyelőnek.
filmhu: A divattervezés mennyire érdekelt?
B. J.: Egy időben kifejezetten, ma már egyáltalán nem. Pedig sokan úgy gondolják, ez a kettő rokonszakma, és valójában az is, de nagyon távol áll egymástól. A divat naprakész, és sokkal inkább az anyagi része a meghatározó. Annál, hogy némelyek egy nap eldöntik, 2004-ben a pink rakott szoknya lesz a divat, narancssárga fölsővel (az is lesz; ennek lefekszik egy emberként egész Európa), számomra sokkal izgalmasabb filmmel, színházzal foglalkozni. Mert ott személyiségeket kell megcsinálni. A divat nem az egyénekről - az emberről - szól, hanem a társadalomról, a pénzről, és a „trendről”. Létezik persze a világban (a minden nagy divatházban jelen lévő) haute-couture, de ez nálunk ismeretlen. Mert hogy iszonyú pénzekbe kerül.
filmhu: Líraian – vaskos képzavarral: a fénykor hajnalán tevékenykedtél a filmgyárban. Nagy időszak volt, de talán érezhetővé vált, hogy valami hamarosan megáll, majd elindul a lejtőn, lefelé.
B. J.: Így volt. Gondban vagyok az évekkel, de nagyjából nyolc-tíz évet dolgoztam filmgyári állományban. Az elsők közé tartoztam, akik azt mondták, hogy eljövünk és önállóvá válunk. Ez – a nyolcvanas évek végén, a rendszerváltozás előtt – forradalmi tettnek számított. Többen mondták: aláírtuk a halálos ítéletünket. Két-három év múlva (részint kényszerből) követték a példánkat. Talán fél lépéssel jártunk előttük. Makkai László díszlettervező barátommal határoztuk el, hogy egy sminkes- és egy fodrászlánnyal, bétét alapítunk, és összeállunk látványtervező csapattá. Noha létezik ez a műfaj, nálunk nem jött be, mert rájöttünk, ennél sokkal személyesebbek a kapcsolatok a szakmában. Egyszerűen szólva: aki engem szeret (talán) nem szereti a másikat… Így szétváltunk. Ezt sokan kitörő örömmel fogadták: „Hahaha! Végre! Összevesztek, megbuktak!” Nem vesztünk össze, nem buktunk meg: értelmetlen volt együtt dolgoztunk. Ennyi.
filmhu: A filmgyári időszakban melyek voltak számodra a „legfontosabb” munkák?
B. J.: Most dadogni fogok, mivel a címekkel-nevekkel hadilábon állok. Biztos a Csontváry; nagyon bírtam az első nemzetközi munkámat, amelyben világsztárokkal dolgozhattam, a húszas-harmincas években játszódó Az isztambuli vonatot; meghatározó volt számomra a Jób lázadása – amelybe a forgatás alatt csöppentem bele, „rendrakásra” hívtak; és (talán furcsállni fogod) élveztem a Pogány Madonnát: Balaton, nyár, gondold meg: három hónapig!
„Diktátorok” előnyben
filmhu: Szédítő filmográfiádat böngészve, mit gondolsz, fölfedezhető ebben bármiféle – akár esztétikai – „rendszer”?
B. J.: Hát meglepnének vele! Majdnem hogy válogatás nélkül fogadom el a felkéréseket: nemet nem szoktam mondani. Egy helyes színésznő egyszer azt mondta ránk: mi vagyunk a „kiszolgáló személyzet”. Így hívott minket, és van ebben némi igazság. Hiába kell nekem ízlést teremtenem, kiszolgálom a rendező elképzelését.
A rendező szabadon érvényesíti akaratát
Gothár Péter: A részleg
filmhu: Én pedig úgy hiszem, megteremted egy produkció – esetedben, jó néhányszor: műalkotás - imágóját.
B. J.: Igen-igen, de nem vihetem keresztül az akaratomat anélkül, hogy az elképzeléseimet ne egyeztessem az alkotó társaimmal. Mert a rendező az, aki az akaratát „szabadon” érvényesíti. Gothár Péter például olyan alkat, aki nagyon határozottan képviseli azt, amit elgondolt.
filmhu: A filmrendezés nem demokratikus műfaj. Neked pedig kijutott a „diktátorokból”: Gothár Péter, Tarr Béla. Mundruczó sem „vergődő” alkat.
