Lassan járj, tovább érsz
Tsai Ming Liang, a tajvani újhullám meghatározó rendezője. Filmjeit díjazták már Berlinben, Velencében és Cannes-ban is, Goodbye Dragon Inn című alkotását Apichatpong Weerasethakul nemes egyszerűséggel az „elmúlt 125 év legjobb filmjének” nevezte. Tsai legújabb alkotásában folytatja azt a meditatív irányt, amelyet 2011-es Walker című filmjével kezdett meg. Az Abiding Nowhere 80 perce során egy piros köpenyes szerzetes lassú sétáját szemlélhetjük, miközben a harmonikus természetből eljut a nyüzsgő, tébolyult nagyvárosba. Nincs cselekmény, sem bármiféle történetszervező elem, csak a komótos, látszólag soha véget nem érő séta.
Kár volna tagadni, nem kis feladat rákapcsolódni erre a radikálisan más szabályok mentén működő filmre, a vetítés során sokan fel is adták a próbálkozást, azonban, ha képesek vagyunk kizárni azokat a reflexeket, amelyeket az agyunk egy film megtekintéséhez automatikusan hozzárendel (például az átlátható cselekmény iránti vágyat), különleges jutalomban részesülünk. Ha gondolataink elcsitulnak, a film által egészen másképp érzékelhetjük az idő természetét. A szerzetes lépései között hosszú másodpercek telnek el, lába sokáig mozdulatlan. Amíg a vadonban figyeljük őt, természetesnek hat ez a lassúság, harmonikusan simul bele a körülötte létező nagy egészbe.
A folyó áramlása, a szél fújása, a madarak szárnycsattogása, a rovarok duruzsolása és a szerzetes egy organikus egységként léteznek. Mindez teljesen másként hat ránk, amikor a változatlan tempójú séta a washingtoni főpályaudvaron folytatódik. A felbolydult, kaotikus és harsány panorámában idegen és szinte értelmezhetetlen, amit látunk. Tsai hatásosan érzékelteti velünk, mennyire természetellenes a felgyorsult tempó, amiben élünk, mennyire nem tudunk mit kezdeni azzal az ingeráradattal, ami leterheli minden érzékszervünket. Amikor a rendezőt arról kérdezték, miért készít ennyi filmet a lassú sétáról, azt felelte: „azért, hogy tisztábban láthassunk.”
A dzsungel mélyén gyilkost faragnak belőlük
A Proxima (az innovatív és merész filmek szekciója) versenyblokk győztese a perui Paolo Tizón Night Has Come (Vino La Noche) című dokumentumfilmje lett, amely egy önkéntesekből verbuvált kommandós csoport kiképzését mutatja be a perui esőerdők mélyén. Az alig húszéves srácok kőkemény fizikai és mentális terhelésnek vannak alávetve. A spártai szigor jellemzi mindennapjaikat, melyek során csak elvétve akad lehetőségük a magánéletükkel foglalkozni. Ejtőernyővel ugranak ki helikopterekből, kilométereken át masíroznak teljes menetfelszerelésben, jeges vízben kell gubbasztaniuk akár egy órán át, tulajdonképpen az egész életük a mennydörgő parancsszavak szerint telik.
Tizón intim közelségbe hozza a kiképzés legkeményebb pillanatait, ugyanakkor bepillantást ad a leendő katonák magánéletébe is. Az édesanyjával Facetime-on beszélgető közlegény vagy az ex-barátnőjét sirató szakaszvezető a maszkulin külsőségek mögött felfedi érzékeny és emberi mivoltát is. A film lírai alaphangot üt meg, hosszan elidőzik egy-egy helyzeten és nem narratív szempontok szerint, hanem sokkal inkább érzelmi alapon szerkeszti a jeleneteket. Hangulatában és stílusában olyan formabontó katonákról szóló játékfilmeket idéz, mint a Claire Denis-féle Szép munka vagy Terrence Malick klasszikusa, Az őrület határán.
Steven Soderbergh és a két Kafka
Ahogy korábban beszámoltunk róla, Steven Soderbergh a karlovy vary-i közönségnek mutatta be Európában először Kafka című filmjének újravágott és merően átszerkesztett változatát, melynek a Mr. Kneff címet adta. A film az 1991-es változathoz képest 20 perccel rövidebb, bizonyos jeleneteket Soderbergh átszínezett, hogy jobban szétválassza a film valóságát és Kafka fantáziavilágát, a dialógusokat lenémította és teljesen új zenei világot teremtett, amely többnyire jazz, funk és elektronikus zenei betétekből áll, de a Metallica örökzöld slágere, az Enter Sandman újrahangszerelt változata is felcsendül a filmben.
