Nincs még egy rendező, aki az angol munkás- és alsó középosztály problémáival olyan mélyrehatóan foglalkozna, mint Ken Loach. Az 1979-es Black Jack óta rendszeres meghívottja a fesztiválnak, szinte minden alkalommal elnyeri valamelyik fontosabb díjat, legutóbb 2016-ban, az Én, Daniel Blake kapta az Arany Pálmát, előtte 2006-ban pedig a Felkavar a szél.
Bár a legutóbbi filmje után állítólag visszavonult a rendezéstől, idén mégis újra versenyben van a Pálmáért Sorry We Missed You című filmjével. Témáját most sem engedte el, főhősei keményen dolgozó, becsületes emberek, akiket a bürokrácia útvesztője és a végtelen munkaórák szép lassan felőrölnek.
Az apa (Kris Hitchen) új munkát kap egy csomagküldő szolgálat kézbesítőjeként. A 2008-as válságban minden vagyonát elvesztő férfi egy olajozottan működő gépezet része lesz, ahol minden késve kézbesített csomagért és elvesztegetett percért neki kell fizetnie, igazi nyereséget csak egy év után láthat belőle. Az anya (Debbie Turner) ápolásra szoruló idős emberek közt cikázik egész nap, a tinédzser fiúk kerüli az iskolát, a 10 éves kislány pedig a maga gyermeki, ösztönös módján próbálja fenntartani a családi békét.
Debbie Honeywood, Rhys Stone, Katie Proctor és Kris Hitchen a Sorry We Missed You című filmben (fotó: Cannes Film Festival)
A férfi új munkája ugyanis egyre több vitát és keserűséget hoz a szerető családba, a pénztelenség kizsigereli a szülőket, apa és fia egymásnak esik, a kislány éjszakánként bepisil, az anya közben végtelen türelemmel csitítgatja a családot. Loach minden részletet, a jót és rosszat is megmutatja, minden sikeresen kézbesített csomag megnyugvást hoz, nem csak Rickynek, hanem nekünk is. Zseniális minden pattanásig feszült pillanat, ahol azon izgulunk, hogy időben odaérjen a megadott címre, hogy ne kössön bele senki, ne kerüljön dugóba, ne törjön össze a méregdrága szerkentyű, amivel dolgoznia kell, és főleg azon, hogy a hevesedő viták elcsituljanak és helyreálljon a családi béke. A 82 éves rendező újra bebizonyítja, hogy nincs szívszorítóbb a munkásélet keserű, lecsupaszított valóságánál. Ha hihetünk a nemzetközi sajtó találgatásainak, nagy esélyesként áll be a sorba a szombati díjátadón.
A Pálmáért versenyző szekción kívül legalább annyi figyelmet érdemel idén az Un Certain Regard válogatása is, ahol egy amerikai függetlenfilm újabb mérföldkövet jelent Cannes történelmében: Danielle Lessovitz Port Authority című filmjének női főszereplője Leyna Bloom, transznemű, fekete színésznő. Tavaly a fiú testben született balerina történetét, A lány-t ünnepelte mindenki, és idén is próbálják tovább döntögetni a falakat. A Port Authority nem csak emiatt különleges adalék a programban – egy klasszikusan felépülő romantikus dráma, amit az itthon nagyjából ismeretlen, főként queer közösségekben jellemző ‘vogue-olás’ tesz különlegessé.
Leyna Bloom a Port Authory című filmben (fotó: Cannes Film Festival)
A vogue-tánc a 90-es évek közepén, Madonna Vogue című slágerétől vált híressé, majd az underground meleg közösség egyik kulcs szimbóluma lett. A tánc azóta sokkal szerteágazóbb lett, de forradalmisága nem változott: a szexuális identitás szabadságát, az LMBTQI közösséget ünneplő, nagy teret igénylő kéz és lábmozdulatok izgalmasak, pörgősek, és izgalmasan mossa el a nemek közti határokat.
Ebbe a közegbe csöppen bele a 20 éves Paul (Fionn Whitehead), aki pénz és barátok nélkül érkezik New Yorkba. A buszpályaudvaron (az ikonikus Port Authority állomáson) rögtön összeakad a tekintete Wye-jal (Leyna Bloom), aki a barátaival együtt táncolgat az út szélén. A fiú egy harlemi menedékhelyen húzza meg magát és munkát is szerez, kilakoltatásokban segít a helyi nehézfiúnak. A környéken hamar rátalál Wye-ra is, akivel kölcsönös vonzalom alakul ki, és a lány fogadott családján keresztül a szexuális és művészi szabadság is olyan utakra viszi, ahol barátai és saját előítéleteivel is szembe kell szállnia.
Danielle Lessovitz érzékeny, intim, csillámporos filmmel mutatkozott be Cannesban, nem véletlen, hogy producerként Martin Scorsese is támogatta ezt a bátor tervet. A pozitív kritikák után a film stábja a vörös szőnyegen és a hivatalos fotózáson is improvizált táncbemutatót tartott, ami az idei fesztivál egyik legemlékezetesebb pillanatává vált:
