Apró és rendkívül törékeny termete ellenére Isabelle Hupper kemény kézben tartotta az őt is beleértve kilenc tagot számláló nemzetközi zsűrit és ez nem csak a közösen tartott sajtótájékoztatókon, de a döntésekből is egyértelműen kitűnt. Isabelle Huppert mint színésznő is, és úgy látszik, mint zsűrielnök is vonzódik a merész filmekhez és lázadó-lázító hősökhöz, ez a kiosztott díjakon is megmutatkozik. Várható volt, hogy Huppert lerója háláját valamilyen módon Michael Hanekének, akinek korábban két filmjében is játszott és a Zongoratanárnőért nyolc évvel ezelőtt itt Cannes-ban megkapta a Legjobb Női Alakításnak járó díjat. Ezzel korántsem akarom azt sugallni, hogy az osztrák rendező filmje, a Fehér szalag (Das Weisse Band) nem érdemelte ki az Arany Pálmát. Inkább arról van szó, hogy legtöbben, beleértve engem is, Jacques Audiard A próféta című filmjét tartották erre a legesélyesebbnek, amely ezúttal a Grand Prix-vel, azaz a Zsűri Nagydíjával távozott. Nehéz lehetett eldönteni melyik a jobb, hiszen két teljesen különböző és egyaránt elképesztő profizmusról árulkodó, valóban kiemelkedő alkotásról van szó, amelynél, ha nem Isabelle Huppert vezeti a bírákat, lehet, hogy Audiard felé hajlott volna a Pálma.
 |
| Vonzódik a merész filmekhez és lázadó-lázító hősökhöz |
Alain Resnais 1922-ben született és a mai napig aktívan dolgozik, hajlott kora ellenére egy egyszerű szerelmi történetet is képes olyan leleményesen és modern eszközökkel, no és igazi francia bájjal tálalni a Les Herbs Folles című filmjében, hogy a zsűri különdíjjal jutalmazta a veterán filmes munkásságát. Noha én kevésbé szeretem az efféle keserédes szerelmi történeteket, azt el kell ismernem, az elbeszélésmódjában valóban újszerű és érdekes Resnais rendezése, amely az idős mester kéznyoma nélkül számomra teljesen érdektelen lenne. Így viszont két remek színész Sabine Azéma és André Dussolier tolmácsolásában jelenik meg egy véletlen hozta szerelmi történet, amely egy boltból kilépő hölgy táskájának elrablásával kezdődik. A sors úgy hozza, hogy Georges Palet (Dussolier) lesz az, aki ráakad Margaret Muir (Sabine Azéma) kifosztott és eldobott irattárcájára, amely alapján azonnal felébred érdeklődése az asszony iránt, ám kell hozzá a rendőrség kegyes közvetítése is, hogy a két ember a vártnál is szorosabb kapcsolatba kerüljön egymással.
 |
| Huppert lerója háláját valamilyen módon Michael Hanekének |
Charlotte Gainsbourg nevét sokan rebesgették, mint a legesélyesebbet a legjobb női alakítás díjára merészségéért és azért, hogy sikerült érzelmeket és valami értékelhetőt vinnie Lars Von Trier Antichrist című filmjébe, annál is inkább, mert Isabelle Huppert szerepe a Zongoratanárnőben sem volt kevésbé meredek. Nem volt tehát meglepetés, hogy Huppert díjazta francia kolléganőjének bátor és valóban kiemelkedő teljesítményét. Mellékszerepnek indult a bécsi származású Christoph Waltz megjelenése Quentin Tarantino Dicstelen brigantyk (Inglorious Basterds) című filmjében, de az angolul, németül és franciául is folyékonyan beszélő színész mindenkit lejátszott a színről maga körül, beleértve a főszereplőnek szánt, de igencsak halovány Brad Pittet is. Tarantino maga is elismerte, hogy ezt a filmet Waltz alakítása mentette meg, míg Waltz a sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy az ő színészi elhivatottságát, illetve ebbe vetett hitét ez a szerep adta vissza, ami végre harminc év színészi munka után ismertté, sőt elismertté tette.
 |
| A Zsűri Nagydíjával távozott A próféta |
Az eddigiekben említettekben sem különösebb meglepetés nem volt a nézők számára. Mondhatnánk, bejött a papírforma. Brillante Mendoza rendezői díja a Kinatay-ért viszont hangos nemtetszést és értetlenkedést váltott ki a sajtó képviselőinek körében. Noha én sem ezt a filmet tartom a rendkívül termékeny Fülöp-szigeteki rendező legnagyobb művének, és bennem is meglehetősen vegyes érzelmeket hagyott, azt nem lehet elvitatni Mendozától, hogy egyedi és jellegzetes stílusa, ahogyan a dokumentarista ábrázolásmódot, a naturalizmust a néhol egészen abszurd cselekménnyel elegyíti az valóban a világ egyik figyelemre méltó szerzői filmesévé teszi őt.
A Zsűri Díját megosztva kapta a dél-koreai Park Chan-wook és Andrea Arnold angol rendezőnő, igencsak megosztva ezzel a közönséget. Két olyan filmről van ugyanis szó, amely ennél már különbözőbb nem is lehetne. A Szomjúság (Bak-jwi) vámpír/horror fantasy valóságtól elrugaszkodott világa gyökeres ellentéte az Arnold Fish Tank-jének lehúzó szocreál világától, amelyben egy fiatal lány, a tizenöt éves Mia (Katie Jarvis) keresi helyét a világban, amely azonban nem sok jót tartogat számára. Anyja (Kierston Wareing) kifejezetten elutasító vele, húgával csak civakodnak, barátai nincsenek, egyedül anyjának új fiúja (az Éhség (Hunger) éhezőművésze Michael Fassbender), figyel rá és nem kell sok, hogy a kettejük közt bontakozó szimpátia veszélyes vizekre terelje őket.
 |
| Hangos nemtetszést és értetlenkedést váltott ki a Kinatay |
Hogyan lehet egy olyan filmnek forgatókönyv díjat adni, amelynél végig úgy tűnik, mintha nem is lenne forgatókönyve? – vonta kérdőre a zsűrit az egyik újságíró a díjak után tartott sajtótájékoztatón. Mei Feng filmje, a Tavaszi láz (Chun Feng Chen Zui De Ye Wan esetében ugyanis a rendező bevallása szerint még a vágás során is újra meg újra átírták a forgatókönyvet. A zsűri diplomatikusan kitért a válasz elől, ám szerintem itt megint csak arról volt szó, hogy sem Huppert, sem a zsűri tagjai nem zárkóznak el a bevállalós filmektől és ez esetben mindenképpen díjazni szerették volna, hogy Kínából, a filmezéstől öt évre eltiltott rendezőtől jött ez a valóban nyílt és merész alkotás, amely a férfiak közötti testi- és lelki szerelmet ábrázolja.