A végeredmény meglepően szórakoztató és pörgős, kifejezetten jól áll a filmnek a kuszább történetvezetés és eklektikus formavilág. Az Ocean’s-filmek tempója és stílusossága, ami a vágást és a zenét jellemzi, nagyszerűen párosul a kísérleti filmes attitűddel, amely a radikális alkotói döntésekben (mint a dialógusok lenémítása) nyilvánul meg. Soderbergh egyik fő érve az újragondolt változat mellett az volt, hogy az eredeti filmben túlságosan szétesik a cselekmény, a szereplők pedig különböző angol dialektusokat beszélnek, amely kifejezetten zavaró, tekintettel arra, hogy a történet a századfordulós Prágában játszódik.
Az elhalkított párbeszédekkel ez a probléma megszűnik, sőt, a némafilmes tempóra hangolt vágás kimondottan jól illik egy olyan filmhez, amelyben a sokat ábrándozó főhősnek egy titokzatos gyilkos után kell nyomoznia. Az átfestett képek, a zene és az elbeszélés időrendjének áthangolása abszurdabb, lídércesebb és lázálomszerű történetet mesél el, mondhatni kafkaibb Kafka-filmet kapunk. A 77 perces játékidő pedig ideális hossz arra, hogy ez a látomásos és rendhagyó kísérlet ne ülje meg túlságosan a gyomrunkat.
Annyit beszéltek a világvégéről, hogy észre sem vették, amikor eljött
A Rumours című kanadai-német filmben a G7 országainak vezetői egy kellemes erdei rezidencián gyűlnek össze, hogy egy közös nyilatkozatot fogalmazzanak meg a világban dúló krízisek kapcsán. Azonban minden rosszra fordul, amikor a stábjuk nyom nélkül eltűnik, majd egy óriási agyból előmászik egy nő, aki svédül karattyol a világvéréről, és felbukkan egy enyhén szólva is szokatlanul viselkedő zombihadsereg.
Ez az őrület Guy Maddin kanadai rendező és állandó munkatársai, a Johnson-testvérek elborult elméjéből született. A javarészt alacsony költségvetésű, meglehetősen polgárpukkasztó filmjeikről elhíresült alkotók ezúttal olyan hírességekre oszthatták a csapdába esett politikusok szerepeit, mint Cate Blanchett, aki a hebehurgya német kancellárt alakítja, a félőrült francia elnököt játszó Denis Ménochet, és Charles Dance, aki az Egyesült Álmok narkolepsziás vezetőjeként látható. A Rumours végig az elvetemült alapötletét igyekszik meglovagolni: nem próbál aktualitásokra reflektálni, nincs szatirikus éle, sokkal inkább egy eszelős paródia, ahol a politikusokat általános negatív személyiségjegyek jellemzik, így kár is lenne egyik vagy másik valódi államfő parabolájaként értelmezni őket, noha Blanchett frizurája, merev és ideges mozdulatai tagadhatatlanul emlékeztetnek Angela Merkelre, ahogy Dance kissé túlkoros elnökébe is beleláthatjuk Joe Bident, mégsem ezeken a hasonlóságokon van a hangsúly.
A baj csak az, hogy igen nehéz megmondani, pontosan mi is volt az alkotók célja ezzel az egésszel. Mindamellett, hogy mindig szórakoztató élmény azt nézni, ahogy a politikusokból hülyét csinálnak, az öncélú túlzások és gusztustalanságok egy idő után szimplán fárasztóvá és közönségessé válnak. Ugyan kapunk a filmtől néhány szórakoztató pillanatot, meg egy óriási agyat, viszont cserébe a sajátunkat alaposan leszívja a végére.
Aragorn hatlövetűre cserélte a kardot
Az idei fesztivált a The Dead Don’t Hurt című western nyitotta meg, amelyet Viggo Mortensen írt és rendezett, valamint a főszerepét is magára osztotta. Az amerikai polgárháború idején játszódó történetben egy emigráns pár megpróbál új életet kezdeni egy tanyán, azonban terveikbe közbeszól a háború és a környéken kiskirályként uralkodó földbirtokosok ármánykodása.