B. J.: Gondold végig, hogy egy film létrejötte milyen hosszú folyamat: van, amikor egy könyv – jó esetben – négy-öt évig érlelődik. A rendezőnek már-már „kényszerképzetei” vannak: látja, hogy a főszereplője piros csíkos zokniban ül egy kávéházban. Lehet, hogy a víziója rémes, mégsem egyszerű róla lebeszélni, mert már belé ivódott. Ekkor nagyon nehéz keresztül vinnem az elképzeléseimet. Mundruczóval elég’ sokat dolgoztunk együtt, most jutottunk el odáig, hogy úgy érzem, teljes mértékben elfogad. Hogy talán úgy gondolja: ez rendben van. De látom, nagyon megijedtél ettől a „kiszolgáló személyzet” szótól.
filmhu: Meglehetősen.
B. J.: Pedig tényleg azt gondolom, hogy nekem ki kell szolgálnom azt, amit-akit képviselek; az pedig már az én dolgom, hogy a tudásomat, ízlésemet hogyan viszem bele abba a munkába. Azt hiszem, mindegyik munkámban ott vagyok – persze nem mindegy, hogy milyen erőráfordítással – és sosem alkudtam meg.
filmhu: Mennyire érint érzékenyen, hogy a magyar film – eufemizmussal élve – látványszegény?
B. J.: Nagyon. A Filmszemlén általában végignézem az éves termést: majdnem az összes munkára áll, hogy bántóan silány a kiállítás. Ekkor hangzik el a szó – mentegetőzésül: „Pénz!”. Nagyrészt így van, mert mikor pénzről van szó, a jelmezt nem tartják fontosnak. Abból mindig le tudnak venni: „Á! Ne hülyéskedj! Van neki ruhája!” Nagyon régen csináltattam mai filmbe ruhát. Régen szalonban is dolgoztattam, ma már csak ritkán. Megveszem.
filmhu: Ha szalonozol, hol dolgoztatsz?
B. J.: A Dunában, egyszer-egyszer Zoób Katinál.
filmhu: De mostanság a butikokat járod.
B. J.: (elkámpicsorodva, beletörődve) Igen. És a plázákat.. (nevetés) Nézd, más a helyzet, mint tíz évvel ezelőtt: egyrészt majdnem minden kapható. Ha gond van, átalakítással megoldom.
filmhu: Mi történik a shoppingolás előtt-után?
B. J.: Ez úgy megy, hogy egyeztetem az elképzeléseimet a rendezővel. Nagyon bírom, amikor a színészekkel tervezgetünk; mert hogy lehet velük beszélni – mármint a nőkkel, így (mondjuk) Udvaros Dorottyával. Mert hogy a fiúkkal lehetetlenség: utálnak öltözni, gyűlölik a ruhapróbákat. A végeredményt szeretik… A színésznők majdnem mindegyikével jóban vagyok, és nem volt még olyan tévedésem, hogy bárki is azt vágja a fejemhez: ezt a ruhát nem veszi magára.
Dívák, kotorkák
filmhu: Találkoztál olyan, kivételesen kreatív színésznővel, aki pontosan elgondolja, mi legyen rajta?
B. J.: Ilyen Eszenyi Enikő; és gyakran nincs is távol egymástól az elképzelésünk. A csajoknak jó ötleteik vannak. Megmondják, ha egy ruhától kapnak ihletet, mert a ruhapróba előtt fogalmuk nem volt, hogyan nyúljanak a szerephez. És megköszönik. Ez a legjobb dolog egy tervezőnek.
filmhu: Manapság a – leginkább fiatal – színésznőknek leginkább modellként kell „eladni” magukat, hogy kis színes lehessen belőlük egy magazinban. Vagyis: egy színésznő „imázsa” mennyire határozza meg azt, hogy mit hajlandó magára húzni egy filmben?
B. J.: Ez a legnagyobb baj. A színház is afelé megy, hogy ott a „sztár” a „sztár”. Egy filmben pedig különösen nehéz megoldani, hogy a clochard-asszony mögül ne kandikáljon ki a díva; mindenesetre lehetetlenség, hogy a clochard-asszony ruháját lehányják… Pedig rám még hallgatnak a csajok; nekem elhiszik, hogy „jót akarunk”.
Három év múlva is érvényes legyen
Bergendy Péter: Állítsátok meg Terézanyut!
filmhu: Egy magyar nagyjátékfilmben mennyi jut a jelmezekre?
B. J.: Általában hat millió forint körül jár a költségvetésem – és ebből jó, ha kettő millió jut ruhára. Azt szoktam mondani, meg lehet ezt oldani három forint ötven fillérből is – de akkor úgy is fog kinézni. Ezt nem értik meg mindaddig, míg azt a – mondjuk – pulóvert eléjük nem rakom. Amikor meglátják, megkérdezik, miért ilyen? Ezt általában azok kérdezik, akik nem 1800 forintos, kínai cipőt húznak a lábukra.
A legdurvább menet: a pénz. Huzigálás a költségvetésből. A munkáim nyolcvan-kilencven százaléka, sajnos, „mai” darab. A filmek legfeljebb az ötvenes évekig nyúlnak vissza. A Terézanyunál sokszor került szóba a divat: azt mondtam, egy filmet, még ha 2002-ben játszódik is, úgy kell megcsinálni, hogy három év múlva is érvényes legyen. És ez kikerülhető, ha nem a divat szélsőségeit használom; így tíz év múlva nem röhög ki minket a következő nemzedék. A „mai”, de letisztult, finom megoldásokat kedvelem.
filmhu: Melyek az állandó vásárló-helyeid?
B. J.: A „legállandóbb” a Gólya Áruház, meg a turkálók. Ezek nagyon jók. És aztán jönnek - a már említett - plázák. Ezt gyűlölöm. Megfulladok tőle. Képzeld el, egy héten négyszer bemenni egy plázába! Általában biztos az elképzelésem, és megpróbálok olyat venni, ami ezzel egyezik. Vagy: hasonlót. Ezek után jön az alakítgatás – vágjuk le a gallérját! – összerakosgatás, amit mi „kreativitás”-nak hívunk. Na, erre tökéletes a turkáló! Mert nézz most itt körül: látod, senkinek sincs új ruhája. Egy ruha gyűrött, kicsit ki van bolyhosodva, figyeld meg: a nadrág - azon a pasin - rövid. Ez az élet. Így néznek ki az emberek. Egy filmben miért kéne frissen vasalt? Egy használt ruha tiszta.
Az „Ősz Asszonya”
filmhu: Van ruharaktárad?
B. J.: Van, és ez nagy segítség. De egyre nagyobb baj is: nem férnek el a cuccok.
filmhu: Óriási raktárt képzeljek el?
B. J.: Ne képzelj el óriásit: ez úgy négyszáz négyzetméter. Kétszer kétszáz. (döbbenet az interjúkészítő arcán) Ez sok?!
filmhu:Hatalmas!
B. J.: Ne hülyéskedj! Én nagyon kevésnek tartom! Hát akkor ez mégis sok…
filmhu: Gyűjtesz-e, fanatikusan, egyedi darabokat?
B. J.: Legyezőket gyűjtök – (nevetés) nem tudom, lesz-e valaha olyan filmem, amelyben használok belőlük, akár egyet is. Nagyon szeretem a hatvanas évek amerikai koktél-ruháit, és mindent, ami századfordulós: a Girardi-kalaptól a csipkegallérig. Nálunk már a századforduló is annyira ritka, hogy egybe-ruhát lehetetlenség találni, miközben ha kimegyek Párizsba, az ócskapiacon ott van a forradalomból való, igazi, eredeti ruha. Van egypár tiszta gyöngy charleston-ruhám – na, ezeket sem fogom, soha az életben használni!
filmhu: Jól érzem, hogy – privát megjegyzésként: hozzám hasonlóan – tombolni tudnál a húszas-harmincas években?
B. J.: Nagyon jól. Nekem a reneszánsz, és a húszas-harmincas évek a kedvenceim, bár a barokkot is bírnám. De a húszas-harmincas évek baromi erotikus lehetett: fülledt, a nemek kicsikét összemosódtak. Ott valami elkezdődött – mint a reneszánsznál.
filmhu: Szerinted van-e a magyar filmben látványterv? Összeülsz-e például a díszlettervezővel, az operatőrrel, hogy együtt találjátok ki egy film látványstílusát, imágóját?
B. J.: Együtt dolgozunk, persze, segítjük a másikat, de ne misztifikáld ezt túl. Ne úgy képzeld el, hogy kerekasztal mellé ülünk, és ott „ötletrohamozunk”. Olyasmi van, hogy fölhív lelkesen – mondjuk – Hujber Balázs: „Hú! Olyan kárpitot találtam!” Vagyis: információkat cserélünk. Ezért ritkán esik meg, hogy egy nő kék ruhában áll, kék fal előtt. Mindemellett: ismerjük egymás munkáit. (Hujber Balázs díszlettervező; az ő nevéhez fűződik, egyebek mellett, a Kontroll– H.K.)
