Fiktív folkénekes néhány hetének története inspirálta a Coen fivéreket, akik karrierjük egyik legkifinomultabb, leggondosabb alkotását vitték vászonra. A szép hangú, de lúzernek kikiáltott Llewyn Davis eldugott kocsmák kis színpadain zenélget valamikor a hatvanas évek elején, akkor, amikor még sehol sem volt a műfaj későbbi diadalútja. Éjszakáit mindig valaki kanapéján tölti, esténként mérsékelten lelkes közönség előtt játszik, állandóan pénzzavarban van, és egyéjszakás kalandja terhességének megoldása mellett azon töri a fejét, hogy vajon van-e elég tehetsége ahhoz, hogy áttörést érjen el. A szinte egyszemélyes filmet a várakozások ellenére nem Oscar Isaac amúgy remek alakítása viszi el, hanem Coen-ék rendkívül kifinomult rendezési és vizuális stílusa, aminek köszönhetően állandóan ingadozó lelkiállapotban tart minket. Nem tudjuk eldönteni – ahogy valószínűleg a fivérek sem –, hogy szánalmasnak tartsuk-e ezeket a dalokat és a középszerű előadókat, vagy időnként hagyjuk-e magunkat elragadni a dallamok által. Ezt a bizonytalanság érzést különösen fokozza a rengeteg teljes egészében hallható szám, illetve a zseniális filmvégi dramaturgiai fordulat. A Coen életmű egyik gyöngyszeme ez, a helyi kritikuslistát is vezeti.
Flaubert évtizedeken keresztül nem tudta megírni regényét a semmiről – hangzik el többször a La grande bellezza c. filmben. A nagy kérdés, hogy Paolo Sorrentino tud-e filmet forgatni a semmiről? Az idei cannes-i fesztivál egyik legkülönlegesebb filmjének végeredményben nincs története: egyetlen fiatalkori regény miatt felkapott, dúsgazdaggá vált író hatvanötödik születésnapja körül látjuk néhány napját, hetét, de sehonnan a semmin keresztül sehova sem jutunk. Mégis, az a szinte két és fél órás rendkívüli tudatossággal és átgondolt koncepcióval felépített, majd pedig savként maró iróniával leöntött látvány- és hangorgia felejthetetlen. Bár vén kiégett kujon úgy dönt, hogy többé nem tesz semmi olyat, amihez nincs kedve, azért részt vesz az ürességtől kongó fergeteges partikon, a művészieskedő exkluzív előadásokon és a csak gyökereken élő (Teréz anyát kifigurázó) idős szenttel folytatott vacsorán, legfeljebb időnként széttöri a gáláns udvariasság álcáját, és jól odamondogat vendégeinek. A La grande bellezza (A nagy szépség) igazából elmesélhetetlen, csak átélni lehet, de a moziorgazmus után keserű marad a szánk íze.
A fesztivál legpolitikusabb filmjét a holland Alex Van Warmerdam szállította, aki azonban a politikáról nem a reflektorfényben politizálók világán keresztül beszél, hanem egy groteszk történeten keresztül a társadalmat mozgató értékrendszereket és ideológiákat teszi láthatóvá. A Borgman elején fura „vadembereket” zavar ki föld alóli rejtekhelyeiről egy plébános által vezetett feldühödött csapat, ám az üldözötteknek sikerül elmenekülni. Közöttük van a film során több néven is bemutatkozó Borgman, aki szálláshely híján kertvárosi luxusvillákba csenget be fürdőt kérve. Sok visszautasítás után egy helyen a kelleténél tovább inszisztál, mire a kissé agresszív férj felesége szeme láttára alaposan elveri. Ez indítja el az események sorozatát, mert az erőszak kiváltja a háztartásbeli asszony együttérzését, aki míg férje dolgozik, beengedi hősünket a lakásba, majd a kerti lakban szállást is kínál neki. A történet kifejtése nélkül annyit mondhatunk, hogy Warmerdam kíméletlenül leplezi le az ordító szakadékot a gazdagok és a nincstelenek világképe között, miközben ironikusan valósítja meg az előbbiek széles körben elterjedt félelmét (add nekik a kisujjadat, és az egész karodat akarják). A film különleges módon ötvözi Michael Haneke ridegségét a svéd Roy Andersson abszurdjával, amely így a két nagyon különböző módon társadalomkritikus filmes között képez felkavaró átmenetet.
Kevesen emlékeznek a 2005-ben nálunk is bemutatott Mennyország most című palesztin mozira, és most rendezője egy újabb, ahhoz erejében talán nem mérhető, de mégis megrázó filmet hozott Cannes-ba. Az Omar Ciszjordániában játszódik, és a főszereplő az előző filmhez hasonlóan ugyanúgy belekeveredik a palesztin ellenállásba, azonban ogyanúgy a magénélet beleszól a közéleti elkötelezettségbe. A filmnek ez az egyik drámai tanulsága: nem lehet ott normális életet élni, ahol nem teremthető meg a privát szféra, és ahol a közösség úgy érzi, hogy a tagok életének minden szintjébe beleszólhat. Hősünk az ellenséges katonák elleni akciók, a fal megmászása és az izraeli rendőrségi kihallgatások között talál néhány percet arra, hogy lopva szerelmével beszélgessen. Azonban a szigorú muzulmán életszervezés miatt a lányoknak és fiúknak pont arra nincs lehetőségük, hogy mondjuk házasság előtt hosszan és nyugodtan elbeszélgetve megismerjék egymást. Így aztán nem tehetnek mást, mint a kételyek által megkeserített rövid pillanatok alatt kétségbeesve fürkészik egymás tágra nyitott szemét. De Hany Abu-Assad filmjének következtetése az, hogy minden közhely ellenére a szem nem a lélek tükre.
Végül csak nagyon röviden arról, hogy a színészként időnként elképesztő dolgokra képes James Franco azt hiszi magáról, hogy jó filmrendező is, és a berlini és a cannes-i válogatók rendszeresen meg is erősítik ebben a hitében azzal, hogy meghívják. Idei filmje, melynek címét le sem írjuk, egy a maga tehetségében elbizakodottan hívő, művészieskedően pretenciózus, de valódi gondolatra képtelen, végtelenül tehetségtelen rendezőt leplez le.