A sokszoros szerepkörben tevékenykedő Mortensen, akit a legtöbben az A Gyűrűk Ura-trilógia Aragornjaként és David Cronenberg filmjeiből ismerhetünk, érezhetően szívét-lelkét beleadta a westernbe, amelynek legnagyobb ékessége leginkább mégis Vicky Krieps jelenléte. Az osztrák színésznő a Mortensen által alakított telepes feleségét játssza, a rá jellemző tartással és finom aprólékossággal. Krieps nem először bizonyítja, hogy tökéletesen illenek hozzá a 19. századi történetek női főszerepei, hiszen Paul Thomas Anderson Fantomszálában és a Fűző című, Sissi királynéról szóló, formabontó életrajzi filmben is emlékezeteset alakított. Egész lényéből árad a nemesség, miközben megkapóan természetesen és sallangmentesen játsszik minden jelenetében.
A The Dead Don’t Hurt kellemesen idézi meg a klasszikus westernek hangulatát, miközben jóval hangsúlyosabb a női szereplő perspektívája, mint azt a hasonló filmektől megszokhattuk. Mortensen azonban elköveti azt a hibát, hogy egyszerű és könnyen kiszámítható történetét az időrend felborításával próbálja izgalmasabbá tenni. Összekuszálja a múltat és a jelent, elbeszélői eszközként használja a hiánydramaturgiát, meghatározó események és fordulatok soráról pusztán valamely szereplő által szerzünk tudomást, de egyáltalán nem látjuk őket megtörténni. De ettől még nem lesz a film sem mélyebb, sem karakterközpontú, inkább csak unalmasabb. Nincsenek váratlan fordulatok, és közben a nézőnek sem hagy teret, hogy saját maga vonjon le következtetéseket. A kiváló színészi alakítások azonban elviszik a hátukon a filmet, ráadásul Mortensen meglepően érzékenyen mesél a szerelemről és a kötődésről. A Gyűrűk Ura-rajongók számára egy különösen kedves apróságot is rejteget a film, amit Kireps álomjelenetei során szúrhatnak ki a szemfüles nézők.
Hollywood elsőszámú sztárcsinálója
A karlovy vary-i szakmai programok egyik legizgalmasabb eseménye egyértelműen az amerikai casting directorral, Francine Maislerrel folytatott beszélgetés volt, aki legújabb filmjét, a Motorosokat is bemutatta a közönségnek. Talán sokan nem is tudják, mit csinál egy casting director, noha kardinális szerepe van egy film létrehozásában. Ők felelősek ugyanis azért, hogy egy előkészületben lévő film forgatókönyvét elolvasva minden szerepre megtalálják a tökéletes szereplőt. Francine Maisler pedig túlzás nélkül hivatása egyik legkiemelkedőbb képviselőjének számít. Több mint 30 éves pályafutása alatt közel 200 filmen és sorozaton dolgozott, amelyek Oscar-és Emmy-díjak sokaságát hozták el az általa felfedezett színészeknek.
Maisler rögtön az elején tisztázta, nincs hozzászokva a szerepléshez, és sokkal jobban szeret a „túloldalon” állni, majd azonnal megdicsérte egy közönségben ülő nő ruháját. A mások iránti állandó figyelem persze Maisler munkájának alapja, amit elmondása szerint soha nem is képes kikapcsolni magában, és egy hasonló beszélgetés alkalmával is mindenkit felmér, aki a szeme elé kerül. Az olykor csapongó és kissé zavarban lévő szakember azonban így is könnyedén lekötötte a figyelmünket, energikus és közvetlen módon vonta be a közönséget is a beszélgetésbe.
Maisler, aki New Yorkban nőtt fel, fiatal kora óta a színház szerelmese. Elmondása szerint mindennél nagyobb hatást gyakorolt rá egy-egy alakítás, számára a színészek munkája jelentette a legfőbb kapcsolódást a művészethez. Ennek köszönhetően gyorsan rátalált hivatására és néhány színházi munka után tévésorozatok szereposztásán kezdett el dolgozni. Karrierjében az áttörést Bryan Singer kultikussá vált bűnügyi thrillerje, a Közönséges bűnözők hozta el. Ahogy Maisler fogalmazott: „onnantól csak úgy dőlt rám a meló.”
