A Bíró Yvette-el közösen írt adaptáció zsenialitása abban áll, hogy a film nagy részében képes eltávolodni a regény konkrét elemeitől, és csupán az áttételek, a metaforák, az átértelmezett fordulatok, vagy egy-egy a filmtörténetben ikonikussá vált beállítás megidézése révén ismerünk rá az eredetire. Gyönyörűen megoldott a regényben oly fontos táj transzformációja is, hiszen a Svájc hegyeit majd fél Európát bejáró szereplők helyett itt minden egy szétmálló bérház zeg-zugaiban, a ramaty lakásokban, a padláson, a körfolyosókon zajlik. Mary Shelley fantasztikuma a képzelet világából leszáll mindennapjaink színtereibe, mondván, hogy az általunk teremtett szörnyek köztünk vannak.
Ugyanakkor a munka legnagyobb hiányosságai is a forgatókönyvből fakadnak, mivel a film egyharmadától kezdve a szerzők elkezdenek a korábbinál szorosabban ragaszkodni a könyvhöz, és a sztori leghangsúlyosabb részében (amikor a gyilkosságok zajlanak) hiányzik a történetből az a fajta elrajzoltság, ami az egészet izgalmassá tette. A Szelíd teremtés kb. a negyvenedik perc környékéig tökéletesen teremti meg a feszültséget, ám attól kezdve elvesztjük a kapcsolatot a filmmel, és ez nem kis részben a színészválasztásnak is köszönhető. Se a főszerepet alakító Frecska Rudolf, se a fiatalabb vagy idősebb mellékszereplők nem bírnak olyan jelenléttel a vásznon, amelynek hatására elhihetnénk, hogy nem puszta megjelenítői, hanem áldozatai is ennek a történetnek. Azt is mondhatnánk, hogy ez az első Tóth Orsi nélküli Mundruczó-film, ami önmagában igaz, viszont újra van egy lényegében neki írt szerep (a Magdié), csak mintha valamilyen (külső?) okból nem ő játszotta volna el – pedig valószínűleg az ő erős személyisége teljesen más hatást eredményezett volna. Az egyetlen színészi telitalálat maga Mundruczó, akinek köszönhetően a film első és szűk utolsó harmada újra megtelik élettel, érződik, hogy a történet – legalábbis a maga metaforikus síkján – rá vonatkozik.
Hiszen valójában Mundruczó Kornél a hatvanas-hetvenes évek modernista filmművészeinek nagy problémáival foglalkozik, és az ő modorukban is fogalmaz. Frankenstein ebből a szempontból nyilvánvalóan a teremtőjét, alkotóját maga alá temető mű metaforájaként működik – nem véletlen, hogy a rendező színészkeresése körül forog az egész történet. A Szelíd teremtés egy rendkívüli műgonddal, igényességgel kivitelezett (Erdélyi Mátyás operatőri munkája lenyűgöző), az egyén szerepén, értékén, a felelősség problémáin tépelődő, önreflexív film, de nagy kérdés, hogy egyáltalán releváns-e ma ebben a formában ez a kérdésfelvetés.