Nincs ilyen nálunk, hogy látványtervező! Részint, mert mindenki egoista a saját területén. Bódy idején próbálkoztak azzal, hogy létrehozzanak egy látvánnyal foglalkozó „team”-et. Néha lehet hallani, hogy: nahát, van látványtervezője egy filmnek, de Hajdu Szabolcs Tamarája kivételével nem tudok neked a látványtervre pontos példát mondani. Mert Hajdunál az „ott” volt. A látványtervezés iszonyú munka – és nálunk, azt hiszem, igény sincs rá. Látod, hogy néznek ki ezek a filmek! És ez nem csak anyagi kérdés: mert nem hiszem, hogy Szabiék dúskáltak a pénzben.
Senkinek sincs új ruhája
Tarr Béla: Werckmeister harmóniák
filmhu: A saját életedben mennyiben fontos a divat?
B. J.: Én most már túl vagyok ezen. Gondolj bele: a nap huszonnégy órájában ruhákkal foglalkozom. Beleöregedtem abba, hogyan kell kinézni. Aztán van, amikor azt mondom: na, öltözzünk. És akkor magam köré tekerintek egy szoknyát (nevetés). De egyébként sem voltam divatkövető, miközben nem voltam öncélú. Az öltönyt el nem tudtam magamon viselni, soha.
filmhu: A személyes kapcsolataidban izgat, hogy kinek, milyen a megjelenése?
B. J.: Az izgat. Meg lehet tudni egy ruhából - pontosabban: valamit le tudsz szűrni abból - hogy ki kicsoda, még akkor is, ha a divat globalizálódott. Azért meg lehet látni, kiben van „valami”. Nem? Általános törvények: elmész egy plázába, látsz egy pláza-cicát, vagy eljössz ide (Goethe-Eckermann Kávézó – H.K) és tudod, ez két, teljesen más, közönség. Én ezeket az eltéréseket, különbségeket finomítom; mert érzékenyebb vagyok rá.
filmhu: Hogyan „nézünk” ki?
B. J.: Borzasztóan rosszul. Ízléstelenek vagyunk. A hetvenes évektől van „rálátásom” a dolgokra; legalábbis akkortól datálom az emlékkönyvemet. És abban sokkal színesebb, egyénibb embereket látok. Most massza van.
filmhu: Uniformizált „massza”?
B. J.: Még csak az sem. Eltűnt az elegancia – aminek nincs köze a pénzhez. Kint voltam több mint tíz évvel ezelőtt Varsóban, a forradalom idején; elég pocsék volt a közhangulat. Szembe jött velem egy negyven-ötven körüli nő, hosszú haja kibontva. Egy kötött, barna csőruha volt rajta, kicsit hosszú, és egy igazi, sárguló falevelet tűzött a ruhájára. Még ma is eszembe jut: jött az utcán az „Ősz Asszonya”. Közben egy vacak, kötött barna ruhát viselt, igazi levéllel. Hihetetlenül elegáns volt a nő! Ez hiányzik. Mert látszik itt, hogy van pénz – az is látszik, hogy nagyon nincs – de zuhan lefelé a „feeling”. Nyáron még sokat dobnak a csajok ezen a városon, de amikor jön ez az ősz, a tél! Kicsit olyan nyomoronc. Tíz éve sokkal jobb hely volt Budapest, nem? Én például be nem teszem a lábam ebbe az utcába – hogy hívják? – Liszt Ferenc tér. Minden két évben a legújabb „trend”-hez igazítják az összes helyet. Minek? Miért nem lehet, hogy húsz éve ugyanúgy nézzen ki egy kocsma? Mindegy…
Kontrollált kollekció
filmhu: Színházban dolgozol?
B. J.: Nem, hál’ Is… (elnyomva a végét)
filmhu: És Mundruczóval mi volt A Niebelung lakópark? (Mundruczó Kornél A tisztességtudó utcalány című opera-rendezésének is Breckl János készítette a jelmezterveit – H.K.)
B. J.: Az nem színházban volt…
filmhu: Színház a budai Szikla-Kórházban!