Francine Maisler a fesztiválon (forrás: KVIFF)
A kilencvenes évekből olyan legendás szereposztások kötődnek a nevéhez, mint a Will Smith-Martin Lawrence duó összehozása a Bad Boys-ban vagy Jack Nicholson beajánlása a Lesz ez még így se! főszerepére, de Tobey Maguire is miatta lett Pókember Sam Raimi filmjeiben. Később olyan nagyhatású rendezők állandó munkatársa lett, mint Milos Forman, Michael Mann, Terrence Malick, Denis Villeneuve, Damien Chazelle és Aaron Sorkin. Utóbbi egyszer azt nyilatkozta Maislerről, hogy olyan szeme van a tehetség felismeréséhez, amilyen senki másnak, akit ismer. Amikor a beszélgetés moderátora felolvasta Sorkin hízelgő szavait, Maisler annyit válaszolt: „Állandóan veszekszünk!”
Hosszasan mesélt arról, számára minden meghallgatás szent és sérthetetlen, ezért sosem hozna nyilvánosságra castingon készített felvételeket, azt azonban elárulta, hogy egyes színészek meglepően másképp viselkednek ezekben a helyzetekben, mint az feltételeznénk róluk. Felidézte, hogy a 12 év rabszolgaság szereplőválogatása során a kiszemelt színészek sorra elhasaltak, senki sem tudta a tőle remélt teljesítményt nyújtani. A filmet rendező Steve McQueen annyit mondott az őt kétségbeesetten felhívó Maislernek, hogy csináljon velük valami meglepőt. Maisler ekkor úgy döntött, kőkemény partnere lesz a jelentkezőknek és nem csak felolvassa a dialógusok rá eső részét, de mindent megtesz azért, hogy érzelmileg is hasson a színészre. A soron következő Lupita Nyong'o annyira megrettent Maisler kőkemény fellépésétől, hogy érzelmileg teljesen más lelkiállapotba került és végül zokogásban tört ki. Nyong’o ezután megkapta a szerepet, amiért Legjobb mellékszereplő Oscar-díjat kapott. „Nos, ennyire sokat számíthat, milyen casting director van ott veled egy meghallgatáson” - tette hozzá.
Megfigyelői képességeinek ékes bizonyítéka, hogy a Dűne őrjöngő pszichopatájának, Feyd Rauthának a szerepére Maisler már akkor Austin Butlert nézte ki, amikor a színész épp csak befejezte az Elvis forgatását. Maisler azonban kiemelte, hogy ugyan Butler addigi filmszerepei alapján senki sem következtethetett arra, hogy képes a feladatra, de színházban többször is felvillantotta sötétebb oldalát. Maisler személyesen találkozott Butlerrel, akivel egyetlen jelenetet sem olvastatott fel, ellenben órákon át beszélgettek a színházi szerepeiről. A beszélgetés végén Maisler azonnal felhívta Denis Villeneuve-t, akivel annyit közölt, megvan, akit kerestek. Mi tagadás, nem tévedett.
Maislernek számos történet jut eszébe minden kérdésről. Egy nézői kérdésre válaszolva kiderült, számára kulcsfontosságú, hogy világszerte kiépített kapcsolatai legyenek színész ügynökségekkel, ugyanis a legváratlanabb helyekről érkezhet a tökéletes jelölt egy-egy szerepre. Példaként elmesélte, hogy a Phillips kapitány című film szomáliai kalózainak megtalálásához számos afrikai ügynökséggel vette fel a kapcsolatot, azonban a később az alakításáért Oscar-díjra is jelölt Barkhad Abdira egy mindenki számára nyilvános castingon talált rá Minnesotában.
Maisler az utóbbi években olyan sikerfilmeken dolgozott, mint a Dűne, a Challengers és az HBO kultikus sorozata, az Utódlás, utóbbi szereplőválogatásáért Emmy-díjban is részesült. Elmesélte, hogy a sorozat sztárja, Sarah Snook régóta a radarján volt, ugyanis majdnem neki adták David Fincher Tetovált lány adaptációjának főszerepét. Noha a döntés végül másra esett, Maisler úgy emlékszik vissza, hogy folyamatosan eszébe jutott Snook alakítása és csak az alkalomra várt, mikor hívhatja vissza a színésznőt.
Jövőbeli terveit illetően Maisler izgatottan mesélt következő nagy bemutatójáról, a Joker második részéről, amelyről annyit elárult, meg fogunk döbbeni Lady Gaga tökéletes alakításán. Emellett kifejezte abbéli örömét, hogy 2026-tól az Amerikai Filmakadémia külön Oscar-díj kategóriát hoz létre a legjobb szereposztások elismerésére. Mint mondta: „Gyakran hallom, hogy rendezők azt mondják, a szereposztás 90%-ban meghatározza egy film sikerét. Nos, örülök, hogy végre elismerik ezt a 90%-ot.”