B. J.: Igaz. Terveztem egy-két dolgot színházba, de nem szeretem. Sokkal több kötöttséget éreztem, sokkal több energiámat szívta le – például a próbák miatt -, mint a film, és nem éreztem jól magam. Fulladoztam, nem is csináltam jót. Bár egy nagyoperát azért el tudnék képzelni… Kornéllal más: olyan, mintha filmet csinálnánk; volt például, hogy a raktáramban próbáltak.
filmhu: Levadásztam a Kreatív-online-ról: reklámokban „stylist” vagy.
B. J.: Utálom ezt a szót, és nem is használom. Mert ma mindenki „stylist”. Amikor kiigazítanak, hogy „Ő a stylist”, mindig replikázok: nem, én vagyok a „ruhás”. De az, hogy fönn tudom tartani a raktáramat, nagyrészt a reklám-munkáimnak köszönhető. A reklámfilmekben tényleg van pénz, és fizet is: nem várunk hónapokig.
filmhu: A megrendelők mennyire kötik meg a kezedet?
B. J.: Nagyon. Van, amikor ugyanazt a ruhát kellett föladni egy teljesen más emberre, mint a nyugati reklámban. Nagyon nehéz meggyőzni egy ilyen… embert…, aki nyolc évig tanulta (nem tudom hol) hogy azt a valamit csak azért isszák, mert a nő a reklámban sárga csíkos blúzban és piros pöttyös füles sapkában vigyorog. Ez ott van a story-boardban. Képzeld, volt olyan, hogy panten-skála színeket kaptunk ruhára! Köztudott: ez lehetetlenség; a panten-skálának homogén felület esetén van értelme, ruhában nem működik. De ők kiadták az ukázt: panten-skála, 28. Ilyen legyen a szoknya színe. Dolgoztunk két hetet, nem lett panten-28, aztán mondták: akkor jó. A reklámban meg kell alkudni, kész. De tudom, hogy pénzt keresek vele; tudom, meddig tart; és nem beszélnek arról, ki csinálta… És van, amikor szeretni is lehet: a „vodák” például egész’ helyesek, az Unicum és a Hubertus-reklámok már-már kis filmetűdök voltak. És lehet látni, melyiket csináltam én. Ki lehet szúrni. Valamennyire mégis csak benne van az ízlésem.
Üzletet lehetett volna csinálni belőle
Antal Nimród: Kontroll
filmhu: Jelmeztervezőként érzékeled, hogy épp’ mi a divat (színész)nőben és férfiban?
B. J.: Persze. Régen voltak tévéfilmek, akkor ismerhető volt az egész színésztársadalom. Ma nincs tévéfilm, nem ismerik a színészeket. Van – átlagban – húsz nagyjátékfilmünk évente, hatvan-hetven százalékban állandó szereplőkkel. Kevés az új arc, vidéki színész pedig egész egyszerűen nincsen. Az a divat, aki divatot csinál. De ha Hámori Gabi jön „divatba”, az nagyon jó! Ilyen volt Ónodi Eszter is. Ő hamarosan „nagyasszony” lesz a „divatos”-ból.
filmhu: Férfi „sztár”…
B. J.: Az nincs.
filmhu: Volt: Kamarás Iván.
B. J.: Csináltak belőle - korán, vagy rosszkor - egy divatos színészt: aranyifjú volt, kifutókon modellkedett. Nincs a helyén. Pedig Othellóként milyen zseniális volt! Hát igen…, ő volt az „utolsó” divatos színész. Én László Zsoltban gondolkodnék: a legjobb színész Magyarországon. Mégsem lett Cserhalmi György. De a Kontrollban (amit nagyon szeretek) az a hat pasi csak divatot teremtett! Sőt! Tudod hányan kerestek meg, hogy adjak nekik olyan zipzáras fölsőt-gatyát?! Ha bennem élt volna egy divattervező, akkor ráépítettem volna a Kontrollra egy komplett kollekciót.
filmhu: BKV-kolleksön?! Light-os változtatban?
B. J.: Gondolj bele: Harry Potter-style is létezik - Angliában. Már nem a csuklyás varázs-süvegre gondolok. Nagyon durvának hangzik; de ha hiszed, ha nem, a „Kontroll-kollekció”-ból (nevetés) üzletet lehetett volna csinálni. Nem szólva az ellenőrök szalagjáról: látom magam előtt bögrékre nyomva. Tökéletes marketing-kampányt lehetett volna ráhúzni, karöltve a divatszakmával. Már ha nem nálunk van a dolog…
